Már korábban is foglalkoztam a kapitalizmus-kritikák kérdésével, sőt az is lehet, hogy lesznek még ezzel kapcsolatban írások, viszont ebben a posztban szeretném valahogy összefoglalni, mi az, ami a jelenkor gazdasági kérdései közül számomra igazán fontos, és továbbra is nyitott. Nem vagyok sem történész, sem filozófus, sem elméleti közgazdász, ezért ez az írás nyilvánvalóan tartalmaz pontatlanságokat és következetlenségeket, de azért a lényeg talán így is kibogozható lesz.

Kezdjük valahol az elején.

A kapitalizmus, a szabadfoglalkozású tőke létrejöttével kezdődik. Szabad foglalkozásúnak meg azért nevezem, mert olyan pénzfeleslegről beszélek, amelyik saját szempontjai szerint választja meg azt az emberi tevékenységet, amit finanszíroz, és ennek megfelelően saját szempontjait rá is kényszeríti erre a tevékenységre. A sajátos szempont pedig a megtérülés, illetve a minél kedvezőbb megtérülés, ennek eszköze pedig végső soron a hatékonyság növekedése. (Tudom, lehetne még egy csomó dolgot itt felsorolni, de az általam felteendő kérdés szempontjából lényegteleneket most hanyagolnám.)

Már a kapitalizmus előtt is létezett hébe-hóba pénzfelesleg, hiszen az emberi munkamegosztás létrejöttével az ókortól kezdődően a vezetők (királyok, papok, katonák, vagy ezek által létrehozott államszervezetek) gyarapodtak a dolgozók által megtermelt feleslegből, és az uralkodó elitek egymás közt vívott hatalmi harcaiban a pillanatnyilag erősebbek elvették, amit tudtak. Amikor azt mondjuk nincs igazság a földön, mert nincs egyenlőség a javak eloszlásában, nem árt emlékezni arra, hogy valójában soha nem is volt.

Tehát időnként, ha szerencsések voltak a körülmények nagyon kevés ember kezén már a kapitalizmus megjelenése előtt is felhalmozódhatott nagyon sok vagyon, de a királyok főpapok, sőt még a kereskedők és korai bankárok kezében sem vált igazi tőkévé ez a pénz. Nem lehetett ugyanis “szabadfoglalkozású”, mert csak saját tevékenységükbe forgathatták vissza. Az uralkodók az államra költhették vagy luxuscikkekre, a kereskedők áruba, a bankárok bankárkodásba, ami eleinte inkább pénzváltás és fizetési rendszer üzemeltetés volt mint pénzügyi közvetítés.

Ha ugrunk egyet az időben és kihagyjuk a történelmi kacskaringókat, ilyen-olyan kelet- és nyugatindiai társaságokat és megnézzük mi történt, amikor beköszöntött a kapitalizmus, hamar az ipari forradalomnál találjuk magunkat. Az általam boncolgatni kívánt kérdés szempontjából fontos dolog ez a forradalom. Ez volt az a pillanat (jó hosszú pillanat), amikor az emberi tevékenység hatékonysága rövid idő alatt hatványozódott. Hirtelen sokkal kevesebb ember tudott sokkal több és olcsóbb iparcikket előállítani, azt sokkal olcsóbban és sokkal messzebbre elszállítani, és ezzel gyorsan és sok pénzt… keresni a tőketulajdonosoknak.

Nem boncolgatnám mélyen a társadalmi hatásokat, ezt sokan megtették már, én egyből ugranék újabb 100-150 évet. Az ipari tevékenység gyors expanziója előbb utóbb elvezetett oda, hogy a mezőgazdaság hagyományos élelemtermelő ágazatai is forradalmi változásokon mentek keresztül. A gépesítés, a szállítás, a feldolgozás, a növényvédelem fejlődése megsokszorozta a hatékonyságot, és egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy nagyon kevés ember képes viszonylag megbízhatóan és olcsón hatalmas tömegeket ellátni élelemmel.

