Ahhoz képest, hogy nem telt el 48 óra a török puccskísérlet óta, elég nehéz újat mondani. Nem magáról az eseményről, hiszen mi sosem voltunk vagy leszünk hírportál, hanem a következményekről. Majdnem mindenki egyetért benne, hogy bár semmilyen bizonyíték nincs rá, mégis olyan, mintha ezt a puccsot maga Erdogan rendelte volna meg. Sokkal erősebb pozícióból folytatja majd a hatalomkoncentrációt, és hiába ítélte el a puccsistákat az ellenzék, és hiába állt ki a demokratikusan választott vezetés mellett Obama és szinte minden nyugati kormányzat, már tudható, hogy minden eddiginél nagyobb tisztogatás indul és jelenlegi hivatalos álláspont szerint az egész a CIA műve.
Amúgysem egyszerű gombot varrni a török külpolitikára mostanában. Néhány hónapja az orosz gép lelövése után úgy nézett ki, hogy az elszabadult hajóágyú üzemmódba kapcsolt Törökország a NATO-t beleviheti egy fegyveres konfliktusba Oroszországgal, aztán egyik napról a másikra látványosan kibékülnek az oroszokkal de Izraellel is, most pedig az elvileg szövetséges USA lesz a felbujtója egy katonai hatalomátvételnek, blokád alá veszik az amerikai fegyveres erők által használt légibázist… nyilván a kiszámíthatóság jegyében.
Vegyük akkor sorra az első tanulságokat:
1., A nyugati közvélemény jelentős része többé kevésbé nyilvánvalóan a puccsistáknak szurkolt. Ennek legfőbb oka Erdogan rendkívül rossz nyugati sajtója, ami antidemokratikus, iszlamista, végtelenül hiú despotának állítja be. Ezzel szemben az volt a remény, hogy a hadsereg a régi attatürki hagyománynak megfelelően visszaállítja Törökországot a modern, szekuláris köztársasági modellre. Nem tudjuk így lett volna-e, hiszen a hatalomátvétel még azelőtt megbukott, mielőtt bármi kiderült volna a szándékokról, ami meg ezután fog kiderülni, az már magától Erdogántól lesz tudható. Nem tudjuk azt sem, hogy a hadsereg vezetése mennyire lehetne kapható egy ilyen manőverre, hiszen a mostani puccsban nagyrészt nem vettek részt, és a tisztikarban Erdogan már hatalomrakerülése óta szisztematikusan tisztogat, így korántsem biztos, hogy képesek lennének egy jobban kivitelezett puccs megszervezésére.
2., A nyugati hatalmak vezetői mind kiálltak Erdogan mellett. (Oké, Boris Johnson megpróbálta elsunnyogni, de ezen most hadd ne lepődjek meg.) Ez elég visszatetszőnek tűnik annak fényében, amit tudunk az Erdogan rezsimről. Miért van az, hogy egy despota, aki szisztematikusan számolja fel hazájában a demokratikus rendszert, folyamatos nyugati megerősítést nyer? Talán Merkelék nem olvasnak újságot? Hát olvasnak. Meg nyilván olyan anyagokat is olvasnak Törökországról, amit mi nem. De nem ez a lényeg. Egy nyugati demokrácia szemszögéből nézve egy demokratikusan megválasztott vezető legitimációjának megkérdőjelezése politikailag kvázi atomcsapás. Olyan végső eset, amihez láthatólag sokkal több kell annál, minthogy az illető lop, elhallgattatja a róla rosszat mondókat, és a maga előnyre faragja az ország politikai rendszerét. Legesleginkább az kell, hogy ennek a vezetőnek fogyjon el a támogatása, vagy legyen valaki más, akinek láthatólag nagyobb a népszerűsége, mint az autokrata vezetőnek. Amíg ez nincs, addig egy nyugati demokrácia, ha fintorogva is, de minden fronton elismeri a rendszert. (Ismerős?)
