A héten tartott EU csúcs az angol különleges státuszról szólt, és mint ilyen eleve sikertelenségre volt ítélve. Mondom ezt annak ellenére, hogy minden résztvevő, még a magyar miniszerelnök is, győzelemről számolt be. Na de ne szaladjunk előre.

Ahogy korábban már szóltunk róla, az angolok népszavazást fognak tartani az Eu-ban maradásról június 23.-án. Cameron miniszterelnöknek az volt a célja, hogy elérjen valamilyen különleges státuszt országa számára, ezzel az engedménnyel kampányolva benntarthassa országát az EU-ban és hosszú időre kihúzza a talajt az EU-szkeptikusok lába alól, ha a népszavazáson nyer. Eleve látszateredményekre hajtott, esze ágában sem volt olyan, az EU és ezáltal Nagy Britannia számára is fontos reformokról hadakozni, amely fundamentálisan megváltoztatná a jelenlegi helyzetet, a jövő még hozzávetőleg sem érdekelte. Kérései két, a kilépést szorgalmazók számára fontos, demagóg érv ellen épültek fel: a bevándorlók és az eurozóna nyomulása ellen. A bevándorló ebben az esetben nem a menekültet, hanem az Angliában dolgozó EU állampolgárt jelenti, akiknek külföldön maradt gyerekei után járó családi pótlékát (az összes kifizetett családi pótlék kb. negyed százaléka) és egyéb bérkiegészítő támogatásait vághatja meg. Pénzügyileg ez alig jelent valamit, de kampányolni talán elég lesz. A másik “eredmény”, hogy az EU-ban többségben levő eurozóna országokkal szemben kvázi vétójogot kap, ha a londoni City érdekeivel ellentétest döntést hoznának.

Ezen túlmenően – és ez fontos dolog – kimondásra került, hogy az Egyesült Királyság kimarad az EU integráció további mélyítéséből, ha lesz ilyen. Ezzel ha tetszik, ha nem hivatalosan is megkezdődött az EU több zónára osztása. Ha úgy vesszük, a többsebességes Európa kialakítása. Lényegtelen, hogy mit gondolunk az angolok gazdasági potenciáljáról, és arról milyen lehetőségeket teremt számukra speciális státusz, vagy arról, mekkora valószínűsége lett volna most az integráció mélyítésének, az eurózóna bővítésének. Amiről itt szó van valójában, hogy az integrált EU, mint vízió kapott halálos sebet. Ezen túl a kivételek utáni lobbizás kapott egy olyan precedenst, amit nehéz lesz kimagyarázni. Hiába mondta például Orbán, hogy az angol egyezség nem lehet minta, a záródokumentum lehetővé teszi bármely tagállam számára, hogy szociális támogatásaiban diszkrimináljon – mert végső soron erről van szó – saját állampolgárai és más EUs munkavállalók között. A németek és a dánok ott helyben kijelentették, hogy megfontolják ezt saját országaik tekintetében.

Ezek után meglehetősen nehéz lesz határt szabni az integrációt gyengítő különmegállapodások kezdeményezésének. Ebből Kelet Európa és általában a periféria csak rosszul jöhet ki. Abszurd módon a menekültügyi különcködésünkkel erre tökéletes indokot is szolgáltatunk nekik. Jelenleg az EU-ban nagyon nehéz más képet festeni az adófizetőknek rólunk, mint azt, hogy több mint tíz év pénzszórása után a Kelet Európai tagállamok képtelenek voltak élni a lehetőségekkel, nem zárkóztak fel, ahelyett hogy otthon dolgoznának a fejlettebb régiókba mennek és letörik a béreket, és nem hajlandók részt vállani a közös feladatokból. Az a számláló, ami az EU szkeptikus oldalakon pörögve mutatja, mibe kerül nekik az EU, nem a hollandokat, franciákat vagy a többi nettó befizető állam esetleges támogatottjait juttatja eszükbe, hanem minket, a szlovákokat, románokat, lengyeleket. Ha az egyszeri adófizetőn (választópolgáron) múlna múlna, az EU nagyon hamar megszűnne, de legalábbis összemenne, és akkor magyarázhatnánk, mennyi mindent köszönhetnek ők nekünk.

