A gazdasági elemzők közül az optimisták általában magától értetődőnek veszik a növekedés visszatérését, az aggasztó jeleket pedig inkább tekintik átmeneti jelenségnek. Nekem velük ellentétben fundamentális kétségeim vannak a növekedési várakozásokkal szemben, de közben szeretném, ha megcáfolnának.
“- Mindjárt itt a gazdasági világválság, Marika! Mondja, maguk hogyan fogják átvészelni?
– Hát mink televettük a spájzot konzervvel. “
Na de most tényleg! A világ éppen szapora léptekkel halad egy komoly krízis irányába, de ötlet sincs arra, mit fogunk csinálni, ergo úgy csinálunk, mintha nem is lenne holnap. A 2008-as pénzügyi válságot alig néhány közgazdász látta előre, jelzéseik nagyjából észrevétlenek maradtak, csak utólag kerültek a figyelem középpontjába. Ma nagyjából nem lehet úgy végiglapozni a világ sajtóját (a magyar közmédiát és néhány hasonló komisszárhivatalt leszámítva), hogy ne a válság jeleit olvashatnánk. Ezzel együtt, ha azt mondom válság jön, pontosabban az előző fog még sokáig tartani, akkor engem vészmadárnak mondanak. (Mondjuk tök jó lenne, ha nem lenne igazam)
Igen mókás dolog a harminc dolláros hordónkénti olajár, de az egyszeri felhasználó ebből maximum két dologra következtet: nemsokára kettessel kezdődik a benzin ára a kútnál, és az oroszoknak most nem annyira jó. Vessünk egy pillantást az alábbi ábrára, és nézzük, mi mit okoz éppen.
A nyersolaj new yorki jegyzését látjuk 2014 és 2016 januárja között. Látható, hogy 2014 nyaráig nagyjából 100 dollár körül forgott az, ami tegnap már harmincat sem ért, sőt nem is látszik, hol fog megállni. És valóban, az oroszoknak most nem jó, ugyanezen idő alatt a rubel értéke a dollárhoz képest lefeleződött. De nézhetnénk jegyzést más nyersanyagokra, szénre, vasércre is, és megnézhetnénk azon országok devizáit, amelyek főként nyersanyag- és olajexportőrök, mint Kanada, Ausztrália, Brazília és sorolhatnám. Ezek az országok mind komoly helyi válságok előtt állnak, mert belső keresletük a korábbi bevételek szintjéhez igazodott, ez határozta meg munkaerőpiacaikat, ingatlanáraikat és hitelállományaikat. Az olajiparból, bányászatból, szállítmányozásból felszabaduló munkaerő kifizetetlen jelzáloghiteleket, eladhatatlan ingatlanokat jelent, ez pedig tönkre menő bankokat.
Az olaj drámai esésének két oka van: az egyik a kínálat, ami egyrészt az új technológiáknak köszönhetően bővült gyorsan (USA), másrészt azért, mert egyes országok nem képesek korlátozni termelésüket, ráadásul az iráni atommegállapodás óta új szereplő dönti a piacra a termékét. Szaud arába 98 milliárd dolláros deficittel zárta az évet, és nekik már az 50 dolláros olajár is komoly főfájást okozott, amit úgymond nem tudnak megszorításokkal ellensúlyozni. Ma 28 és fél dollár egy hordó, de tekintettel arra, hogy az állami bevétel 80%-a az olajból származik, nem tudják visszafogni a termelést. Másfelől ott a kereslet folyamatos szűkülése, elsősorban Kínáé, aki bár továbbra is hét százalékos GDP növekedésről számol be, de ez a szám nyilvánvalóan hamis. Ugyancsak Kína felel ugyanis a vasérc és szén keresletének és árának eséséért is, mert már a kirakatberuházások is kezdenek leállni.
Sorolhatjuk tovább, a lánc körbeér, a Kínai lassulásért az export visszaesése a felelős, mert nyugaton kevesebb áru fogy, főleg az olcsó termékekből, viszont ha Kína keveset exportál és emiatt visszaesik, akkor az oda irányuló export (gépjárművek, ipari berendezések, nyersanyagok, energiahordozók) is visszafogott lesz, ami a fejlett nyugati országok krémjét üti meg. És mivel minden összefügg mindennel, Kína is kénytelen lesz előbb utóbb leértékelni a yüant, ami kábé atomcsapás lesz ázsiában, a dollárban történt eladósodás miatt. (Képzeljék ide a mi svájci frank balhénkat csak több százszoros nagyításban.)
Miközben egyes elemzők örömmel számolnak be arról, hogy a csökkenő energiaárak akár 0,2%-kal is növelhetik a magyar GDP növekedés ütemét, azért ez nekem kevésnek tűnik ahhoz, hogy megtöltsük a spájzot a nehéz időkre. Klasszikus túltermelési válság lesz ez, csak annyival tud többet, mint a régiek, hogy sokszoros a gazdaságok mérete és mindegyik real-time össze van kötve a többivel. Ez persze látható volt már 2008 óta többé kevésbé, de a világ nem akart róla tudomást venni.
Hogy lehet ez?
Hát pontosan úgy, ahogy már korábban is leírtam. A fogyasztást produkálni hivatott tömegek jövedelme vagy nem nőtt, vagy nem nőtt eléggé ahhoz, hogy felszívja a kínálatot.
