Nem vagyok megszállott összeesküvés hívő, de nem hiszek a véletlenekben sem. Nyilván előfordulnak ilyenek sokszor, de egy összefüggő jelenség vagy eseménylánc a legritkább esetben a vakszerencse műve. Márpedig, ha nem véletlen valami, akkor célszerű megnézni, kinek áll érdekében, módjában, és leginkább azt, milyen érdeke fűződik hozzá.

Az emberi gonoszság is ritkán öncélú. Legyen bármilyen abnormális is az indok, az legtöbbször valamilyen cél irányába mutat. Ha a jelenkor legszörnyűbb embertelenségeit vesszük is górcső alá, azt kell látnunk, a szadista gyilkosok is egy terv eszközei. Az Iszlám Állam beteges kivégzővideói is hidegen kiszámított alkotóelemei egy rendszernek és nem néhány őrült spontán őrjöngése.

A fejlett világ óriási kihívások előtt áll. Egyrészt itt van a gazdasági válság, amiről az előbb írtam, ez önmagában feladja a leckét a világgazdaságnak. Túl fogja élni, mert legfontosabb tulajdonsága, hogy alkalmazkodó. Igaz, ebbe a túlélésbe sokan belehalnak majd, és mielőtt jobb lenne a helyzet, szerintem egy darabig sokkal rosszabb lesz, de itt úsznak a képbe a dolog politikai vetületei.

A II. világháború utáni világ lassan és nem zökkenőmentesen a béke világa lett, legalábbis a centrumban. Még a hidegháború is arról szólt, hogy az igazi fegyveres konfliktusokat mind méretben, mind helyben korlátozni kell. A béke, a konszolidált élet jót tett az üzletnek is, a fenyegetés fokozatosan virtualizálódott, az emberek pedig elszoktak tőle. Azt lehetett hinni, ezt a békét már nem lehet elveszíteni, ezért vigyázni sem kell már rá olyan nagyon. Egyszerűen úgy tűnt, nincs semmi, ami elég erős lehet ahhoz, hogy az egészet megváltoztassa.

Ennek a téves biztonságérzetnek a következménye például, hogy a fejlett országok az orosz hatalmi törekvéseket egy évtizeden át benézték. Tényleg elhitték, hogy pusztán azért, mert vásárolhatnak orosz részvényeket, valamelyest bekötik őket a világgazdaságba, az oroszok egyszerűen feladják céljaikat, és elfogadják az underdog szerepét. Ugyanígy értették félre Kína, Irán és az arab világ aspirációit. Egyszerűen kényelmesebb volt azt hinni, ami egybevág a saját érdekeikkel, mint megpróbálni megérteni, hogy ezek a szereplők egyszerűen nem ugyanazt akarják. És félreértés ne essék, nem azért mert gonoszok. Egyszerűen csak mások az érdekeik.

a cél szentesíti

És céljaik érdekében sokkal kevésbe válogatósak az eszközökben.

Ugyanezt a hibát követték el belpolitikai téren is. A nagypolitika és a nagy üzlet egymásra talált és elhitték, ezt a tartós szövetséget semmilyen erő nem bonthatja meg. A választókat elidegenítették, a politikai aktivitást felszínessé tették, és azt gondolták, a manipuláció végleg az ő privilégiumuk. A nagy középpártok, konzervatívok, szociáldemokraták, liberálisok unalmas, korrupt bagázs lettek a választók szemében, akik semmi relevánsat nem tudnak mondani a világról. Mindez jó mókának tűnt, amíg úgy látszott, a pozíció erős, váltógazdaságban egymással lejátszhatnak minden játszmát.

Ez a rendszer azonban túl merev, a hibákat felnagyítja, viszont nem nagyon tanul belőlük.

Ezt a monolitikus világot most néhányan fel szeretnék törni, és úgy néz ki, soha nem voltak ennyire jók az esélyeik.

A külpolitikai vetület bár nagyon bonyolultnak látszik, a nagy képben lényegesen egyszerűbb: Oroszország vissza szeretné venni világhatalmi státuszát. Ez ügyben igyekszik kiterjeszteni befolyási övezetét Kelet Európában, ami csak az EU gyengítésével és bomlasztásával érhető el. Ugyancsak szeretné visszaállítani Közép Ázsiai pozícióját, de itt a törökök és Kína a versenytársai. Kína a Csendes óceáni térség ura szeretne lenni, és újraindította a Selyemút projektet Közép Ázsia irányába. A Közel Kelet a három évezredes rivális; az arabok, a perzsák és a törökök küzdelmének kiteljesedését hozza, akik most lehetőséget látnak arra, hogy Európa nélkül, sőt akár ellenében is kivívják a helyi vezető szerepet. Nekik szintén jól jön, ha az EU leamortizálja magát, az USA pedig nem rendelkezik tiszta célokkal a régióban.

A belpolitikai helyzet szintén fokozódik. A kiüresedő politikai centrum pozíciójára rávetik magukat a különböző populista pártok, és ők egyáltalán nem kívánják betartani a játékszabályokat. Határtalan demagógia, feltüzelt indulatok és ellenségkép az, amivel tömegeket tudnak mobilizálni.

És itt érnek össze érdekeik a külső riválisokkal.

Minél nagyobb a belső feszültség, minél nagyobb az elégedetlenség, annál nagyobb a mobilizálási képesség. Minél jobban lejáratják a meglévő intézményrendszert, minél rosszabb a (tag-)államok közti viszony, annál könnyebb saját, nemzeti programot eladni. Hogy ez közben külpolitikai- külgazdasági riválisok pozícióját is erősíti? Az nem számít, merthogy semmi sem számít, ha itt az alkalom, hogy a régi urakat el lehessen zavarni és helyüket a terített asztalnál át lehessen venni.

Így lesznek a legnagyobb hazafiak, a legnagyobb hazaárulók.

Ki húzott hasznot Charlie Hebdoból, a párizsi merényletből, a kölni, hamburgi nyúlkálásból? A bevándorlók biztosan nem. Az európai iszlám közösségek sem. A hagyományos politikai erők sem. Azok, akik a menekülteket menekültté tették, igen. Azok, akiknek a feszültség miatt felemelkedett a politikai ázsiója, igen. Azok akik tehetetlenül az eseményekkel sodródó EU orra előtt építhetik pozícióikat, igen. Szóval vagy véletlen és sorsszerű, ahogy a béke világa megremeg, vagy ideje körmére nézni azoknak, akiknek érdekében és módjában áll ezt a földrengést előidézni.

Kategóriák:külvilág

Címkék:EU, Európa, gazdaság, háború, politika, USA, válság, világpolitika