Mint a háttérhatalom háttérembere, most megosztok veletek néhány háttérinformációt, hátha szükség lesz rá. A mostani nehéz, migránsos, terroristás, iszlamofób időkben gyakran tesznek pontot egy vita végére úgy, hogy “bejönnek a muszlimok, és mire észbekapunk bevezetik a sariát, aztán nézhetünk.” Ilyenkor aztán megy a hümmögés, hogy “az tényleg borzasztó lenne, nyilvános kivégzés, kézlevágás, kövezés, brrr. Jobb bele sem gondolni…”
Márpedig mi itt az egyharmadnál már csak úgy vagyunk vele, mégiscsak jobb mindenbe belegondolni. Sőt, nem csak gondolni, de olvasni is, mert tudásból ritkábban van baj, mint a nem tudásból. Ráadásul egy korábbi posztnál már szóba is került ez a dolog és, akkor megígértem kedves kommentelőnknek, hogy lesz még szó a sariáról, úgyhogy itt van, fogyasszátok egészséggel:
a saria támogatói
A saria eredeti arab jelentése szerint ösvényt, forráshoz vezető utat jelent, így jelöli átvitt értelemben az isteni igazsághoz, az isteni törvényekhez való visszatérést, ragaszkodást.
Az iszlám alapvető célkitűzése az istennek tetsző élet megvalósítása, a könyörületesség, az igazságosság és méltányosság érvényesítése az élet minden területén. Teljesen magától értetődő, hogy ezt a törekvést a jogrend is megpróbálja követni, a probléma csak az, hogy Allah, miközben lediktálta a Korán verseit Mohamednek, nem diktálta le a jogszabályokat, az eljárásrendet, meg azokat a megoldásokat, amik több száz évvel később felmerülő problémák kezeléséhez szükségesek lehetnek, ezért az isteni törvények alkalmazói jelentős gondokkal néznek szembe azóta, hogy a Próféta meghalt és Allah üzenetei elapadtak.
A sariának tehát négy fő forrásra kell támaszkodnia: a Koránra, amely maga az isteni kinyilatkoztatás, a haddiszokra, ezek Mohamed életének eseményei (összességében a Szunna), valamint az elmúlt évszázadok jogértelmezéseire és precedenseire. Innentől viszont már a legtöbb olvasónk sejti a megoldást: nincs egységes, mindenki által elfogadott és alkalmazott szöveg, nincs olyan, hogy “A saria”. Szinte magától értetődik, hogy a szunniták más hagyományt követnek (Kattab al Sittah), mint a siíták (Kattab al Arba’a), de mindenki a saraiára hivatkozik, ráadásul a sariát megváltoztathatatlannak is tekinti.
Feladhatnánk már itt is, hiszen attól még, hogy néhány őrült szó szerint véresen komolyan veszi, a sariába foglalt isteni törvények ugyanúgy ember alkotta szabályok, mint más kultúrkörökben, a zsidó vagy keresztény fundamentalisták által hirdetett “egyetlen és kinyilatkoztatott igazság”-ok. Ezeknek nyilván nagy keletje van olyan helyeken, ahol az emberek tudatlanságból, félelemből vagy kiszolgáltatottságból hajlanak a készen kapható örök igazságokra. Annak idején a felvilágosodásnak pont az volt a legfontosabb találmánya, hogy nyilvánvalóan igazságtalan, elfogult törvényeket úgy is el lehessen utasítani, hogy közben ne kelljen összeveszni a mindenhatóval. De felvilágosodás nem volt mindenütt, és ha akarnánk sem tudnánk egy arab felvilágosodást kívülről levezényelni, úgyhogy erről egy kicsit később beszélgessünk.
