Foglalkoztam már korábban a primitív kapitalizmus-kritikákkal, azokkal a felületes de hangzatos véleményekkel, miszerint a kapitalizmusnak végképp bealkonyult, vége, kampec, most majd jönni fog valami más.
Ahogy a felütésből is kiderült, én ezzel nem értek egyet. Az csak a kisebbik probléma, hogy eddig nem hallottam még ezektől a kritikusoktól érthető, koherens leírást arról, minek is kellene követnie a kapitalizmust. A nagyobb gond az, hogy a legtöbb kritikus azt sem tudja elmondani, mi a probléma, ami miatt a kapitalizmus éppen kipurcan. Mindezzel persze nem szeretném azt mondani, hogy a világ tök jól van, kicsattan az egészségtől, sőt, szerintem is elég nagy slamasztikában vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy a rendszer egésze van halálra ítélve.
Ha valakit érdekel, olvasgasson vissza, korábbi bejegyzésekben már ecsetelgettem, hogy szerintem mi a rendszerrel a probléma, de ha ez túl macerás, összefoglalom röviden:
Kiszervezés
A kapitalizmus legfontosabb tulajdonságai a könyörtelen célratörés és a hatékonyság hajszolása. Ezek miatt lehet persze nem szeretni, de szemben más, ideológiai alapú fantáziavilágokkal, a rendszer következetes és kiszámítható hosszú távon is. Ez a rendszer képes alkalmazkodni szinte bármilyen külső körülményhez, bármilyen közállapotokhoz és visszatérni eredeti céljához, a haszon maximalizálásához. A korlátos erőforrások világában pedig ezt általában a hatékonyság folyamatos növelésével lehet elérni.
A második világháború utáni világrend, a viszonylagos béke és prosperitás azt eredményezte, hogy a tőke koncentrációja felgyorsult és a piac növekedésének a keresleti korlátjaiba ütközött: hagyományos fogyasztói nem rendelkeztek elég jövedelemmel ahhoz, hogy fogyasztásukat növeljék. Felpörgött az árverseny és ez létkérdéssé tette a költségcsökkentést. Igen, így volt ez a szövőgépek feltalálásakor is, csak a nagyságrend lett nagyon más. És ekkor jött nagyon jól, hogy a világ egy viszonylag békés periódusát élte, a termelést ki lehetett helyezni éhenkórász, fejlődő országokba, ahol előbb utóbb bármit elő lehetett álítani töredékáron. Beköszöntött a globalizáció kora, amikor termelési kapacitások vándoroltak szerte a világban darabonkénti néhány centes megtakarításokért. Ez azonban visszahatott a piacok szerkezetére, a nagyobb szereplők méretüknél, tőkeerejüknél fogva előnyben voltak ebben a versenyben a kicsikkel szemben, és hogy előnyüket tovább növeljék vadul vásárolgatták fel konkurenseiket.
Ez a folyamat jelentős gazdasági növekedést eredményezett a világ egészére, emberek százmillióit húzta ki a mélyszegénységből a világ távoli zugaiban, a fejlett országokban pedig szárnyaltak a tőkepiacok és a fogyasztók bátran adósodtak el a szép jövő biztos tudatában. Az, hogy eközben hagyományos iparágak tűntek el, városok néptelenedtek el, még kevésbé zavarta a nagyérdemű közönséget.
Detroit, az egykor virágzó autóváros ma
Ezzel részben párhuzamosan azonban zajlott egy technológiai forradalom is. Már nem csak a kétkezi munkát lehetett kiszervezni a világ másik végébe, hanem teljes irodaházak munkáját lehetett kiszervezni egy asztali számítógépbe. Már mindenki e-mail-t ír, szkennel, megoszt és szoftverek írják a szofvereket. A világ több pontján, több időzónában élő emberek tudnak együtt dolgozni, anélkül, hogy kimozdulnának lakásukból. Mindez óriási hatékonyságnövekedést jelentett, az átlagos munkaóra termelékenysége jelentősen megnőtt.
