Nem jelent meg a közbeszerzési értesítőben a kiírás, de szerintem valamelyik stróman már íratja a pályázatot a Nemzeti Büdös megépítésére. Ez lesz az a nagyon drágán felépülő barlang, ahová a felső nyugdíjkorhatár aktív szabályozása érdekében idős, beteg állampolgáraink önként elvonulnak majd, mivel túl sok terhet jelentenek a Nemzeti Együttműködés rendszerére.

Gondolom, amíg a princípiummal, az unokaszüléssel meg a genderőrülettel foglalkoztunk nem vettük észre, hogy van a népességszabályozásnak és a fiatalításnak egy olyan vetülete, ahol kormányunk igen aktívan és céltudatosan cselekszik. Aki nem rászoruló (még), vagy éppen nem kénytelen rászorulókat ápolni, annak fel sem tűnt a nagy Katinkázás közepette, hogy házi ápolásra, idősek otthonára szoruló honfitársaink mekkorát szívnak éppen.

Az úgy van ugyanis, hogy az otthoni ellátást és ápolást, meg az idősotthoni elhelyezést nem csak úgy bemondásra igényelheted, hanem egy pontrendszerben kell megfelelned, ahol számít, hogy segítség nélkül tudsz-e öltözködni, wc-t használni, gyógyszereidet bevenni, ilyesmi. Egy ilyen pontrendszer persze sosem tökéletes, mert lehet, hogy két kategóriában totál vesztes vagy, de ha a többi jól megy, simán kiszorulsz az ellátásból, de ez most mindegy. Ami igazán előremutató, az az, hogy újra szigorították pontrendszert, bizonyos kategóriákban csökkentve az elérhető értéket, így növelve azok számát, akiknek majd nem jár. Egyes becslések alapján ez a tavalyi kb. 130 ezres ellátotti szám 7-10 százalékát szorítja ki a rendszerből. Szívás ez minden rászorulónak, de a híresen jól fizetett szociális munkásoknak, ápolóknak nem különben.

Túl egyszerű volna most könnyeztető riportot csinálni azokról a nénikről és bácsikról, akiket most cserbenhagy a mulatási, focizási, együttműködési. Magyarországon, ahogy ezt megmondták nekünk, önhibáján kívül senki sem éhezik, nincs szegénység, így nincs is szükség ellátó rendszerre, mert aki önhibáján belül nem tud magáról vagy szüleiről gondoskodni, az ugye annyit is ér. Félreértés ne essék, van olyan, hogy egy országnak nem futja modern kórházakra meg magas színvonalú ellátásra, miközben a gyerekek nem gyászolnak, hanem fociznak. A grundon.

Ami furcsa, és ami ezt az arrogáns rendszert életben tartja, az az szolidaritás teljes hiánya. Nem nagyon találni már olyan társadalmi csoportot, akivel így vagy úgy ne kúrt volna ki a jelenlegi rendszer, és akiknek ne lenne oka felháborodni az újabb avatási ceremónia, tender-eredményhirdetés kapcsán. Mégsem állunk ki az ápolókért, bár előbb utóbb a segítségükre szorulnánk, az orvosokért, a tanárokért, a diákokért, a nyugdíjasokért, a közmunkásokért, pedig az ő életkörülményeik mindannyiunk életét befolyásolják. Kilencmillióan merülnek alá, és próbálják kibekkelni, hátha elmúlik magától, hátha Brüsszel megszabadít tőle, hátha csak úgy megjavul. Vagy legalább nem nekünk lesz a legrosszabb.

Pedig de.

Kategóriák:egy kis hazai