Azt mondja a végtelenül unszimpatikus miniszter, hogy a közműszolgáltatásokban, közétkeztetésben, hulladékkezelésben nincs helye a profitnak, tehát azt vagy az állam csinálja ezentúl, vagy ha nem, akkor aki csinálja, vegye tudomásul, hogy ezért pénzt nem kereshet.

Megkérdezhetné az ember, hogy akkor azok a kormánypárti politikusok, élükön a miniszterelnökkel, akik soha egyetlen napot sem dolgoztak máshol, csak a közszférában, hogy a bánatban gazdagodhattak meg ilyen látványosan?

De nem kérdezi.

Inkább azon mereng egy sort, hogy ebben a zsellérek és dzsentrik által lakott országban milyen kretén módon viszonyulnak az emberek a jövedelemhez, és ez a kreténség milyen jelenségeket eredményez.

Közvélekedés 1.: Magyarországon nem lehet tisztességes módon sok pénzt keresni. Akinek sok pénze van, gyanús.

Közvélekedés 2.: Nem létezik olyan, hogy egy ügylettel mindkét fél jól járjon. Ha az egyik jól jár, a másik nyilvánvalóan rosszul, legfeljebb még nem jött rá. Tehát ha üzletelsz és azzal pénzt keresel, megkárosítod az ügyfeleidet.

Közvélekedés 3.: Ha valamit magas színvonalon művelsz, az csak önmagában érték. Ha ezt ismeretségeid hálóján keresztül próbálod kamatoztatni, akkor valójában nem is lehetsz jó, az érvényesülés szinte kizárja a minőséget. A kapcsolat nem érték, hanem ármány.

Közvélekedés 4.: Ha egy teljesítmény nem szó szerint kézzel fogható, annak igazi értékét nem is lehet megmondani. A tanítás, a gyógyítás, a művészet, a kutatás, a tervezés, az innováció triviálisan elvont értékű, de a szolgáltatás is az. Kőművesórabérben lehessen kifejezni.

Közvélekedés 5.: Amiért nem kell fizetni, az nem is kerül pénzbe. Az jó úgy is, ahogy éppen van. Az tulajdonképpen alanyi jogon jár. Mert megérdemeljük.

Napestig tudnánk sorolni, hogy a fent körülírt zsellérgondolkodásnak mennyi káros következménye van. Például a képmutatás és az önámítás:

1. Nem merjük bevallani magunknak mennyi pénzbe kerülnek nekünk a politikusaink, akiknek felelős döntéseket kellene hozniuk ügyeinkben, ezért olyan keveset költünk rájuk, hogy “kénytelenek lopni”. Persze ezek után csalódottak is vagyunk, hogy kilopják a szemünket, de a teljesítményük mégis olyan, amit kőműves órabérben is nehéz kifejezni. Mert a politika nem pénzkérdés.
2. Nem tudjuk értékén kezelni a gyógyítást és annak feltételeit. “Az egészség ingyen van, akkor a gyógyításnak is ingyen kéne lennie.” Semmi nincs ingyen. Az orvostudomány, a gyógyszerészet, a technológia az elmúlt ötven évben kvantumugrást hajtott végre, és ez alapvetően megváltoztatta a gyógyítás költségszerkezetét. Amihez ötven-hatvan éve elég volt néhány tiszta épület, pár ezer jól képzett ember és némi gyógyszer, ahhoz most két nagyságrenddel nagyobb büdzsé lenne szükséges. Ezt a pénzt nem adjuk össze adóban. Ahelyett, hogy kiállna valaki és bevallaná, hogy a meglévő költségvetés mennyi orvosi ellátásra elég, és mennyire nem, továbbra is fenntartjuk “a teljes körű, magas színvonalú és ingyenes” egészségügy hazugságát és hagyjuk, hogy az orvosok és ápolók vigyék el a balhét. Ráadásul őket is korrumpáltatjuk a hálapénzzel, így bármikor lehet ellenük hangolni az arra fogékonyakat. Mert az egészségügy nem pénzkérdés.
3. Nem tudjuk értékén kezelni a tanítást, oktatást. A tanári fizetések folyamatos alacsonyan tartásával rengeteg tehetséget riasztunk el évtizedek óta a tanári pályától és csodálkozunk, ha ennek eredménye, hogy gyermekeink romló teljesítményt produkálnak. Azokat a tehetséges tanárokat, akik elhivatottságból, megszállottságból a pályán maradnak, félkegyelmű bürokratákkal és komisszárokkal büntetjük, hátha sikerül rávenni őket, hogy hagyják elkallódni a gyerekeket. A tanároknak pénz helyett “életpályamodellt” adunk. Így mondják újmagyarul az üres ígéretet. Mert az oktatás állítólag nem pénzkérdés.
4. Nem pénzkérdés az államigazgatás sem. Nem illik megkérdezni ugyanis, mire megy el ott a pénz. Nem illik szolgáltatási színvonalat emlegetni, hatékonyságot, hozzáértést. A mulasztásoknak, a pazarlásnak, a határidők eredménytelen elteltének nincs felelőse, de érdeme sincs annak, ha valaki valamit jól csinál.

“az a probléma a szocializmussal, hogy egyszercsak elfogy a mások pénze”

Mindezek után, miért csodálkozunk, hogy senkinek nem szúr szemet, hogy a közszolgáltatásokat államosítani akarják? Hogy senkinek nem tűnik föl, hogy az állami szolgáltatás lehet, hogy nem termel profitot, ami látható, ellenőrizhető és adóztatható, viszont legalább baromi drága. Vagy esetleg van az olvasók között, aki fel tudna sorolni néhány jól és olcsón működő magyar állami szolgáltatót? Olyat, ami a befizetett szolgáltatási díjak mellett nem kerül az adófizetőknek még egy csomó pénzébe, amit ráadásul nem is az igénybe vett szolgáltatás arányában adnak össze? Én például évek óta nem ültem magyar vonaton, de évente néhány tízezer forintot biztos befizetek a MÁVnak, hogy a jól ismert magas színvonalú szolgáltatását nyújthassa. De miért gondoljuk azt, hogy ha a szolgáltatót nem kell kifizetni, az jó? Vagy ha nem annak kell kifizetni, aki igénybe veszi a szolgáltatást? Ne legyen illúziója a kedves olvasónak, jövőre Ön is hozzájárul ahhoz, hogy az én szemetemet olcsóbban vigyék el, és olcsóbb áramot pazarolhassak, amikor égve hagyom a kertben a lámpát. És persze mindannyian hozzájárulunk ahhoz, hogy a mindezért éjt nappalá téve, pusztán jelképes összegért dolgozó unszimpatikus miniszter kiskorú gyermeke újabb budai villát vehessen magának.

Összefogásból.

Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:Fidesz, Magyarország, NER, politika