Az elmúlt tíz évben megjelent egy harmadik kiszervezési forma is, a megosztáson alapuló gazdaság képében, melyben ügyes platformokat üzemeltető hagyományos vállalatok a munkát, az eszközállomány fenntartását és finanszírozását, az amortizációt és a kockázatot kiszervezik a munkavállalóra, cserébe némi marketing és ügyviteli tevékenységért. Ebben a formában az internetelérés az úr, ami a nagyságot, a hatékonyságot és márkaismertséget hordozza, a profitot termeli, javarészt pénzügyi befektetőknek és néhány ügyes innovátornak. Az internet által megnyert hatékonyságnövekedés pedig újabb szakmákat és komplett iparágakat tesz javarészt feleslegessé, milliószám termelve kényszervállalkozókat és kötelékeiket vesztett munkakeresőket.
A fent leírt folyamatokból két dolog következett: egyrészt a tőke és a jövedelmek soha nem látott koncentrációját, ahol gigászi méretű vállalatok szűk köre viszi haza a globális profit jelentős részét. Másrészt emberek százmilliói veszítik el munkájukat, melyek jövedelemtermelő képessége is egyre kérdésesebb. A mérleg egyik serpenyőjében tehát olyan méretű vállalatok és bankcsoportok vannak, akik rossz üzletvitelük esetén sem mehetnek már csődbe, mert egyetlen állam sem engedheti meg magának, hogy nemzeti össztermékét adott esetben meghaladó mérlegfőösszegű globális vállalatok összeomlását elviselje, míg a másik serpenyőben a termelésből kiszoruló emberek tömegei keresik a perspektívát és azokat, akik ilyesmit ígérni mernek.
Ráadásul az így kialakult óriásvállalatok és konglomerátumok már nem kötődnek földrajzilag sehová. Globális piacokra termelnek vagy szolgáltatnak, globálisan szervezett kapacitásokkal és globális adóoptimalizálással. Az országok együttműködése még békeidőben sem tud elég gyorsan fejlődni ahhoz, hogy esélye legyen felvenni a versenyt az adótanácsadók és cinkos adóparadicsomok kreativitásával. És mivel rettenetesen sok pénzről van szó, ez a tőke mindig tud magának politikai támogatást vásárolni, még az önmagukban jelentősnek tekinthető országokban is, elég, ha Nagy Britannia által megtűrt/fenntartott speciális státuszú szigetekre gondolunk.
Növekedni kéne, de nincs hova?
Szóval eljutottunk oda, hogy a kapitalizmus kinőtte a bolygót? Hát majdnem. A hatékonyság esztelen növelése közben feleslegessé vált az emberi munkaerő, aki így nem tud eleget fogyasztani, és ezzel tovább táplálni a növekedést. Amíg lehetett új országokat elfoglalni/gyarmatosítani/kihasználni/felfejleszteni, addig lehetett tovább menetelni, de a robot még a kínai munkaerőnél is olcsóbban dolgozik, és ha Kína is hajszolja a növekedést, márpedig hajszolja, akkor ott hirtelen 300 millió munkavállaló kerülhet bajba. Az meg majdnem annyi, mint az USA teljes lakossága.
A növekedés pedig nem általában rossz, csak van neki egy, igen nehezen definiálható határa, ahonnan már megváltoztatja a játékszabályokat, és onnantól okoz néhány jelentős problémát.
Az egyik ilyen probléma a növekedés határtalanságába vetett hit. Nem csak arról van szó, hogy azt gondoljuk, a növekedésnek magától értetődőnek kell lennie, és az a természetes állapot, amit a válságok és visszaesések meg-meg szakítanak, de nem írnak felül. Ennél rosszabb, hogy növekedést pozitív érzelmek veszik körül, értéknek tekintjük – sokszor jogosan – de még többször minden összefüggésből kiragadva is, kvázi abszolút értékként kezelve. Ez pedig azért gond, mert a növekedés hiányát, a stagnálást vagy csökkenést éppen ennek ellentéteként negatív érzelmek kisérik és ezek jelentős frusztrációt gerjesztenek. (Ezen nem segít a növekedésszkeptikusok ellentábora, akik szintén konkrét kontextusból kiragadva általában utálják a növekedéspártiságot, mert nincs nekik sem korrekt értelmezésük arra, hogy mitől és meddig jó valami, és honnantól nemkívánatos, tehát kritikájuk sokszor kimerül primitív alternatívkodásban.)