A két folyamat többnyire párhuzamosan haladt és jó ideig úgy látszott remekül kiegészítik egymást. A földeken felszabaduló munkaerőt felszívták a gyárak a késztermékek relatív olcsóbbá válása pedig az általános életszínvonal javulását eredményezte. A gazdagokhoz képest a szegények még mindig szegények voltak, de a háromszáz évvel azelőtti szegényekhez képest hatalmas volt a javulás. (Nem mindig és mindenhol folyamatosan, de ez nem történelemkönyv.)

A tőke ez idő alatt megemberesedett, és eleinte nem túl feltűnő módon de hozzákezdett folyamatos koncentrációjához. Szépen lebontogatta azokat az akadályokat, amelyek korlátozták gyarapodását, azaz az ésszerű kockázat melletti legnagyobb haszon elérését, vagyis a tevékenységek hatékonyságának növelését. Ennek érdekében előbb nemzeti majd nemzetközi szinten is létrehozta a maga infrastruktúráját, a pénz- és tőkepiacok, valamint a nemzetközi kereskedelmi jog bonyolult hálózatát, amely maga is folyamatosan javuló hatásfokkal üzemelt.

Ha valaki nem szédült esetleg ekkoriban a látványos fejlődés csodálatos eredményeitől, már feltehette volna a kérdést: ha mindez így megy tovább, és minden ilyen ütemben fejlődik, mi lesz az emberekkel? Mit fognak csinálni?

Akkoriban ez a kérdés, ha fel is merült, nem számíthatott komoly figyelemre. Az akkori varázsszó a szolgáltatás volt, ahol milliószám alkalmaztak immár az iparban feleslegessé vált embereket olyan tevékenységek végzésére, melyek kizárólag a mesterségesen kreált igények kielégítésére szolgáltak. Irodaház városok jöttek létre, ahol milliónyi munkaórában pazarolták naponta a munkaerőt. Ahhoz, hogy kiderüljön mindez mennyire nem megoldás egy újabb forradalom és annak következtében egy újabb válság kellett.

Az informatika forradalma újabb hatékonysági kvantumugrás lett. A világháló fénysebességűvé tette a kommunikációt, miközben egy számítógép képes elvégezni azt a munkát, amit húsz éve egy komplett irodaháznyi alkalmazott végzett írógéppel és kockáspapírral. Eleinte nem tűnt fel, mert azok a vállalatok amelyek mindezt művelik maguk is alkalmaznak embereket, csak hát a léptékek… Huszonöt éve ahhoz, hogy egy vállalatnak több millió ügyfele lehessen olyan gigászira kellett nőnie, mint mondjuk a General Motors. Ma egy huszonötfős informatikai startupnak simán lehet öt-tízmillió ügyfele mielőtt a részvényei elérhetővé válnának a hagyományos befektetők előtt, vagy akár megtanulhatnánk a nevüket.

Miközben mindez történt a világban, egy valami nem változott semmit: egyszerű munkából legyen az mezőgazdasági, ipari, vagy irodai, továbbra sem lehet meggazdagodni. Miközben milliárdszám élnek jobban a földön mint kétszáz éve, és bizonyos társadalmakban megvan a lehetőség arra, hogy vállalkozással vagy tanulással és vállalkozással relatíve is felemelkedjen valaki, addig a csak dolgozók számára egyre messzebb kerül a gazdagság. A gyarapodás tovább koncentrálódott és ma már jól látható, hogy kiugró jövedelmekre csak tőketulajdonosként vagy innovátorként tehet szert az ember legálisan.

A mostani pénzügyi válság, amely most felszínre hozta az eddig sem rejtett tényeket és az indulatokat, nem illeszkedik a korábbi ciklikus válságok sorába. Egyrészt mert az a pénzügyi buborék, ami kipukkant nem egyfajta piaci tökéletlenség és annak korrekciója, hanem egy fundamentális probléma rossz kezelése és ennek nyilvánvalóvá válása. Leegyszerűsítve: miközben a tőke egyre gyorsuló ütemben koncentrálódik és növeli a kibocsátást, addig a dolgozók jövedelme ettől messze elmaradó mértékben nő. Ezt egy darabig elfedi az egyre olcsóbbá váló javak miatt növekvő fogyasztói kosár, de a fogyasztás adott jövedelemszint mellett mégis véges. Márpedig hiába próbálunk újabb és újabb (felesleges) javakat az embereknek eladni, ha azok nem vehetik meg, még ha szeretnék sem. És erre az a rossz válasz született, hogy akkor vegyék meg hitelből!

