Tabula rasa

Ha az ember igazán nyomorultul akarja magát érezni manapság a közélet állapota miatt, mert mazochista, vagy mert erről a nyomorult érzésről gondolja azt, hogy helyettesíti a politizálást, akkor az én receptem következő: gondold azt, hogy nincs többé Orbán Viktor, de itt az ország. Mit kellene tenni, hogy olyan jó hely legyen belőle, amiben jól érzed magad?

Elsőre nem tűnik bonyolultnak a kérdés, de aztán hamar kiderül, hányan is vannak az országban, akik magukévá tették a “mindenért Orbán/Gyurcsány a felelős” mantrát, ami nem csak akadályozza, de feleslegessé is teszi a gondolkodást. Ezeknek az embereknek viszonylag könnyű pártprogramot írni, csak megígérjük benne, hogy írmagját is kiirtjuk a másik oldal minden intézkedésének, szándékának, és kész, Magyarország magától rendbejön. Ezek az emberek aztán törvényszerűen csalódnak, mert Magyarország nem jön rendbe, de csalódásukra paradox módon még erősebb  messiásvárással reagálnak. Vagy teljes apátiával. Szinte mindegy is, mert értelmesen elbeszélgetni a kívánatosnak tartott jövőről egyikkel sem lehet. De szerencsére, te nem ilyen vagy.

A magyar politika alapvetően reakcionista. Nincsenek tervek, programok, célok, amiket meg kellene valósítani, csak helyzetek, amiket ki kell használni. Legyen az az aktuális kormány hibája vagy egy külpolitikai/külgazdasági kihívás, a politikus dolga a folyamatos helyezkedés, hogy az adott szituációból a ő személyesen legtöbbet profitáljon. Ez a fajta taktikázás nem kiegészítette hanem teljesen kiszorította a színről azokat a témákat, melyekben óriási szükség lenne előrelépésre, de hosszú évek szívós, szakmai munkája kellene a sikerhez. Aki emlékszik még, a kilencvenes években még voltak, akik hangosan hiányolták a “nemzeti minimum” vagy a “ciklusokon átívelő programok” meglétét, mára oda jutottunk, hogy ilyesmi már említés szintjén sem merülhet fel a politikában.

Én sokáig nem értettem, miért tartják nagyra Orbán Viktort még az ellenzéki oldalon is. Aztán sajnos rá kellett jönnöm, hogy azt a fajta taktikai érzékét csodálják, amivel céloktól és ideológiáktól függetlenül állandóan helyezkedik, ellenfelei hibáit könyörtelenül kihasználja, vagy – mint a kvótanépszavazás esetében – ki is kényszeríti őket. Úgy tűnik Magyarországon ez a siker receptje, és ha ez így van, minden politikusnak ezen kell mesterkednie. Képesnek lenni hangosan hazudni a feketéről, hogy fehér, szövetségesről, hogy ellenség, sokról, hogy kevés és a szarról, hogy finom, ha ettől kettővel többen fognak szavazni. És a második Orbán kormány idején azt is megértettem, mire ez a nagy csodálat. Hiába a kormány hibái, égbekiáltó disznóságai, a hazai ellenzék ezeket a ziccereket sem tudta értékesíteni, és miközben csúfosan megbukott a taktikázásban teljesen eljelentéktelenedett stratégiában is. Orbánabbak akartak lenni Orbánnál, de még ahhoz is gyengék, tehetségtelenek.

Ha visszatérek a bevezetőben feltett kérdésre, ha lehetne tiszta lappal indulni, én ezen morfondíroznék sokat. Azt nagyjából látja mindenki, hogy az ország három legnagyobb baján, az oktatáson, az egészségügyön és a nyugdíjrendszeren mennyit rontott az opportunista politizálás. Márpedig ez az a három olyan rendszer, aminek leépülése alapjában az ország jövőjét viszi a sírba, és mondjon bárki bármit, amíg ezek nem változnak pozitív irányba, addig innen inkább elmegy, akinek fontos a gyerekei jövője. Azt is lehet tudni, hogy az alkotmányos keretek szétzilálása, a jogállam meggyengítése, az intézményrendszer letámadása, az úgynevezett “politikai kormányzás” hogyan emészti fel az ország versenyképességét. Persze azok, akik a versenyképességről csak annyit tudnak, hogy az alacsony bér és a magas állami támogatás maga a versenyelőny, azok sosem értik meg, hogyan lehet, hogy az összes magasabb bérszínvonalú és alacsonyabb állami intervenciójú állam előttünk van a rangsorban, többet is keresnek, többet is költenek.

Szóval, ha egy nap arra ébrednék, hogy nem Orbán Viktor fújja a passzátszelet, nem hozzá képest kell valamiről valamit mondani, hanem csak úgy simán elképzelhetek magamnak egy élhetőbb Magyarországot, akkor milyen lenne az az ország? Milyen célok lennének, amiért nagyobb elszántsággal dolgoznék? Lehetnének-e olyan célok, amiért nagyon sokan, akár a kis magyar skizofrénia mindkét oldalán hajlandóak lennének kötélnek állni? Ez lenne az a kérdés, amit valahogy senki nem akar feszegetni. Azok se, akiknek ez lenne a dolga. Azt mondják nem vevők erre az emberek. Nem vevő rá a média. Kit érdekelnek hosszú veretes programok, mikor olyan jókat lehet akciózni?  Hát, nem tudom. Szerintem meg pont ebből van elege az embereknek, ezért nem mennek tüntetni se, mert legkésőbb a harmadik tüntetésen leesik a tantusz, hogy nem megyünk semmiért, csak valami ellen és a tökünk tele van már a mozgósítással. Tököm tele van már azzal, hogy csak abban értünk egyet, hogy mivel nem értünk egyet. Az Orbánizmus (Gyurcsányizmus) eltörlésének első lépése tehát az, hogy nem csak valamihez képest van elképzelésem a jövőről. Nem a liberálisok, konzervatívok, Brüsszel, a multik ellenében van véleményem a gazdaságról, az oktatásról meg az időjárásról, hanem csak úgy.