Orbán és az EU csúcs

Külön is érdemes megemlíteni a magyar miniszterelnök produkcióját. Gyakorlatilag a hazugsággyár már aznap közzétette győzelmi jelentéseit a “magyar javaslatok elfogadásáról” amikor a záródokumentum meg sem jelent. Valójában szinte semmi sem úgy alakult, ahogy Orbánéknak igazán jó lett volna. Egyrészt a fő mondás, hogy az angol kivételek ne szolgáljanak precedensül, már ott megbukott a helyszínen. Másrészt az EU újra elkötelezte magát a menekültügy közös kezelésében, és azzal, hogy a V4 országok ezzel nyíltan szembemennek, kiváltották az egyértelmű választ, az olasz miniszerelnök belengette, hogy a következő költségvetésben ne számítsunk semmi jóra. A válasz, amit erre Orbántól kapott, annyira szánalmas, hogy még elmesélni is rossz. Orbán gyakorlatilag azt találta mondani, a következő költségvetési ciklus 2020-ban kezdődik, majd meglátjuk ki lesz közülünk akkor is hatalmon. Ezzel a kijelentésével csak három probléma van:

1. A 2020-2027 költségvetési ciklust jövőre kezdik tervezni, jórészt azok, akik most hatalmon vannak.
2. A döntés többségi elvű, ha az olasz miniszterelnök esetleg meg is bukna addig, ami nem kizárt, alig valószínű, hogy Orbán lesz többségben addigra az EU-ban.
3. Orbán magabiztosságát  jól támasztja alá, hogy a 2020-ig esedékes EU forrásainkat 2018-ig el szeretné herdálni költeni, mert akkor lesznek választások Magyarországon.

A menekültkérdésben sem a mi általunk szorgalmazott javaslatok kerültek elfogadásra, hanem a Merkel nevével fémjelzett EU-Török megoldás a menekültkibocsátás fékezéséről és a Szíriával határos befogadó országok támogatásáról, és felszólították az eddig nem teljesítő tagállamokat az igazodásra. Kimondásra került, hogy nem a menekült dönti el, melyik tagállamban kerül elhelyezésre, hogy a külső határokon fokozott ellenőrzésre, hotspotok felállítására van szükség a beérkezők regisztrálására és humánus körülmények közt történő ideiglenes elhelyezésére, valamint a tagállamok közti együttműködés fokozására és a feladatokat vállalók támogatására.

Bárhogy is csavarja a szót a magyar szóvivő, ez nem a magyar önkéntes (nem-)befogadás politikája. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk az EU és különösen a németek menekültügyi teljesítményéről és az unió döntéshozatali hatékonyságáról (nem sok jót), a közös megoldást nem a szabotázsakciók fogják előmozdítani szerintem, bár kétségkívül nyomás alá helyezik Brüsszelt.

Kényszer

Az Unió kompromisszumkényszerben volt, nem mondhatta az angoloknak, hogy ha nem tetszik, ki lehet lépni, mert szükség van rájuk. Innentől viszont veszélyes szellem szabadult ki a palackból ahol az országok alkupozíciója nagyon radikálisan megváltozhat, és a különutasság komoly kockázatokat hordozhat. Nem kizárt, hogy sikerül új alapokra tenni az együttműködést, de én jelenleg valószínűbbnek látom a dezintegrációs folyamat beindulását, ami számunkra nem sok jót ígér. Ilyen értelemben bármilyen keveset is ért el a csúcs, lehet, hogy mérföldkő lesz belőle, amire majd Cameronon kívül senki sem emlékszik jó szívvel.

Az európai politikusok egy részét már most nagyon nyomja, hogy az országában felhalmozódtak a menekültek, míg mások ebből semmilyen részt nem kívánnak vállalni, miközben ezer módon húznak hasznot uniós tagságukból. Ez az európai szolidaritás végét jelentheti, ha nem sikerül időben felismerni, hogy az együttműködés akkor is kényszer, amikor rosszul áll a közös szénánk. A közös bajból való egyéni haszonszerzés nem magyar találmány, azt sem mondanám, hogy mi magyarok csináljuk a legjobban, de miniszterelnökünknek hála, most mi lettünk ennek zászlóvivői, akár tetszik ez nekünk, akár nem.

Kategóriák:külvilág

Címkék:EU, Európa, Magyarország, Szíria, világpolitika