Azért az elég nagy baj, hogy nem volt Nyugat-Magyarország. Már nem földrajzi szempontból értem, hiszen abban az értelemben volt is, van is – hanem politikailag. Tegyük fel, hogy a Második Világháború utolsó hónapjaiban az amerikaiak eljönnek a Dunáig, míg a ruszkik a folyó keleti partjáig nyomulnak, ott megállnak, és csak északabbra, a cseheken, szlovákokon, lengyeleken át törnek előre Berlinig. És akkor úgy áll be a hidegháború, hogy a Duna partján végig szögesdrót és aknazár húzódik, cirkáló őrnaszádok szelik a vizet, melyet éjszakánként reflektorok fénykévéi pásztáznak. Lett volna egy Nyugat-magyar főváros, mondjuk Győr, vagy Veszprém, egy Kelet-magyar, esetleg Debrecen (de valószínűbb, hogy Szolnok). Budapestet berlini mintára kettéosztják, Chekpoint Charlie a Láchíd előtt, a körforgalomnál. Keletmagyar Pest, Nyugatmagyar Buda. És akkor a rendszerváltás idejére lett volna egy gazdag nyugati és egy szegény keleti ország, nagy örömmel estünk volna egymás nyakába ’89-ben, a kettészakított családok újra egyesülnek, a keletmagyarok kapnak zsebpénzt, hogy bevásároljanak a nyugati boltokban, mindenki boldog egy-két évig. Aztán elkezdődnek a bajok. A keletieknek nem tetszik a nyugati mentalitás. Minden mindig a pénzről szól. Egyfolytában dolgozni kell. Házasodhatnak a melegek. A vallás már senkit sem érdekel. Nem szabad megpofozni a gyereked, ha felesel, mert feljelent érte. A nyugatiaknak meg abból lenne elegük, hogy testvériségi adót kell fizetni a keleti testvérek felzárkóztatására, meg mert a keletiek hangosak, modortalanok, rosszul öltözöttek, olcsóbban vállalnak munkát, de azt rosszabbul is végzik el.
Nem folytatom: ott lennénk lassan, ahol most Németország. Létrejönnének a keleti szélsőjobb pártok, míg Nyugaton maradnak a mérsékeltek. A keletiek kitalálnák, hogy övék az erkölcsi fölény, csak ők menthetik meg a hazát. (De ez milyen érdekes, hogy a szegényebb, kulturálatlanabb végül mindig az erkölcsi fölénynél köt ki, nem?) A nyugati sajtó hiába írná meg az igazságot – hogy a keletiek hülyék, és le vannak maradva egy brosúrával, ezt csak a nyugatiak értenék, a keletiek nem – mert tényleg le lennének maradva egy brosúrával.

Ez lenne a a jelen – a jövő meg persze rejtély. De az egyik forgatókönyv így hangzik: a keletieknek annyira elegük lesz a nyugati toleranciából, agresszióhiányból, végtelenbe nyúló tárgyalásos megoldásokból és politikai korrektségből, hogy küldöttséget menesztenek Rettenetes Vlagyimirhoz: ugyan volna-e szíves megint elfoglalni őket. Végre megint lehet gyerket pofozni, buzikat verni, végtelen körmeneteken bömbölve bűnbánni.

És akkor szépen újra kezdődik minden, amíg a keletiek megint meg nem unják az oroszokat és megint el nem kezdenek vágyódni a nyugati gazdagság és emberi jogok után.

Persze mi az egészet Nyugat-Magyarországról néznénk végig, whiskyvel és szivarral a kézben.

És itt fogja el a szerzőt a szomorúság, hogy ez az egész mégiscsak utópia.

Merthogy sajnos az igazság az, hogy ez az egész szerencsétlen ország egy olyan Kelet, amelynek nincs Nyugata. Fekete címkés cseresznyepálinkával, Sopianae-vel fogjuk végigszívni, ahogy a múltkor is.

Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:Fidesz, NER, utópia, whisky