Ha van az embernek elképzelése, azt persze könnyű kritizálni. El lehet mondani, hogy miért nem jó. Vagy ha ez nem megy, akkor lehet személyeskedni, vagy megmondani, miért ne mondja már meg ez az ember, hogy hogyan legyen. Hiszen biztos Soros kottájából játszik, vagy náci, vagy tolvaj, vagy ügynök, vagy muszlim, meg hát a szeme se áll jól. Ilyen kritikusból van itthon pár millió, erre a színvonalra sikerül lemenniük az úgynevezett profi politikusoknak is. Míg az egyszeri mozdonyvezető esetében azonban nem feltétel, hogy legyen koherens elképzelése a világról, mielőtt nekiáll cinkelni a többieket, egy politikusnál ez elvileg munkaköri kötelesség. És ha magától nem elég okos hozzá, akkor a párt, amit képvisel, majd szállít neki ilyen elképzeléseket. Illetve szállítana, ha nem csak ugyanilyen fogalmatlan szerencselovagból állna, akik csak helyezkedni tudnak úgy-ahogy. És mivel már nincs nekik elképzelésük, eggyel kevesebb ok van arra, hogy azokat valaki kritizálja. Igaz, tényleg csak eggyel. Olyan lett a politika, mint egy kereskedelmi tévé: reggeltől estig valóságshow és szappanopera, kiszolgálják a közönségigényt, ami valahogy minden évben egyre mélyebben van. Mondjuk humorérzékük van, mert ebből a pozícióból is tudnak másokat nihilistának nevezni.

velemenySzóval, ha legközelebb megint nyomorulul akarod érezni magad az ország állapota miatt, tegyél meg egy szívességet: hagyd abba az orbánozást, hagyd abba gyurcsányozást, komcsizást, brüsszelezést, migráncsozást, és vegyél elő egy darab papírt, és kezdd el összeírni, hogy szerinted mit hogyan kéne csinálni ebben az országban. Azt hiszed tudod fejből, de meglátod, ha le kell írni, magad is meglepődsz, mennyire nem magától értetődő. És ne azt írd, mi ne legyen, és mi ne így, hanem azt, hogy hogyan lenne jó. Ezekről a papírokról aztán lehetne értelmesen beszélgetni. Szomszéddal, kollégával, egyszerhasználatos baráttal a hosszú repülőúton. Szemtől szembe. Igaz, sokkal kevésbé biztonságos, mint névtelenül gyalázkodni az internetes fórumokban, de ettől sokkal érdekesebb is, meg te olyat úgyse szoktál. A titkos tippem pedig az, hogy sokkal több hasonlóságot fognak mutatni a papírok, mint ami a közállapotokból és az úgynevezett politikai elemzők úgynevezett elemzéseiből következne. És ha nem? Mi van akkor, ha a másik nem így gondolja? Elküld anyádba? Lehet, de nem hiszem. Lehet, nem tud mondani semmit, mert ugyanúgy rabja az “orbánahibás” megoldóképletnek, mint oly sokan, de az is lehet, hogy mond valami értelmeset. Mert ért hozzá. Mert több információja van. Mert máshogy látja. És akkor te elgondolkodsz, majd fogod, és módosítod a papírodat.

Undorodsz a közállapotoktól? Akkor képzeld el ezt: egy ország, ahol embereknek elképzelése van az ország jövőjével kapcsolatban és arról beszélgetnek is. És ha már itt tartunk, végül is tök mindegy, van-e Orbán, ha van saját véleményed.

Reklámok

4 replies

  1. Jó ez az írás. De bocsánat: Orbánon kívül azért még jócskán akadnak tehetséges (politkus vagy apolitikus)emberek idehaza. Még akkor is, ha NEM tudnák megmondani, hogy merre tovább. Mert – ugyebár – ők nem 25 éve politikusok (avagy) ők nem politikusok.

  2. Leírtam, elképzeltem. És most mi legyen? Alapítsak egy 100. ellenzéki pártot? Próbáljam meg szövetségre rávenni az együttműködésre képteleneket? Vagy civil csoportot alakítsak, akik mostanra váltak a NER ellenségévé?
    Orbán mérhetetlen kárt okozott az országnak, ami egyébként amúgy sem volt egészséges. A humánum erősítése helyett a legmélyebb negatív ösztöneinket élesztette fel, tette normává. A kezdődő demokráciánknak nem épültek ki még a védelmi reflexei, mechanizmusai, ezeken a pontokon támadott és gyűrte maga alá az országot. Persze, lehet azt mondani, h nem vele kell foglalkozni, csak éppen a valóság az, ha míg őt el nem tüntetjük, mindent meg fog tenni azért, h más ne tehesse végre azt, amit tenni kéne. Leginkább a MoMa megfogalmazta módon tehetnénk ellene: rövid távú választási összefogás Orbán és bandája leváltására. Minden körzetbe egyetlen, legesélyesebb jelölttel. Utána rendes választási szabályok szerint választás. Ott már mindenki jöhet az Orbán utáni pozitív, országépítő terveivel, amit az írásodat olvasva épp megfogalmazott. És bár kétségeim vannak, h ebben az állapotból az ország ilyen rövid idő alatt képes lenne kimászni, de muszáj megpróbálni, mert akkor hosszú időre nincs más lehetőség.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s