A magyar demokrácia történetében egyedülálló lehetőséget kapott. Olyan hatalmat és mellé olyan népszerűséget, ami bármilyen nagy reformra elég lett volna. És reformra szükség is lett volna, például azért, mert az egészségügy korábbi reformját ő maga kaszálta el. A nyugdíjrendszer is rászorult volna, az oktatás is, hogy csak a legnagyobb hatású ügyeket említsem. Olyanokat, amik megváltoztatásához pont szükség is lett volna erre a különleges támogatottságra.

Ehhez képest?

Nekiállt, hogy kivételes hatalmát még nagyobbá tegye. Saját embereit ültette minden olyan pozícióba, ami bármilyen kontrollt, vagy tőle független döntési jogkört képviselt. Új alkotmánnyal, kétharmados törvényekkel, választási szabályokkal, választási bizottságokkal próbálta bebetonozni pozícióját, majd amikor kiderült, hogy saját alkotmánya akadályozza szeszélyeit, akkor azokhoz szabta újra és újra az alaptörvényt.

Van erre magyar szó, úgy mondjuk: önkényuralom.

De nem teljes az önkény, ha pénzügyeket más intézi, ezért felszámolta a politikai rendszerének gazdasági hátországát és saját hatáskörbe vonta a pénzügyeket. Strómanokkal helyettesíti pénzembereit. Eközben átalakultak a prioritások is:

Eddig azért kellett a pénz, hogy megint nyerni tudjon, most azért kell nyerni, hogy a pénz meglegyen.

Bármennyi pénz. Minden pénz. Bármi áron.

És kellett hozzá a média. Már nem csak az eredmények szajkózása a cél, nem a félsikerek közpénzen való ajnározása, hanem a kritikus hangok kiszorítása, elhallgattatása is. Jogszabállyal, perrel, zsarolással, pénzzel.

És mindazok után, hogy övé a törvény, a bíró, az ügyész, a pénz és a média, fogja magát és felbérel néhány verőlegényt, hogy útját állja valakinek egy folyosón.

Mert gátlástalan, mert végtelenül kisstílű, és tehetetlen.

És fél.

Mert neki csak vesztenivalója maradt.

Kategóriák:egy kis hazai