Az ötödik égtáj

Hétfőn Orbán Viktor eligazítást tartott a nagyköveteinek. Sajnos ezt a beszédét kissé beárnyékolta a nem sokkal előtte elmondott évértékelője, pedig elvileg ez lenne a fontosabb, hiszen itt (elvileg) nem híveinek produkálta magát, hanem politikai iránymutatást adott azoknak, akik szerte a világban képviselik hazánkat. Nyilván szükség is lenne valamilyen munícióra a nagyköveteknek, mert mostanában a világ nagyon furcsán néz ránk.

Szóval azt mondja a Kedves Vezető a diplomatáknak: nem négy égtáj van, ahogy ti azt eddig tudtátok, hanem öt. Észak és nyugat nem számít, dél és kelet a nyitások miatt valamennyire igen, de ami igazán fontos, az az ötödik égtáj. Ez itt, ahol állunk. Bárhol vagytok is a világban, a legfontosabb az, az irány, ami Budapestre mutat.

iránytű2Na jó, ez magas labda lenne az olcsó poénkodáshoz, csinálja, akinek kedve van, én most nem élnék ezzel. Mert ha magyarázni kellene egy magyar diplomatának, melyik országot kell képviselnie, akkor nagy szarban lennénk. De nem kell, hála istennek, vagy legalábbis nem úgy. Mert nem azzal az iránnyal van a gond, hogy merre van Budapest, hanem azzal, hogy merre megy. És ezt az irányt elmagyarázni a miniszterelnöki észosztó után sem sokkal könnyebb.

Hagyjuk most az államférfihoz méltatlan kiszólásokat és gesztusokat hideg szlovénokról, meg az érdekből barát szerbekről, “németül beszélő országokról”. Két lényeges része volt annak amit elmondott: az egyik a “mag-európa” kialakulásával kapcsolatos, a másik a fejlesztési pénzek megvonásával.

A mag-európa kialakulásával kapcsolatos fejtegetésének az lett volna a lényege, hogy érdemes lesz majd megfontolni, akarunk-e csatlakozni ehhez az övezethez. Mintha egy hangyapénisznyi esélyünk is lenne ide bekerülni! A mag-európa, ha létrejön, pont azért jön létre, hogy megszabaduljon a folyamatos feszültséget generáló pénznyelőktől, amilyenek a konvergenciára és az uniós együttműködésre mérsékelten alkalmas országok. Orbán szeretné úgy láttatni, mintha a jelenlegi GDP növekedési adatok mindenre alkalmassá tennének minket, miközben mind a rablógazdaságunkkal, mind az antidemokratikus politikai átrendeződésünkkel éppen az ellenkező irányban evezünk ezerrel. Ezért is álságos Orbán részéről azon morfondírozni, vajon akarja-e szuverenitásunk újabb darabjait feladni, miközben semmi mást nem tesz, mint a korábbi egyezményeket is megpróbálja kétségbevonni. Hogyan vehet bárki is komolyan egy ilyen gondolatmenetet azok után, hogy Brüsszelt elnyomó gyarmatosítóként aposztrofáljuk úton útfélen. Nyilvánvaló, hogy ami a sajtóban lamentálásnak tűnik, az valójában kijelentés: szó sincs róla, hogy részt akarnánk venni egy mélyebb integrációban, ha az azzal jár, hogy Orbán Viktor hatalma bármennyit is csökkenhet ezáltal!

És itt vesz szürreális fordulatot a beszéd, mert miközben felmutatjuk középső ujjunkat Brüsszel irányába öszintén felháborodunk amikor emlékeztetnek rá, az ő pénzükön vagánykodunk, és hogy egyáltalán nem biztos, hogy ők ezt tovább szeretnék finanszírozni. Hát hogy jönnek ők ehhez?!

Nehéz kibogozni valójában mi van Orbán fejében és mi az, amit a mi fejünkbe próbál plántálni arról, hogy az Unió és úgy általában a külvilág miért legyen hálás nekünk, miért jár nekünk az ő pénzük. Nehéz megfogni, mert egyszerre keveri az üzletet (külkereskedelem, befektetés) és felzárkóztatásunkra adott támogatásokat, de ugyanakkor  az ellenérvekből megpróbálja ezeket kizárni (“azt hagyjuk, hogy mi is kerestünk ezeken az üzleteken, mert ők is”). Légből kapott számokkal dobálózik, melyekről nem lehet tudni, mi az alapjuk (“minden ideadott eurón kettőt kerestek”), viszont hangulatkeltésre abszolút alkalmasak, mert hát tényleg mit lehet tudni, lehet, hogy mégis ki vagyunk zsákmányolva. Erre van felfűzve az ideológia, hogy nem tartozunk nekik semmivel, sőt ők tartoznak nekünk. Miért is?