Az ábrán az látható, hogy az elmúlt ötven (!) évben az amerikai átlagbér reálértéke szinte semmit sem változott. A kereslet bővülését szinte csak a hitelállomány növekedése finanszírozta. A válság óta mindössze annyi változott, hogy a magán-adóssághegy jelentős részét államadósággá konvertálták, de még mindig ezektől az átlagamerikai millióktól várjuk, hogy vásárlásaikkal kihúznak mindenkit a slamasztikából. A jegybankok pénzből hidat akartak építeni a szakadék fölé, csak éppen még mindig nem látszik a másik oldal. Igaz, ugyan, hogy az államadósságokat nem nagyon szokták visszafizetni, egy drámai visszaesés esetén túl sok és túl nagy szereplőknek lesz hirtelen gondja az adósságszolgálattal.
Száz szónak is egy a vége, nem nagyon tudom, mitől lenne vége a válságnak, nekem most csak rossz és még rosszabb forgatókönyvek jutnak eszembe hirtelen. De ha van valakinek mentőötlete, ugyan kommentelje már be.
egyharmad 
Mentőötlet: az embereket elsődlegesen a létbizonytalanság aggasztja, ez ellen alapellátást lehetne nyújtani minden dolgozónak, foglalkoztatójától. (nem alapbért!) Ez után az emberek növekvő szabadidejével kell “kezdeni valamit”, azaz a kultúrát átalakítani, mert most minden van, csak nem kultúra… Végül, átgondolt, önfenntartó (tehát dinamikusan plusszos, de nullára járatott) gazdaságot kell felépíteni.
Szívesen vállalom a megvalósítását. (A Király Pártja)
A tapasztalat az, hogy még a létbizonytalanság sem motiválja eléggé a dolgozókat a munkára. A garantált létbiztonsággal kapcsolatban rendkívül szkeptikus vagyok ezért.
Ezért kell változtatni. A jövőben megtehetjük, hogy legyen létbiztonság (persze, kontroll alatt), és épp ezért nem kell akkora motiváció. A helyét átveszi az ismeretlen iránti kíváncsiság és a vágy. Nem utolsó sorban, a létbiztonság sem garantál mondjuk mercit mindenki garázsába, tehát ha akar olyat – hasonlóan napjainkhoz – dolgoznia kell érte. Ehhez tanulás, kitartás, stb. Ez egy új szint lenne a társadalmi fejlődésben. Mivel azonban egyfajta optimalizációt tartalmaz, ezért a rendszer még sérülékenyebb lenne, azaz a kontrollt kell még szigorúbbá tenni. Itt nem az emberek, hanem a rendszer felügyeletének (kvázi minisztériumi dolgozók) kontrolljának kell szigorúbbnak lennie (visszahívhatósági lehetőségtől is több kell).
Mindenki magából indul ki, és én szívből örülök, hogy sokan azt hiszik, lesznek pár millióan majd akik az ismeretlen iránti olthatatlan kiváncsiságból lemennek a bányába, meg felülnek a kombájnra vagy bemennek tanítani egy csomó motiválatlan kiscsávót, vagy ágytálazzák majd az öregeket.
Én ezügyben szkeptikus vagyok.
Szerintem ez ott sem működik jól, ahol egyébként a társadalom képes eltartani egy csomó világmegváltót. Mert ugye, akkor nem a merciért hajtasz, hanem azért, hogy eltarts magadon kívül egy csomó embert, akik szart se csinálnak egész nap. Van akiknek ez nem gond, de szerintem ez nem tömeges.
Ezért írtam, hogy értelmes tevékenységet kell találni az embereknek, hogy valamelyest hasznosnak érezzék magukat, akkor is, ha nem kreatívak vagy kiváncsiak.
Nem a munka az élet értelme. Élni kell, amíg lehet!
Ez csak addig jó, amíg van aki dolgozik helyettünk.
Sajnos megoldási javaslatom nekem sincs, -ha lenne, akkor nem itt ülnék-, de azok az országok, amelyek egyre nagyobb mértékben állnak át a megújuló energia források használatára, adó-és más kedvezményekkel segítik a szél- és napenergiát termelő és felhasználó beruházásokat, ezáltal egyre inkább függetlenítik magukat az olajár-ingadozástól. (Dánia, skandináv országok, Németország, tőlük kéne tanulnunk)
Beláthatatlannak tűnik számomra, hogy a jelenlegi morális válság mellé társuló, egyre mélyülő világgazdasági válság hova fog vezetni.
A válságok általában szörnyűek azoknak, akik azt átélni kénytelenek, viszont általában ezek tudnak kikényszeríteni valamilyen paradigmaváltást. Amíg a helyzet nem elég borzasztó, túl sok érdek kapaszkodik a meglévő, bár működésképtelen módszer fenntartásába. És nem, semmi garancia nincs arra, hogy ami utána jön, az már a tökéletes világ lesz.
Tökéletes világ nincs, ilyen illúzióim nincsenek, de azt nem gondoltam volna, hogy alapvető szabadságjogokat , az emberi méltóságot lábbal lehet taposni , következmények nélkül.
Erre egy posztban válaszolok.