A török helyzetet pedig mindenképp nehezíti, hogy az ország (jelenleg még) NATO szövetséges és stratégiailag kulcsfontosságú helyen van. Amíg egy szikrányi esélye van, hogy a közel keleti helyzetben szövetségesként, bázisként, partnerként lehessen rá számítani, addig nem lehet politikailag könnyelműen viselkedni vele. Mikor jut el oda az USA és Európa, hogy a törökök saját külpolitikai pozícióépítése nagyobb kár lesz, mint amekkora haszonnal jár a vele való szövetség, nem tudható. Mindazonáltal az EU belső válsága és a bővítés lekerülése a napirendről teljesen új helyzetet eredményezett, és Törökország évek óta folytatott balkáni helyezkedése új szakaszba lépett. (Lehet, hogy ez is része volt a Putyinnal történő hirtelen békülésnek, hiszen ő meg a szerbek révén érdekelt ugyanott.)
3., Egy puccs, vagy nevezzük forradalomnak, a történelemkönyvekben mutat szépen, de ott is csak akkor, ha győzött. Amúgy meg ronda egy ügymenet. Viszont ha már valaki erre adja a fejét, akkor készüljön fel rá lélekben és csinálja rendesen. A török puccsisták gyakorlatilag azonnal elvesztették a játszmát, amint Erdogant nem sikerült elfogniuk/megölniük. Ez volna a hatalomátvételi tankönyv első és legfontosabb szabálya.
Erdogán FaceTime-on szólítja meg híveit CNN TURK/ via REUTERS TV
A másik szabály, hogy el kell foglalni a hidakat, meg a távirdát, ma a szélessávú mobilnet idejében ha nem is lényegtelen, de másodlagos. Csak akkor fordítunk rá időt és energiát, ha az első már megvan.
És minden fegyveres hatalomátvétel legrondább része, hogy az emberek ölik benne egymást. Nem drónnal, meg repülővel, hanem puskával, pisztollyal, utcakővel, bottal, meg ami kézügybe akad. És igen, előfordul, hogy a szomszéd háromgyerekes apukát kell agyonlőni, vagy esetleg ő lő minket agyon, pedig a múltkor is milyen jól megbeszéltük a lépcsőházban a liftre várva, hogy hova mennek nyaralni. Tanulságos megnézni, ahogy a győzelmüket megérző békemenetesek erdoganisták nekiestek meglincselni a katonákat a hídon meg a szerkesztőségben. Legyenek velünk ezek a képek akkor is, amikor növekvő társadalmi feszültségekről meg demokratikus alternatívák hiányáról öblögetünk éppen.
(Photo by Gokhan Tan/Getty Images)
4., Tessenek figyelni a szóhasználatra. A “demokratikusan megválasztott” nem egyenlő a demokratával, a demokratikussal, vagy a demokrácia iránt elkötelezettel. A közkeletű demagóg példával élve egyszer Hitlert is megválasztották demokratikusan.
5., Az elmúlt néhány évtizedben igencsak elterjedt az a nézet, hogy a világ a sanyargatott népek segítségére siet. Nem szokott. A sanyargatott népek legyenek szívesek maguk próbálkozni a helyzetük javításával, és amíg erre bármilyen halvány esély van a demokrácia eszközeivel, azt ki kell használni. Amikor már pofánverés van, elhurcolás, meg lövöldözés, akkor bitangok harcolnak bitangokkal, csak a végén, a győztesek hősök lesznek. És bár csábító egyből a mártír szerepére nyomulni, mert bitangnak nem akaródzik lenni, maguk a mártírok ritkán győznek. Nem tudjuk ezek a kiskatonák ott a hídon mire gondoltak, mikor az akciót ismertették velük az elöljáróik, és azt sem, hogy mi járt a fejükben hajnalban, amikor a dolog kudarcba fulladt, de ide a rozsdás bökőt, hogy mártír egyik se akart lenni.
Kategóriák:külvilág
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?