Úgy tűnik, az egész tarhálásnak az alapja valami mítosz, amit épp most próbálnak megteremteni. Arról szól, hogy Magyarország egyáltalán nem szükségszerűen megnyitotta piacait a nyugatnak, gesztust gyakorolt, amikor megengedte, hogy ide befektessenek, a privatizáció során olyan egyedülálló lehetőségeket kaptak kvázi ajándékba, amiért jobb ha egy örök életen át hálásak lesznek. Ez a mítosz nagyon nem veszi figyelembe a tényeket, azt hogy mi volt itt a kilencvenes években, hogy egy csődközeli állam és legatyásodott lakói mégis miből tudták volna olyan szinten finanszírozni a magyar gazdaságot, hogy az versenyre kelhessen a világpiacon bárkivel is. Nem beszél arról, hogy a privatizációs bevételek hova kerültek, hogy el nem lopott részük adóságcsökkentést és költségvetési osztogatást tett lehetővé. Nem veszi tekintetbe, hogy az alternatívák hogyan működnek, hogy az állami tulajdonban maradt vállalatok hogyan prosperálnak, vagy hogy a nemzeti tőkés osztály milyen szuperül üzemelteti a ténylegesen ingyen megkapott állami vagyont (lásd például Ikarus és Videoton). Ebbe a mítoszba simán belefér, hogy valójában a Tisza sportcipőnek lett volna esélye kiszorítani az Adidast, a Borsodi Sörgyár lenyomhatta volna a Heinekent, az Orion tévé megszoríthatta volna a Samsungot, és a Műszertechnikából simán lehetett volna Apple. Azért fizet nekünk a nyugat, mert ez nem így lett. És ezt tök komolyan így is gondolják. Nem veszi figyelembe azt sem, hogy a magyar export 79%-a irányul az EU-ba, és hogy ezen tavaly 8,6 milliárd eurós aktívumunk volt, miközben a külkereskedelmi mérleg összesen 8,1 milliárdos többletet mutat, azaz a többi irányon van félmilliárdos deficitünk. Persze, hogy az EU tartozik nekünk hálával.

Van itt még egy apróság, ami miatt a fenti nagyköveti iránymutatás igazán kínos. Az elmúlt években a magyar diplomáciát folyamatos személycserékkel züllesztik, már a saját, Martonyi és Navracsics által felvett embereiket is kinyírják, és ezt már rajtunk kívül mindenki tudja. Minden ide akkreditált nagykövet megírta már haza, minden fogadó állam külügyminisztere konstatálta már, hogy a magyar diplomácia szinte lenullázta magát. Talán ha a magyar értelmiség is diplomáciai kapcsolatot tartana fenn Magyarországgal, feltűnt volna, micsoda pusztítást sikerült ezen a fronton véghezvinni. A volt román külügyminiszter, Diaconescu meglehetős egyszerűséggel fogalmazta meg ezt: a magyar külügyi tárca 2014 óta „több mint 400 diplomatát rúgott ki, és 60 nagykövetet hívott vissza a posztjáról”, emiatt szerinte “Magyarország ma már nem rendelkezik olyan diplomáciai elittel, amely ellen tudna állni Orbán Viktor miniszterelnök oroszbarát politikájának”. És nem csak az oroszbarát politikának, hanem annak az agyrémnek sem, amit a futsallos diplomáciai iskola rájuk erőltet. Karrierdiplomatáknak és pártaktivistákból lett nagyköveteknek kell képviselniük a gazdasági unortodoxiát és magyarázniuk az illiberalizmust, miközben azt várják tőlük, hogy üzletet hozzanak. Ez a nagyköveti kar nagyrészt simán el is hiszi azt a mítoszt, amit Orbán képvisel, így gátlások nélkül csinál hülyét magából.

És belőlünk.

Reklámok

1 reply

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s