Még mindig megy a Trump szappanopera. Az elnök örül, úgy néz ki nála tényleg megakadt a lejátszó a valóságshownál és a mai napig a nézettségi adataival kérkedik, miközben már rég elnökölnie kellene. A mainstream média képviselői meg, mint megannyi Cassandra, mindennap kikiáltják a világ végét, így aztán lassan mind belefáradunk már és talán észre sem vesszük, amikor valami tényleg végleg tönkremegy. Jobb ma egy klímakatasztrófa, mint holnap egy atomháború?
Meg kellene próbálni túltenni magunkat azon, hogy még mindig azon háborogjunk, hogy ez a pojáca a világ leghatalmasabb politikusa lett. Az lett. Lehet, hogy elképzelhetetlen volt, hogy nem csak nem hagyja majd, hogy az államapparátus végezze a munkáját, hanem valóban hadat is üzen majd saját államának. De ezt tette. Az sem tűnt valószínűnek, hogy Amerika saját szövetségesei ellen fordul, nekimegy a NATO-nak, az EU-nak, elküldi anyjába az ausztrál miniszterelnököt, de közben az egyetlen stabil pont az elnöki kommunikációban, hogy nem mond rosszat az oroszokról. És tessék, a NATO bekaphatja, a németek bekaphatják, Ausztrália bekaphatja, a NAFTA, a TPP, a WTO mehet a levesbe, de Vlagyimír rendes csávó.
Sokan hitték, még többen remélték, hogy ha megválasztják, ha beiktatják, ha összeáll a kabinet, egyszer csak egy többé-kevésbé rendes republikánus elnök lesz belőle. Eddig úgy tűnik, csalódniuk kell. Úgy néz ki, hogy valóban új irányt vesz a washingtoni politika, de még nem tudja senki, hogy milyet.
Steve Bannon, egyszemélyben a ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
A magam szerény eszközeivel én is kutattam, hátha rájövök, mi a terv, még Breitbartot is olvastam, hátha találok valami alt-right manifesto-t, egy új Kommunista Kiáltványt vagy Tőkét egy alternatív jobbos Marxtól, valamit, amiben le van írva, milyen világot is képzelnek maguknak ezek az arcok, akik most Steve Bannon által a világon a legnagyobb politikacsinálási lehetőséghez jutottak. Lelövöm a poént, nincs ilyen kiáltvány, nincs az új világrendnek tervrajza, legalábbis eddig nem találta meg senki. Van viszont, ami minden rendszerkritikus oldalon van, rengeteg negativitás, panasz, kritika, hogy a globalizáció, meg a kínaiak, meg a bevándorlók, meg a mexikóiak, meg az árfolyammanipulálók, a liberálisok, a média, hogyan teszik tönkre a világot, hogyan akadályozzák meg, hogy Amerika legyen a legnagyobb, a legerősebb a világon. Azaz várjunk csak! Őőőő…. izé, én úgy tudtam, hogy Amerika a legnagyobb és leghatalmasabb a világon. A világ GDP-jének a negyede, messze a legnagyobb hadsereg, világ csendőre, szóval akkor… mit akadályoznak meg a liberális-migráns-médiás-kínaiak?
A globális kapitalizmus hatalmas léptékben építette le a globális szegénységet azzal, hogy fejletlen területeken emberek százmilliói kapcsolódhattak be a világpiaci termelésbe és fogyasztásba. Ennek a folyamatnak az igazi haszonélvezői a tőketulajdonosok és az innovátorok voltak akik lehetővé tették, hogy a rendszer hatékonyan és hatalmas méretekben is működjön, óriási profitokat előállítva és részben adóparadicsomokban parkoltatva, miközben az átlag amerikai dolgozók kimaradtak a növekedésből, az ő reálbérük nem nőtt már régóta. Magyarul az a probléma, hogy miközben a világon százmilliók egyről a kettőre jutottak, addig néhány tízmillió amerikai nem jut ötről a hatra. Nincs ebben semmi meglepő. Írtunk róla mi is, sőt megoldást is körvonalaztunk, ami naív és idealista, de akár működhetne is. Ha nem lenne például Amerika olyan amilyen. De Amerikában irtóznak az újraelosztástól, az adóktól, és általában attól, hogy az állam beavatkozzon az emberek életébe vagy üzletébe. Nekik nem az a bajuk az újraelosztás rendszerével, hogy az Apple, a Google meg a Trump Organisation évek óta nem fizet adót, hanem, hogy Pedro Mexikóban vagy Wang kínában elveszi előlük a munkát. Szóval egyszerre szelektíven és dogmatikusan, ami igazi hülyeségekhez vezet.