Kísérletek a változtatásra
A legnagyobb horderejű kísérlet a kapitalizmus megdöntésére irányuló szocialista-kommunista államforma kialakítása volt, ahol a tőke államosításával és egy gigászi újraelosztási rendszerrel próbálták elérni, hogy az így a megtermelődő javak igazságosabban kerüljenek elosztásra. Ez az igazságoskodás azonban oda vezetett, hogy a rendszer rettenetesen alacsony hatékonysággal termelt, azt ami éppen az eszébe jutott, az így keletkezett alacsony jövedelmet viszont idióta módon szétosztotta. Az emberi természetet nem reformálta jobbá, korrupt volt minden szinten, mert ha pénzt lopni nem is mindig lehetett benne, napot lopni bármikor, következmények nélkül. Kollektív nyomorhoz, totális gazdasági csődhöz vezetett. (És most akkor a diktatúráról ne is beszéljünk.)
Ennél lényegesen kevésbé durva és véres volt az a másik kísérlet, amelyik Nyugat Európában szociáldemokrata programként megvalósult. Ez nagyjából érintetlenül hagyta a tőke tulajdonviszonyait (eltekintve néhány direkt állami szerepvállalástól) de magas adókon keresztül próbált magas újraelosztási aránnyal kiegyenlíteni. Itt ugyan sikerült a versenyelőny bizonyos elemeinek fenntartásával (nagyon magas képzettség és hozzáadott érték) bizonyos ideig fenntartani a működőképességet, de a globalizmus ezeknek is feladta a leckét. Van az az elvonási szint, amit már nem egyenlít ki a világszínvonalú képzés, és egy teljes ország nem tud csúcsvezetőkből és mérnökökből állni, a szakszervezeti igények, amik megmentenek egy adott bérszínvonalat vagy foglalkoztatási szintet egy komplett iparág elvesztéséhez vezethetnek (lásd pl. brit autóipar).
Ugyancsak egy kísérlet volt a nyugati világ teljes eladósítása. Olcsó és könnyen hozzáférhető hitelekkel próbálták nagyobb fogyasztásra ösztönözni a dolgozókat, ami működött is egy darabig, csak sajnos a hitel nem pótolja a magasabb jövedelmet, márpedig ahogy a dolgozók reáljövedeleme szinte semmit nem nőt az elmúlt évtizedekben, többségük örökre a hitelcsapdában maradt, jó esetben rendszeres jövedelméből futja a tisztességes adósságszolgálatra, de további fogyasztásbővülésre nem lehet tőlük számítani.
A szolgáltató szektor felfuttatása, aminek a valaha mezőgazdaságban vagy iparban dolgozók szabad munkaerő kapacitásának lekötése volt a feladata szintén átmeneti eredményt hozott, amennyiben ezek a szolgáltatások nem változtatták meg az elosztás rendszerét, bár néha hatékonyságnöveléssel tudtak többletjövedelmet vinni a szektorba, legtöbbször ugyanazt a lakossági jövedelmet forgatták ide-oda.
A legújabb ilyen kísérleti javaslat a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete. Egyfelől ez a javaslat kezd valamit azzal a ténnyel, hogy sok embernek nem tudunk munkát adni, és ahelyett, hogy bonyolultan adminisztrálható, költséges rendszerben százféle támogatással és segéllyel tartanánk el őket, egyszerűen fizethetünk nekik bért is a semmiért. Nekem is ez az egyik bajom a rendszerrel, mert én úgy gondolom, hogy nem szül jó vért, ha polgárok egy részéről eleve lemondunk (még akkor sem, ha de facto ezt már rég megtettük). Túl azon, hogy ez őket mennyire nem zavarja, a többieket, akik viszont azt gondolják, hogy ők fizetik az alapjövedelmet igencsak kiakasztja. Lehet ezt irigységnek nevezni, de attól még így van.
