Nagyon féltem a mai tüntetéstől. Ugyanattól féltem, amiért színházba is félve megyek: nehogy helyettük kelljen pirulnom.

Az utóbbi évek tüntetései szinte kivétel nélkül (mínusz a netadós) egyet jelentettek a kínos feszengéssel. Beszédképtelen, hebegő-makogó emberek a színpadon, kedvetlenül ácsorgó, tétován orbántakarodjozó wannabe-ellenzékiek. Amit már mindenütt mindenki elmondott: az ellenzék képtelen volt leküzdeni a nyelvi deficitet, és nem bírta megnevezni azt, hogy mi van, hogy mi a baj. Mindenki érezte, hogy rohadt nagy a baj, de a pódiumokon senki sem bírta szavakba önteni. Így aztán mindenki elégedetlenül távozott, legközelebb el se ment.

Most azonban szerencsére tényleg történt valami. Ha más nem is, legalább annyi, hogy néhány ember megtanulta, mi az a single-issue movement, és sikeresen alkalmazta egy magyarországi problémára.

A beszédek többnyire elkerülték azt a hibát, hogy általánosságokat pufogtassanak, alig volt diktatúrázás, közjogi okoskodás, demokráciát-követelés, hanem mindenki közvetlen és egyszerű nyelven arról beszélt, amit gyakorlatból ismer, konkrét bajokat sorolt, amelyeket a zömében pedagógusokból (vagy legalábbis értelmiségiekből) álló közönség a magáénak ismert el. Elhangzott néhány értelmes mondat a szakszervezetiség újraélesztéséről, bár a szlogen – be a szakszervezetbe!!! – viszonylag visszhangtalan maradt. a konkrétumok viszont ültek. Nincs kréta, nincs vécépapír, nincs béremelés, egy muzeológus 90 ezret keres, a gyerekeink külföldre menekülnek a nyomor elől, a tanárok túlterheltek és idegesek, a gyerekek nem találnak örömet a tanulásban – ezek szóról szóra így is vannak, és aki tagadni próbája, az nyilvánvalóan nem normális.

Ugyanakkor sok volt a téren a lefojtott indulat, ami nem talált csatornát és kifejeződést, ez adott valami sajátos bájt az egésznek. A Kossuth téren azért minimum rendszerváltást vár az ember, miközben a háztetőket kémleli, nem lapulnak-e géppuskás ávósok TEKesek odafenn. A forradalmi hangulatból az adott némi előleget, amikor egy-egy jobban sikerült végszó után végigfutott a tömegen a moraj, a fütty – főleg, amikor Orbánt emlegették – és ahhoz ez a tömeg már tényleg elég nagy volt, hogy egy-egy ilyen morajnak legyen ereje. Ugyanakkor optimista is volt a sokaság, és mivel néhány sikerültebb viccet is elsütöttek a színpadon – ilyenkor végigfutott a jelenlévőkön egyfajta magabiztos derű. Hogy mégiscsak értelmiségiek vagyunk és mégiscsak egy tahó, sutyerák banda akar pattogni a fejünkön. Ez az intellektuális fölény volt talán a tüntetés legerősebb eredménye: sikerült a jelenlévőkben megerősíteni, hogy igazuk van és egyet értenek, mert ültek az érvek és ültek a poénok, és a hatalom a korábbi napokban alantas és bunkó volt a lejáratási kísérletekkel.

Szóval, valami elkezdődött – igaz, már sokadszor. És eddig nem lett az egészből „semmi”. A kérdés megint az, hogy sikerül-e a hatalomnak leszalámizni az egészségügyieket a pedagógusokról, a közgyűjteményeseket a hivatalnokokról, vagy minden kísérlet ellenére megmarad valami szolidaritás. Ha a dolog a következő néhány héten általános sztrájkkal, miniszteri lemondással folytatódik, akkor igen. Ha elindul a tilitoli, marad minden a régiben.

(Elnézést kérünk a videó minőségéért, van még hova fejlődnünk.)

Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:Fidesz, Magyarország, NER, politika