őrület, őrület, de van benne rendszer
Ahogy figyelem tehát az amerikai kormányzat tevékenységét, úgy erősödik bennem a meggyőződés, hogy a valódi politika annyira nem különbözik a primitív rendszerkritikától. Tudjuk, hogy a bajt a globalizáció okozza, akkor véget kell vetni a globalizációnak. Mindenestül. És mert az nem lehet, hogy Amerika csak úgy kilép a globális piacról, a többiek pedig folytatják, hiszen ha működnek a világban egységes piacok és hatalmas kereskedelmi szövetségek, azok veszélyt jelenthetnek Amerika vezető szerepére, ezért ezeket is fel kell számolni. A Világkereskedelmi Szervezetet, az Európai Uniót, a szabadkereskedelmet úgy általában, és nyilván a nemzetközi pénzpiacokat is. Szeretném hinni, hogy nem így van, mi több, az amerikaiak jó része is szeretné. Hiszen aki nem dolgozó szegény vagy világtól elzárt, tudatlan de manipulálható “egyszerű amerikai”, annak rengeteg veszíteni valója van egy ilyen tervvel.
Nem véletlenül nincs ez így kimondva.
(Ennél jóval kevesebbért is öltek már amerikai elnököt. Például.) De közben ez történik. Minden eddigi lépés illeszkedik ehhez a primitív de nagyszabású tervhez. És amíg nem mutat valaki egy másik tervet, ami jobban leírja, hogy mi történik, fenntartom a hipotézist, hogy Amerika (legalábbis az elnöke) ezt a destruktív politikát próbálja érvényesíteni. És nem ez az igazán megdöbbentő. Hanem az, hogy miközben mindez zajlik a szemünk előtt, az amerikai politikai elit még mindig azon morfondírozik, hogy mihez kezdjen Trumppal. Mintha Trump személye az ok lenne és nem az okozat. Mintha Trump találta volna fel az Alt right-ot, ő kreálta volna a frusztrált amerikaiak tízmillióit és nem egy populista lenne, aki felült a legnépszerűbb elégedetlenségi hullám tetejére. Mely hullám ott lesz akkor is, ha Trumpot lemondatják vagy lelövik. Sőt. És ehhez képest a demokraták várják, hogy a Trumpból kiábrándult tömegek megindulnak feléjük, a republikánusok meg még mindig annak örülnek, hogy megnyerték a választást. Ezzel mindkét csoport a probléma részévé válik.
Talán ha valaki a megoldással is foglalkozna…
De hol itt a baj, kéremszépen?
A Trump kormányzat károkozási képességének határait vizsgálva már mi is szóltunk arról, hogy belpolitikai intézkedéseit hogyan akadályozhatja meg az amerikai adminisztráció, a titkosszolgálatok, a republikánus párt vagy éppen a szavazók. De mi a helyzet a világpolitikával? Milyen következményei lehetnek annak, ha Trump nyíltan vagy kevésbé nyíltan 180 fokos fordulatot hajt végre az amerikai külpolitika eddig kőbe vésettnek hitt irányvonalán?
Fontos megjegyezni, hogy Amerika, legyen bármilyen erős vagy befolyásos, nem tudja az akaratát egy az egyben rákényszeríteni a többi országra. Különösen akkor nem, ha ezek az országok felismerik saját érdekérvényesítő erejüket. Furcsa lehet, amit mondok, de elképzelhető, hogy az EU azért menekül meg, mert az amerikaiak jobban szeretnék, ha bedőlne. Ez a megmenekülés viszont könnyen jelentheti, hogy az EU alapvetően változik meg. Az a nyílt támadás, amit az USA az EU ellen csendben megkezdett azzal, hogy kétoldalú kereskedelmi egyezmények kötését kezdeményezte a tagállamokkal, miközben a jelenlegi felállás szerint ez kizárt, valószínűleg sokak figyelmét elkerülte. Az EU vezetőinek viszont az utolsó csepp volt a pohárban. Az ehavi római jubileumi csúcs előtt nyilvánosságra hozott fehér könyv, ami az EU jövőjét meghatározni kívánó vitairat, elég nagy vihart kavart. Nem az udvariasan 2025-ig nyújtott menetrend miatt és nem is a lehetséges opciók és variációk szintén udvariasan nagy száma miatt, hanem azért mert a többsebességes EU, mint opció nyíltan terítékre került. És tudjuk, hogy ez a koncepció a németek számára több szempontból is csábító.
próbálnak jó képet vágni hozzá
Az EU válsághelyzetéért nagyon sok korábbi politikai döntést lehet felelőssé tenni. Ezek egy jelentős részét, például a keleti bővítés jó részét, a görög eurót, most egyszerre lehetne meg nem történtté tenni. Az is látszik, hogy a jelenlegi felállásban szinte esélytelen olyan reformtervet végigvinni, ami minden tagnak megfelel és a jelenlegi döntési mechanizmuson gyorsan átesik. Idő viszont kevés van, ha figyelembe vesszük a kihívásokat, ezért a “mentsük ami menthető” elve mentén a gazdaságilag fejlett centrumterületek megtartanák a szoros integrációt maguk között, a déli és keleti periféria pedig könyörögjön ki magának valami elfogadható társult státuszt. Ez túl azon, hogy egyszerűbbnek tűnik mint a teljes EU reformja (egyébként egyáltalán nem egyszerű), esetleg elég belpolitikai üzemanyagot adhat a centrumpártoknak az erősödő szélsőségeikkel szemben, hogy átvészeljék a választási szezont, bár a franciáknak és a hollandoknak valószínűleg későn jött. (Ha viszont a populisták nyernek, a mostani EU-nak mindenképpen meszeltek, úgyhogy a lehetséges forgatókönyvekből jópár tényleg csak dísznek van.) Nem kell mondanom, hogy a többsebességes Európa Magyarországnak óriási szívás lesz, mert talán Matolcsy Györgyöt leszámítva senki nem hiszi, hogy mi vagyunk itt a gyorsvonat, de biztos vagyok benne, hogy hatalmas győzelemként próbálják majd eladni a kirakásunkat. (Költői a kérdés, de mit szólnának a britek, ha a kelet- és déleurópaiakat nem kellene uniós állampolgárnak tekinteni? Akkor is kilépnének?)