További gond az alapjövedelemmel, hogy ellentétben a naiv idealisták vízióival nem az emberi kreativitás kiterjesztésének forrása. (Lehet, persze, hogy a naív idealistáknál igen, ők magukból indulnak ki, de a többiek vannak többségben.) Ezzel szemben az alapjövedelem, olyan polgárokat állít elő, akik egy állami szisztéma kitartottjai, akik ezért cserébe semmit nem adnak a társadalomnak, csak fogyasztásukkal járulnak hozzá a gazdaság működéséhez. Tisztelet a kivételnek, ha lesz, de szerintem politikai droidhadsereget és kulturális zombikat állít elő ez a rendszer akik mindig több kenyeret és nagyobb cirkuszt követelnek majd.
És van még egy kifogás, ami nem elhanyagolható. Az tiszta sor, hogy úgy érvelnek az alapjövedelem mellett, hogy azt a pénzt az állam amúgy is javarészt elköltené támogatásokra meg a támogató rendszerre, de ha jobban megnézzük az alapjövedelem forrása a globális versenyben hatékonyságnöveléssel, kiszervezéssel elért jövedelmi többlett kellene, hogy legyen, aminek áldozatai a feleslegessé váló munkások. Csakhogy. A jövedelem nem az államnál csapódik le, hanem globális tőkepiaci szereplőknél. Másrészt, ha az államnál mégis van ilyesmire forrás, az azért van, mert annak az államnak a tőkései jól szerepelnek ebben a versenyben, és nem azért mert éppen alulmarad az ország a bérmunkáért folyó küzdelemben és így keletkezik ott sok munkanélküli. Ugye érthető, hogy Magyarországon miért abszurd az alapjövedelemnek még a felvetése is? És így lesz ezzel egy csomó ország, ahol szintén termelésből éltek eddig, hasznuk nem halmozódott fel, és ezért nem is fogják tudni finanszírozni az alapjövedelmet.
Az alternatív javaslat (ami annyira nem eredeti)
A cél tehát kettős: jövedelmet és értelmes munkát juttatni a tömegeknek úgy, hogy annak társadalmi haszna legyen, de közben ne termeljen eladhatatlan árufelesleget. Ez egyfajta Keynes-i beavatkozás a rendszerbe, csak éppenséggel nem fizikai infrastruktúrát fejleszt, hanem másmilyet, olyat, amilyenre ennek a világnak éppen szüksége lenne.
Három olyan területen kellene “elpazarolni” a világ pénzét, ami emberi munka-intenzív, valós társadalmi igényt elégít ki, és megvalósításával nemcsak jövedelmet oszt, de jobbá, emberibbé, békésebbé tenné a világot:
egészségügy, szociális munka, oktatás
A fejlett világ elöregszik, öreg társadalmában jelentős mennyiségű egészségügyi problémát, gondozási igényt és emberi szolgálatot igényel. Ennek jelenlegi sruktúrákban technikai megközelítése zajlik, új gyógyszerek, technológiák és irdatlanul drága kórházi kezelések formájában, ami kevesek számára megfizethető, önmagában torz üzleti modellekre épül. A rendszerből kiszorulók, akik várólistákon és/vagy közellátásban szenvednek, kiszolgáltatottak, és gyógyító, ápoló szolgáltatásban alig részesülnek. Ezen erőforrások bővítése egyfelől jelentős mennyiségű munkaerőt igényel, másfelől javítaná a társadalmi egészséget azáltal, hogy a gondozottak több figyelmet, a gondozók pedig több megbecsülést és jövedelmet kapnának.
Ennek mintájára kellene kiemelt szerepet adni a szociális munkának is. A mostani társadalmi rendszer nem csak a nyilvánvaló idősgondozási területen igényelne plusz emberi erőforrásokat, hanem a többi területen is, családgondozásban, felzárkóztatásban, hátrányos élethelyzetek felszámolásában és devianciák kezelésében. Gondozók és gondozottak jóléte ugyanúgy párhuzamosan változna pozitív irányba.
A fenti két terület önmagában is hatalmas oktatási igényt teremt, hiszen nem csak “élőerő” hiányzik ezekről a területekről, hanem magasan képzett és folyamatosan továbbképzett munkaerő. De ezek mellett is meg kellene változtatni az oktatás nevelés szerkezetét, a szakbarbár-képzés helyett szélesebb műveltségi alapot és jobb alkalmazkodókészséget adó oktatásra volna szükség, amit ráadásul a mostani trendekkel szemben olcsóbban és jóval szélesebb körben kellene teríteni. A “fejlett nyugat” elitista képzési struktúrája elérhetetlenül drága, végtelenül specializált és ezért nem pazarolható tudást teremt, aminek társadalmi hasznosulása egyre kisebb, miközben a széles tömegek egyre primitívebb rítusoknak hódolnak. Ez társadalmi feszültségek növekedéséhez vezet.
