Vajon van-e erkölcsi alapja egy államnak ahhoz, hogy titkolózzon? Joga nyilván van, hiszen azt magának csinálja, de jó-e, ha így tesz?

Vannak köztünk sokan, akik szerint egy (demokratikus) állam semmit nem titkolhat el a polgárai elől, mert a titok önmagában visszaélés az emberek bizalmával és sok esetben eleve csak azért van rájuk szükség, hogy másféle visszaéléseket lehessen elfedni. Ezek az emberek, akik a minden korlátozás nélküli nyilvánosság hívei és éltetik a Wikileaks-et, minden titkok leghíresebb ellenségét.

De igazuk van-e?

Mekkora volt a fölzúdulás, mikor 2010-ben a Wikileaks kiszivárogtatta az amerikai hadsereg  iraki és afganisztáni viselt dolgait, közzétéve több tízezer titkosított katonai jelentést. Fény derült ott sok disznóságra, kínzásokra, valamint kiderült, hogy a háborúk az addig ismert adatokhoz képest jóval nagyobb véráldozattal jártak, és ez hozzájárult több vizsgálathoz és, hogy az amerikaiak a jelentős presztízsveszteség mellett változtattak eljárásukon. Már akkor, amikor a Wikileaks akkor legnagyobb jelentőségű közlésének tekintette ezeket a szivárogtatásokat, voltak velük szemben éles kritikák, melyek valamivel kevesebb figyelmet kaptak. Mert túl azon, hogy az amerikaiak kémkedéssel próbálták gyanúsítani a szervezetet és mindenáron szerették volna elérni a közlések leállítását, akkor is lehetett hallani, hogy a nem körültekintően szerkesztett dokumentumok rengeteg embert sodortak közvetlen életveszélybe. Az amerikai hadsereggel együttműködők, tolmácsok, informátorok, szerződött alkalmazottak neve került nyilvánosságra vagy vált kikövetkeztethetővé. És itt nem a személyiségi jogaikról van szó, hiszen konkrétan háború folyt és ezen személyek dekonspirálása az életükbe és adott esetben rokonaik életébe kerülhetett. A Wikileaks akkor elismerte, hogy ez valós kockázat, és ígéretet tett a körültekintőbb szerkesztésre és a személyek kiszűrésére, de ez sokakon már nem segített. Fordultak állítólag a Pentagonhoz is, de ez csak PR lehetett, azt ugyanis senki sem hihette komolyan, hogy a hadsereg besegít ellopott, szigorúan bizalmas adatainak nyilvánosság számára történő szerkesztésébe.

És akkor a Wikileaksnek még voltak szerkesztői.

Ma már bevallottan nem foglalkoznak ilyesmivel. Arra hivatkoznak, hogy rettenetesen nagy mennyiségű adatot kapnak, és ha az egészet átnéznék mielőtt publikálják, sokat késnének vagy sose lennének készen. És ez meg is hozta a várt eredményt. A nemrégiben nyilvánosságra hozott szaúdi iratok korántsem rendítették meg annyira a monarchiát, mint ahogy beharangozták őket, de rengeteg magánszemély legszemélyesebb titkai kerültek közszemlére, miközben közismert, hogy Szaud Arábiában halálbüntetés jár a homoszexualitásért. Hasonló a helyzet a nagy leleplezésként beharangozott török dossziéval, ami az AKP néhány mailszerverének tartalmát jelentette. Bár ezek nyilvánosságra hozatala után Törökország elérhetetlenné tette lakói számára az oldalt, ezzel mintegy támogatva a nemzetközi közvélemény és neves szakértők hiedelmét, hogy most végre fény derül valami igazán nagy disznóságra, de minden hiába, igazán sok terhelő adat nincs benne Erdoganék üzelmeivel kapcsolatban. Van viszont egy csomó vidéki párttag és funkcionárius, valamint szinte minden felnőtt török nő személyes adata, elérhetősége, ami semmilyen értékkel nem bír, de az érintetteknek rettentő kellemetlen a nyilvánossága. Ezen túlmenően többnyire néhány alacsonyabb beosztású párttag levelezése vált közkinccsé, telis-tele spam-mel és mindenféle pártrendezvények meghívóival. Talán a legnagyobb fogás az iraki kurdoknak adott 200 millió dolláros támogatásról szóló levél volt, de sok részlet ebből sem került napvilágra, és túl nagy visszhangja ennek sem lett.