kádi
Maradva tehát a sariánál, itt is el kell mondani, hogy mint oly sok minden az iszlámmal kapcsolatban, régen ez is jobb volt, hiszen az iszlám előbb volt felvilágosult, türelmes és nyitott, amikor éppen hódított, és aztán lett aggresszív, konzervatív és retrográd, miután elkezdett veszíteni. Ez elsőre paradoxnak tűnhet, hiszen mi a hódítással az erőszakot és aggresszivitást asszociáljuk, pedig ha jobban belegondolunk, nem néhány százezer arab katona sikere volt, hogy néhány emberöltő alatt egy sivatagi oázisból a világ legnagyobb birodalma épült ki, hanem részben annak is, hogy a magukkal vitt vallás és rend vonzó alternatíva volt. A saria kialakulása is ennek a folyamatnak a része volt és a kezdeti időkben éppen az önkény ellentéte volt. A próféta halálát követő időszak a gyors terjeszkedés és hódítás időszaka volt, amikor már nem hívek kis közösségét kellett irányítani, hanem egy birodalmat, ami mesés gazdasággal és korábban ismeretlen mértékű hatalommal járt. A kalifák idején tehát törvényszerűen megjelent a politikai kormányzás, a szintén muszlim riválisokkal való leszámolás, és az önkényuralom, amivel szemben nagyon mást jelentett a Próféta példájával és az isteni igazságossággal kampányolni. Ráadásul a korai jogi hagyomány messze több volt primitív Korán idézgetésnél. Azzal már akkor is tisztában voltak, hogy nem lévén mindenre kiterjedő törvénykönyvük, kénytelenek a szellemi útmutatást a változó időknek és helyi viszonyoknak megfelelően alkalmazni. Ebben az időszakban a jogi képzés és a tételes jog fejlődésének fontos eleme volt a vita és az értelmezés (idzstihad) amely lehetővé tette, hogy a közösség legnagyobb tudású és tapasztalatú tagjai a szabályokat az isteni útmutatás figyelembevételével de a konkrét viszonyokra adaptálják. Ez a rugalmasság elengedhetetlen feltétele volt, hogy a soknyelvű, soknemzetiségű, és sokféle vallású birodalom sikeresen túléljen és tovább terjeszkedjen Hispániától Indiáig.
Nyilván nem kell ezt a középkori jogi rendszert mindjárt a mai liberális vagy legalábbis felvilágosult világgal azonosítani, de a későbbi változások tükrében én mindenképpen úgy értelmezem mint elveszett lehetőséget egy békés továbbfejlődésre. Történt ugyanis, hogy a tizenharmadik században megjelentek a mongolok, és az addig szinte csak győzelmet és sikert ismerő muszlim világ elszenvedte első megalázó vereségeit, amelyben végül Bagdadot is feldúlták és felégették. Nem fogom itt feldolgozni a teljes történelmét az iszlámnak, de legyen elég annyi, hogy a visszaszoruló és defenzívába kerülő iszlám rendre az elhajlókat, a türelmeseket, a toleránsokat tette felelőssé a kudarcért és mindig egy konzervatívabb, ősibb hagyomány után nyúlt, és az elzárkózást, a kirekesztést választotta. Ahogy a szunniták mondják “bezárultak az idzstihád kapui” és az értelmezés szerepe visszaszorult a fikh-kel a tételes jogi megfogalmazásokkal szemben. Így vált a saria az önkény ellenében kialakult méltányos és igazságos törvénykezési gyakorlatból megfélemlítő, merev, középkorias jogrenddé. Ez történt Indiában a Mogul birodalom hanyatlása idején és ez eredményezi a kibékíthetetlennek tűnő muszlim-hindu szembenállást, így nyert teret a Vahabizmus Szaud Arábiában az Oszmán birodalom bomlásakor, ez segítette pozícióba a talibánt Afganisztánban és erre épít ma az Iszlám Állam is, bár ez utóbbit én még mindig terrorszervezetként és nem muszlim irányzatként értékelem.