Mindenki tudja, még azok is akik ezt a fogyasztási hitelezést kitalálták, hogy a hitel nem pótolja a meg nem szerzett jövedelmet, csak áthidalhat átmeneti hiányokat. Viszont ha a dolgozók reáljövedelme nem nő (magasabb rátával mint a hitelkamat), akkor nincs mit áthidalni. Ha viszont nincs mit áthidalni, akkor a “fenntartható” hitelállomány, azaz az a hitelállomány, amit maga előtt tud hosszú távon görgetni a nép egyszerű gyermeke, nem folyamatos bővülést eredményez, hanem egy mesterséges fogyasztást.

Könnyű lenne ebben a percben ráverni az egész balhét a meggondolatlanul hitelezőkre, és a magukat meggondolatlanul adósságba verőkre. (Pont ez történik.) Valójában azonban ennek a játéknak, amíg megy, túl sok haszonélvezője van ahhoz, hogy megállítsák. Hiszen a virtuális pénzből megvett javakat dolgozók állítják elő szerény munkabér fejében, mellyel maguk is virtuális fogyasztásuk kamatait fizetik. Aztán ott van a mindenható állam, mely ugyan korlátozhatná a piacot, de maga is súlyosan érdekelt a növekedésben és az ebből származó adókban, hiszen ezekből finanszírozza magát. Nem véletlen, hogy ez utóbbi, a bölcs, a megfontolt, a nem kizsákmányoló állam volt az, aki aztán a rossz választ még rosszabbal tetézte: a magánadósságokból államadósságot csinált, pénzt nyomtatott, költött, hogy áthidalja a szakadékot. Csakhogy ennek a szakadéknak nagyon nem látszik a másik partja, a hídverők meg kezdenek kifogyni az építőanyagból.

Ugyanaz igaz, ami eddig is: a fogyasztást a jövedelmek bővülésének kellene finanszíroznia, nem a hitelnek, és az, hogy most országok vannak eladósodva a polgárok helyett, nem jelent változást abban, hogy a polgárok jövedelme stagnál. (Jobb helyeken, mert rosszabb helyzetben lévő államokban a munkanélküliség hatására még romlik is az átlagos bérszínvonal.

És ez után a hosszú és kacifántos bevezető után el is jutottunk a világ nagy kérdéséhez:

Milyen társadalmi rendszer lesz képes olyan kereteket szabni, ami meg tudja tartani a tőke kockázatvállaló és folyamatos innovációt gerjesztő természetét és tud értelmesnek látszó tevékenységet és ezért növekvő jövedelmet biztosítani a dolgozóknak, anélkül hogy az tönkretegye a termelő tevékenységek jövedelmezőségét?

Látható, hogy a jelenlegi technikai színvonalon is, Föld lakosságának igen kis hányada képes lenne  eltartani és alapvető iparcikkekkel ellátni mindenkit. Ez azonban nem egyértelműen jó hír, hiszen ha megvalósulna is egy egyenlősítő redisztribúció, milliárdok veszítenék el munkájukat és nem tudjuk, hogy “értelmes” tevékenység híjján mihez kezdenének. A kérdés tehát nem az, szét tudjuk-e osztani valamilyen szisztéma szerint a jelenleg igen koncentráltan keletkező jövedelmeket, hanem az meg tudjuk-e változtatni a világ természetét és ehhez a jövedelemosztáshoz tudunk-e értelmes emberi tevékenységet adni?

Ha nem lenne elég nehéz a kérdés, akkor mindezt egy globalizált világban kellene lebonyolítani, ahol szigetszerű megoldások nem igazán kivitelezhetőek. Ja, és túlnépesedés is van meg pusztul a bolygó, szóval nem érünk rá a végtelenségig.