A Wikileaks tehát visszasüllyedt arra a szintre, amit régen szerettek volna elkerülni, hogy a hitelességüket teszik kockára azzal, hogy világgá kürtölnek válogatás nélkül egy csomó mindent, ami beesik a titkosított levelesládájukba és messziről nézve érdekesnek tűnik.

Ezzel persze el is érkeztünk a legnagyobb dilemmáig: a szivárogtatás politikai szándékaiig. És most nem a titok nélküli világ utópikus célkitűzéséről beszélek, hanem arról, amikor a szerkesztők konkrét politikai célok szolgálatába állnak. És nem is biztos, hogy a saját politikai céljaikról van szó. Remek példa erre a tavalyi amerikai elnökválasztási kampány, ahol a Wikileaks egyértelműen Hillary Clinton ellen szált harcba. Az, hogy ez mennyire Assange személyes bosszúja, mennyire az oroszok zavarkeltő és dezinformációs stratégiájának része, és mennyire a Wikileaks sajátos marketingje, nehéz kiszámolni. Mind a három tényező szerepet játszott, és a végeredmény parádésra sikeredett: Hillaryből nem lett elnök, az oroszok pozíciója rettenetesen megerősödött, Trump pedig a CIA helyett nyilvánosan Assange-nak hisz, ami már-már elnöki kegyelemnek minősül.

A titkok nyilvánosságra hozatala tehát nagyon sok hasonlóságot mutat a titkolózással magával. Információkkal, vagy azok hiányával manipuláljuk a valóságot. Amit közlünk, vagy amit elhallgatunk, azzal megpróbáljuk befolyásolni a politika szereplőit. Ráadásul a szivárogtatás során a cél ugyanúgy szentesíti az eszközt, ártatlan magánemberek eshetnek áldozatul politikai céloknak, kábé ugyanúgy, mint ahogy civilek halnak meg egy-egy légitámadásban.

Az új évezred háborúját ugyanis az információkkal vívják és nem tankokkal. Az álhírgyárak, a bértrollok, a kamuszájtok mind az új hadviselés eszközei és ebben a harcban a Wikileaks fontos bástya, aminek bevételéért vagy ha úgy tetszik elestéért most igazán komoly erők szálltak harcba. Az új világháborúban, ami már megy egy ideje, nem az számít igazán, hogy mit tudsz, és mit nem tudsz, hanem az, hogy mit hiszel el, és kinek hiszel. Az oroszok ebben az értelemben óriásit alakítanak éppen:

• Hillary és a Demokrata Párt meghekkelésével közvetlen befolyást gyakoroltak az amerikai elnökválasztásra,
• minden jel szerint összejátszottak a Trump kampánycsapattal, ami részükről hazaárulás, és ezt az oroszok is tudják, tehát gyakorlatilag a markukban tarthatják az amerikai elnököt,
• Trump perverzióiról szoló hírekkel sokkolhatják a durván elkötelezett keresztény fundamentalista szavazótábort Amerikában,
• Trumpot őrült védekezési stratégiára kényszeríthetik (nem nehéz), ami újabb hibás lépésekhez vezet,
• alapvetően megingathatják az amerikai államgépezetbe vetett hitet a hírszerzés és az elhárítás hiteltelenítésével,
• a hagyományos média térvesztésének idején még nagyobb szerepet kap a manipulálható net, így hosszabb távra biztosítják maguknak a hadszintér növelését, miközben a nyugati államok még éppen csak rájönnek mi zajlik éppen, ami válaszlépések tekintetében nem sok jót jelent.

Szóval amikor azon moralizálunk, vajon lehet-e erkölcsi alapja egy államnak a titkolózásra, akkor vegyük figyelembe, hogy az államtitkoknak pont ugyanaz a kiinduló pontja, mint a magántitkoknak és az üzleti titkoknak: egy alapvetően ellenséges külvilág, és ebbe tetszik-nem tetszik, a hozzánk legközelebb állók épp úgy beletartoznak, mint azok, akiknek csak az érdekei keresztezik, a mieinket.

Ez persze biztosan nem jelenti azt, hogy nekünk ne keletkezhetne erkölcsi alapunk államtitkok megszerzésére. Pont azért, mert közelállók vagyunk, és mert adott esetben érdekeink keresztezik a hatalom birtokosainak érdekeit.

A titok tehát nem jó és nem rossz.

A titok egy eszköz. A titok pajzs, ami megvéd, vagy tőr, amibe ellenfeleidet csalhatod. A titok fegyver.

Kategóriák:Háttértár, külvilág, Vendégoldal

Címkék:Clinton, Panama, politika, Trump, USA, utópia