Általánosan elfogadott nézet, hogy az USA ugyan megnyerte az iraki háborút, de az azt követő békét elvesztette. Ez ugyebár azért volt, mert az amerikai kormányzatnak semmilyen terve nem volt a háború utáni Irak konszolidációjára, ami meg mégis volt, az köszönő viszonyban sem állt a helyi viszonyokkal. Nem gondolták, hogy a hatalomba segített síiták bosszút állnak a szunnitákon, nem gondolták, hogy a síiták Iránnal fognak barátkozni, nem gondolták, hogy a kurdok rámozdulnak a függetlenségre, ami viszont kiborítja a törököket… és még sorolhatnánk. Hogy mit gondoltak helyette, az mindegy is. Apuka nem fejezett be egy háborút, ezért a kisfia befejezte helyette. Vagy valami.

Megvannak, de mit csináljunk velük?

Mindezt két dolog miatt hoztam fel: egyfelől az USA az egyik, ha nem a legnagyobb hírszerzési kapacitással rendelkező hatalom a világban, tehát elvileg az információ rendelkezésre állt a stratégiához. Másfelől, amit elszúrtak Irakban, azt ugyanúgy elszúrták mindenhol máshol is: a háború nem cél, hanem eszköz valamilyen cél elérésére. Ha nincs cél, akkor nem ér semmit a győzelem. Kell legyen valami, aminek elérésée érdekében, ha nincs más megoldás, háborúzunk, mert ez nem egy videojáték, ahol majd-csak-lesz-valami alapon nekiállunk szétrúgni néhány segget és legfeljebb kikapcsoljuk, ha nem megy úgy, ahogy szerettük volna.

Miért ilyen lényeges Irak? Miért nem lehet egyszerűen túllépni egy hiábavaló háborún, hisz annyi ilyen van a világtörténelemben?

Irak több szempontból is lényeges, és mind nagyon messzeható következményekkel bír:

1. Irak kiütésével felbomlott az a kényes erőegyensúly, ami a második világháború és Izrael létrejötte után összetartotta a közel keletet. Igen, vállalhatatlan figurák, vállalhatatlan módszerekkel tartották sakkban egymást és a különböző népcsoportokat, de a folyamatos feszültségen és néhány helyi háborún túl, a térség zárt rendszert alkotott.
2. Irak kiütésének idején lehetett azt hinni, hogy a Szovjetunió végével megszűnt az orosz világhatalmi ambíció is. Azt, hogy Oroszország mérsékelt gazdasági erejénél fogva örökre feladja a szándékát is annak, hogy határain túl is érdeket érvényesítsen. Az, hogy egy laikus ezt hihette, érthető, de mégis mit csináltak akkoriban, akiknek az információszerzés volt a feladata?
3. És végezetül Irak bebizonyította, hogy egy diktatúra eltávolítása önmagában nem keletkeztet demokráciát, de még csak igényt sem egy nyugati típusú demokráciára. Hiába vannak kegyetlenül elnyomva a népek, a stabil nyugati demokráciák létrejötte többszáz éves folyamat és alapvetően az állampolgárok demokratikus elkötelezettsége tartja fenn, amit nem lehet egy intézményi reformmal pár hónap alatt mesterségesen létrehozni.

Lehet jóhiszeműségnek nevezni, de az a végtelen naivitás, ahogyan az amerikaiak a világot szemlélték (és szemlélik ma is), olyan láncreakciókat indított be, amiknek a következményeit az elkövetkezendő években fogjuk elszenvedni. Mert a béke, amit elvesztettek nem az az elhúzódó véres anarchia, ami Irakban folyik a háború óta, hanem az egész világ békéjének vége.

Túl drámaian hangzik?

Akkor kezdjük a Közel Kelettel. Az arab tavasz során megbukott diktátorok helyére a naív várakozásokkal ellentétben nem polgári demokráciák léptek, hanem rivalizáló iszlamista mozgalmak és a regionális középhatalmak támogatta új vezetők. Szíriában a nyugat Asszad ellenzékét támogatta remélve, hogy a megdöntött diktátor után valami új-világ-kompatibilis mozgalommal barátkozhat. Ehelyett az oroszok elkaszálták a beavatkozást a Biztonsági Tanácsban megvédve régi csatlósukat, a hosszú töketlenkedés során az iszlám radikalizmus teret nyert és Iszlám Állam néven új szintre emelte a terrorizmust, Irán Asszad mellé állt a síita félhold fontos, Földközi tengeri kijárata és a libanoni Hezbollah-hoz vezető szárazföldi kapocs kedvéért, a törököket kiborította a szíriai kurd enklávé előretörése és nem NATO tagállamként, hanem saját érdekeik mentén bevetették magukat a konfliktusba.

Miközben a helyzet eképpen felpörgött, Európa saját problémáinak megoldhatatlanságán lamentál, az USA pedig kimaxolja az Obama doktrínát és igyekszik úgy tenni, mintha egyetlen világhatalomként megengedhetné magának, hogy valami helyi középhatalom legyen a megmondó a régióban. Ezügyben jó is volt a kiinduló állapot, a három lehetséges jelölt közül Szaud Arábia és Törökország szövetséges, a harmadik, Irán pedig egy hosszú embargó után legatyásodva áll az olajárzuhanás utáni világban, és mérsékelt ellenzéke épp megnyerte a parlamenti választást. Mi baj lehet?