Utópisztikusan hangzik?
Mert az is. De van benne közgazdasági racionalitás. Pont úgy, ahogy annakidején abban is volt, hogy Henry Ford túlfizette munkásait, hogy meg tudják venni az autóit. A jóléti társadalom korábbi modelljével szemben azonban, ahol a szakszervezetek a közvetlen termelékenységbe avatkoztak be, hosszabb távon így téve tönkre a gyárat a versenyben, ebben a szerkezetben a beavatkozás közvetett. Nem a gyári bért piszkálja, csak munkát teremt a gyáron kívül, ami ugyan versenyez, mert munkát ad a termelésből kiszorulóknak is, de nem pofázik bele a termelésbe.
Mindeközben több és jobb fogyasztót teremt, akik békésebbek, elégedettebbek, kiszámíthatóbbak piaci szempontból. Rengeteg olyan embert, aki emberekkel foglalkozik, aki képzi magát és aki úgy érezheti, vele, a szüleivel, a gyerekeivel is törődik az emberiség. Csak jobb ez, mint segélyen vagy semmiért adott alapjövedelmen tartani milliókat.
De ennek az utópiának ára van, méghozzá magas.
A jelenlegi globális kapitalizmusban ugyanis az államok egyre nagyobb hátrányban vannak a tőkével szemben, pedig a fenti játékot alapjában véve ennek a tőkének a hozamából kellene finanszírozni. Azt kellene belátni, hogy az “adóoptimalizálás” és a minden határon túli növekedés önmaga ellenségévé válik. A fentebb kifejtett program megvalósítását finanszírozó adók/elvonások ugyanis nem egy antikapitalista elgondolás részei. A kapitalizmus játékszabályait – ha lehet ezt a képzavart használni – pont a tőke rúgta fel, amikor olyan koncentrációt ért el, hogy már saját szabályait sem tartotta be. A “too big to fail” méretű vállalatok és bankok, melyeket “szükség esetén” közpénzből konszolidálnak, mentenek ki csődbe menő államokból, mert “a bukásuk súlyos társadalmi zavart okozna”, nem kapitalisták. Ergo nem is hivatkozhatnának piacellenességre. Ugyancsak nem a kapitalizmus játékszabálya szerint való az adóparadicsomok léte, amely lehetővé teszi bizonyos szereplőknek, hogy csaljanak a játékszabályokban – még akkor sem, ha ezeket kormányok tudatos asszisztálásával hozzák létre. Ez a piac torzítása és nem a piac. Ezért nem tartom ördögtől valónak azt, hogy bizonyos méret felett a jelenleginél magasabb adóval terheljék a tőkét (ami valószínűleg csak helyreállítja az arányos adózást), ha ebből az adóból olyan társadalmi programot lehet megvalósítani, ami öncélján kívül jövedelemegyenlőtlenség csökkentését is szolgálja oly módon, hogy munkalehetőséget és társadalmi kohéziót teremt. Ha a jövedelmi eloszlást nézzük, valójában itt a legfölső 1-2%-ról van szó, tehát nem a a hagyományos vállalkozói terhek növeléséről, legalábbis nem arról, ameddig a hétköznapi fogyasztó ellát. Az már más kérdés, hogy ami globálisan a legfölső jövedelmi sáv, az az országok 90%-ában pont nulla eredményt hoz.
Hát ennyi. Tök egyszerű. A legnagyobb hibája, hogy nincs olyan politikus, aki meg tudná valósítani, és az, hogy egy globális világban csak akkor vihető sikerre, ha mindenhol együttműködnek. Ehhez mindössze hosszú távú gondolkodásra és saját érdekeik felismerésére lenne szükség, de ez tipikus fogoly-dilemma, épp ezért elég valószínűtlen, hogy összejön. Viszont legalább konkrét, előremutató program, amit lehet érteni, kritizálni, utálni, vagy szeretni.
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?