A saria amúgy két részből áll, egyrészt megfogalmazza az iszlám öt pillérét: a hit megvallását, a napi ötszöri imát, böjtöt ramadán idején, a jótékonykodást (zakát), és a mekkai zarándoklatot (haddzs). Másrészt az élet több területére kiterjedő szabályokat fogalmaz meg: pénzügyi tranzakciókra, családjogra, örökösödési jogra, büntetőjogra, háborús szabályokra, étkezési előírásokra. Igen, tényleg benne van, hogy a tolvaj kezét le kell vágni, és az is, hogy a házasságtörésért nyilvános botozás jár, de abban már nincs egyetértés a különböző iskolák között, hogy a hitehagyásért valóban halál jár-e. És innen kezd rendesen durvulni a helyzet, hiszen nemrégiben világvisszhangot keltett, amikor Szudánban egy keresztény nőt ítéltek halálra hitehagyásért, ami ugye abszurd, hiszen sosem volt muszlim, így elhagyni sem tudta vallását. Az már csak hab a tortán, hogy a Korán feketén fehéren kimondja, nem lehet erőszak a vallásban, de a ma sok helyen már nem a hagyomány és a Korán a mérvadó, hanem egyfajta “muszlim önvédelem”, ami muszlim többségű országokban inkább fenyegetően hangzik, mint mulatságosan. Ráadásul nem ritkán fordul elő, hogy nem csak felülről vezérelt kegyetlenkedéseknek szolgál fedőtörténetéül a saria, van úgy, hogy az egyszerű istenadta nép vérszomját kellene korlátoznia, ha sikerülne. Dr Mufti Akeel Ur Rehman Pirzada, a pakisztáni ulama elnöke (ez a legfőbb iszlám jogtudósok testülete) mondta nemrégiben “Ha a saját népünk nem érti a sariát rendesen, közösségünk sohasem tanul majd. Mindig az erőszakot választják majd a béke és tolerancia helyett.” Mindez annak kapcsán hangzott el, hogy többtízezres tömeg rohamozta meg Iszlamabad kormányzati negyedét, egy olyan férfiért tüntetve, aki szitává lőtte Pandzsab kormányzóját, mert a kormányzó szót emelt a istenkáromlásról szóló törvény ellen.
Ha ez így önmagában nem lenne elegendő, sok helyen olyan helyi, törzsi hagyományokat olvasztott magába a saria, amikről biztosan tudjuk, hogy nem az iszlám szelleméből fogantak, mint a becsületgyilkosságok vagy a nők megcsonkítása és jogfosztása. Sajnos a modern média még rá is tesz egy lapáttal, amikor felkap és egyszerűsítve bemutatja ezeket a szörnyűségeket, amiket így a legtöbb egyszerű hírfogyasztó az iszlámmal azonosít, és nem csak nyugaton. Ezen közben pedig megjegyzendő, hogy nincs olyan ország jelenleg, ahol csak és kizárólag a saria képviseli a jogrendet, még az iszlámot államvallásként meghatározó országokban is működnek egyéb (polgári-, kereskedelmi-, vagy alkotmányjogi) keretek is, illetve ezeken az elveken működő bíróságok.
Ha ezek után valaki megkérdi tőlem, félek-e attól, hogy bevezetik Európában a sariát, azt kell válaszolnom, nem. Egyelőre biztosan nem. Amitől én félek az az emberi lélek sötétsége, aminek bármelyik vallás, bármelyik törvény lehet az eszköze, és sajnos nem gondolom, hogy ebből importra szorulunk. Mert lehet, hogy a saria szörnyű középkori büntetéseket tartalmaz, de az, ami ezeket életben tartja sokkal ősibb, és egyáltalán nem muszlim. Másfelől meg azt gondolom, hogy mindaddig, amíg az emberek tudatlanok mindig kaphatóak az erőszakra. És azt is, hogy a migráció, a menekültek, egy válság mindig remek alkalom, hogy kölcsönös félelemből, kölcsönös elutasításból a világot megint átadjuk az erőszakosoknak.
Kategóriák:Háttértár
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?