Megbeszélték

A mindenki által leírt oroszok beavatkoztak és a sír széléről visszahozták az Asszad rezsimet. A törökök végleg berágtak a nyugatra és úgy döntöttek, ideje a látszatát is feladni a demokratikus jogállamnak, a puccsot követően az ellenzékiség csíráját is kiirtják, összeborulnak az oroszokkal és emiatt oldalt is váltanak, cserbenhagyva az eddig támogatott szunnita erőket, ezután a síitákat és az alavitákat támogatják. Ezután már csak idő kérdése meddig maradnak a NATO tagjai, most éppen azzal bosszantják az amerikaiakat, hogy régi-új orosz barátaikat szívesen beengednék az USA által (atomfegyverek tárolására is) használt bázisaikra. Csak úgy körülnézni.

A Hezbollah Libanonban

Lehet ennél rosszabb? Igen, lehet, mert az orosz török pároshoz harmadikként becsatlakozik Irán is és ezzel olyan erős hatalmi egység jön létre, ami sokak számára lehet rémálom. Ez egy olyan valószínűtlen koalíció, amelynek létrejöttéért még néhány hete sem adott volna senki egy lyukas mogyorót se. Én magam sem gondoltam, hogy a törökök teljesen feladják a nyugati szövetséget, hisz gazdaságilag ez emelte őket ki a szarból. Azt se hittem volna, hogy az oroszok és Irán egymásra talál, hiszen mindkettejüknek saját elképzelése van arról, mi legyen a régióban, de be kell látni, hogy ez a hármas szövetség – legalábbis rövid távon – mindenkinek hordoz annyi előnyt, amiért megéri kompromisszumot kötni.

de kik azok a szunniták?

Ha ez így összejön, márpedig minden jel arra mutat, akkor alapvetően változik meg a közel-keleti hatalmi rendszer és ennek katasztrofális következményei lesznek:

Szaúd Arábia marad az egyetlen szövetséges a régióban, csakhogy a szaudi rezsim (mely cseppet sem vállalhatóbb ideológiailag, mint az iráni teokrácia) igencsak gyenge lábakon áll. Költségvetése megingott, hatalmas deficittel kűzd, a trónutódlás megviselte és képtelen komoly racionalizálást végrehajtani, mert nem tudja vállalni annak belpolitikai árát. Bár rettenetesen sok pénzt költ a hadseregre, és csillagászati összegért vesz haditechnikát, sem Szíriában, sem Jemenben nem aratott fényes győzelmet az Irán által támogatott síitákkal szemben. Izraelben valószínűleg szintén válságtanácskozásokkal telnek az éjszakák mostanában, mert egy megerősödő és regionális vezető szerepre törő Irán felér egy halálos fenyegetéssel. Az USA éppen el van foglalva a választási kampánnyal, és azzal, hogy mi lesz, ha Trump mégis győz, de könnyen lehet, hogy novemberre már nem igazán tudnak mit csinálni, most tűzoltásképpen kimenekítik és Romániába költöztetik a török bázisokról az értékes technikát és az atomtölteteket. Az USA jelenlegi támogatottjai közül komoly veszélybe kerülnek a kurdok is, akiket teljesen körülvesznek az új szövetségesek, és nem tűnik úgy, mintha a kurd állam bármelyiküknek is különösebben fontos lenne.

Ha ez így történik, azt nehéz lesz máshogy értelmezni, mint az USA és a nyugat totális vereségét, akik kiszorulhatnak a teljes régióból.

akkor először Ukrajnát…

De a játszma itt nem áll meg, mert Putyin nem az a fickó, aki nyerés közben feláll az asztaltól. Ha a NATO elveszti Törökországot, ő is és a törökök is benyomulnak a Balkánra, ahol Szerbia, Macedónia, Bosznia, Koszovó mind várja őket, és csak remélni lehet, hogy a szerb-bosnyák és a szerb-albán konfliktusokat sikerül komolyabb fegyveres konfliktus nélkül kezelni. Ha nem, akkor új délszláv háború lesz a szomszédban. Nyilván Kelet Európára is nagyobb nyomást gyakorolnak majd, és ebben Magyarországnak sajnos lesz némi szerepe, a baltiak pedig csak reménykedhetnek. Az örmény-azeri konfliktus is Moszkva kezébe került, úgyhogy a karabahi befektetések most nem számítanak igazán jónak. Eközben Európára  vár a feladat, hogy határait újradefiniálja, nem csak fizikai értelemben. Mindezt úgy, hogy csak Németországban él hárommillió török, és az egész kontinens tele van orosz ügynökökkel és orosz pénzen hízlalt európai politikusokkal. És jelenleg legnagyobb stratégiai előnyünk nem az, hogy rendelkezünk megfelelő válaszokkal a kihívásra, vagy hogy volna ütőképes hadseregünk, esetleg soha nem látott egyetértés uralkodna köztünk. Nem, a legnagyobb előnyünk az, hogy az olaj és a gáz ára a béka segge alatt van.

A nyugat belefeledkezett a békébe. Az EU, melyet a nagy európai háborúk antitéziseként hoztak létre, és amelyik a szovjet rendszer bukása után hízott nagyra, nincs felkészülve egy külső agresszióra és nincs felkészülve a belső ellenség kezelésére sem. A béke vesztésre áll, és addig, amíg erről nem veszünk tudomást, esély sincs arra, hogy fordítsunk a helyzeten.

Kategóriák:külvilág

Címkék:EU, Európa, fegyver, háború, iszlám, menekült, Szíria, USA, világpolitika