Így a többszörös lépéskényszer talán kikényszerít egy olyan változást, ami a viharos időknek jobban ellenál, és hosszú távon is működőképesebb.
Mi a helyzet a világ többi részén?
Mit kezdhetnek magukkal a válsággócok, ha az USA nem akarja őket többé megcsinálni?
Jared Kushner, Trump veje és Közel Kelet-ügyi megmondóembere. Zéró diplomáciai tapasztalat, erős kötődés az izraeli jobbhoz.
Meglepő módon a közel keleten majdnem mindenki örül Trump elnökségének. Minden, amit Donald mond, zene füleiknek. Utálja Iránt, le akar számolni az ISIS-szal, nem akar demokráciát exportálni és leszarja az emberi jogokat. Ja, és egyáltalán nem zavarná, ha felmenne az olaj ára! Mi baj lehet? Hát mondjuk az, hogy veje és fő tanácsadói mind az izraeli jobboldalhoz kötődnek, ami magában hordozza a két-állam kísérlet halálát, ezzel egy harmadik intifádát, de cserébe Izrael valószínűleg odaver a Hezbollahnak is Libanonban, lesz rakétázás, meghal egy csomó civil. Irak, Szíria, Jemen és Líbia de facto szétesésére előbb utóbb pecsét kerül és mindaddig amíg Irán nem nyer a helyzettel túl sokat, a környékbeli szövetségesek ennek örülni fognak. Az, hogy ebből következik-e egy független Kurdisztán és hogy mi lesz a törökökkel, nagy kérdés. Nem mindegy például, hogy simán átmegy-e Erdogan népszavazása az alkotmányreformról április 16.-án. Ahogy az sem, hogy az oroszok megelégszenek-e Nyugat Szíriával, de az attól is függ, hogy Kelet Európából mi esik le nekik az EU átrendeződés után.
Egyre több a bizonyíték ugyanis arra, hogy a Trump kampánycsapat összejátszott velük, hogy beígérték a szankciók feloldását és valószínűleg azt is, hogy Ukrajnát feladják. Azzal, hogy elkezdték lebegtetni a NATO szerződés 5. pontját és kétértelműen fogalmaznak abban a kérdésben, vajon valóban kiállnának-e a balti államokért, ha Oroszország betámadna, nyilvánvalóan jeges rémülettel tölti el a környékbeliek szívét. Még a svédek is a sorkötelezettség visszaállításáról döntöttek, mert ebben a kontextusban már semmi vicc nem maradt abban, hogy orosz tengeralattjárók évek óta megsértik a felségvizeiket. Az EU gyengítése egyértelmű programja az oroszoknak és a Geraszimov-doktrína mentén ezt gyakorolják is. Ha az EU szétesik vagy kétsebességessé válik, óriási lehetőséget kapnak arra, hogy egykori szovjet befolyási övezetük egy részét visszaszerezzék, fegyverrel vagy anélkül. A mi szempontunkból óriási kérdés, hogy ehhez valójában hogyan áll az amerikai kormányzat és ebben milyen szerepet játszik saját politikai elitünk egy részének orosz elköteleződése. Ha Amerika valóban külpolitikai doktrínát vált és közvetlen befolyásolás helyett egyensúlyozásba kezd, itt csúnya alkudozások kezdődhetnek a fejünk fölött, és nem javítja esélyeinket, hogy Orbánt mindenki Putyin emberének tekinti.
Kim a divatdiktátor
Észak Korea nagy kérdés szintén. Megy a nagy erőfitogtatás, de a helyzetet bonyolítja, hogy Kim pórázának vége Kínában van, és ez eddig még többé kevésbé működött. Az, hogy ezt fogják-e alkupozícióként használni egy Dél-Kínai tengeri vitában, nem tudható. De Japánt és Dél Koreát ez persze nem nyugtatja meg. Sajnos elég nagy a veszélye, hogy egy nem szándékos incidens gyorsan eszkalálódik. Egy eltévedt rakéta, egy elveszett őrnaszád, bármi kiverheti a biztosítékot, és nehezen kalkulálhatók az események, ha Amerika szövetségesi elkötelezettsége megkérdőjelezhető. Ezzel összefüggésben Kína megrendszabályozása is nagy kérdéseket vet fel, hiszen épp rátenni készül a kezét a világ legforgalmasabb hajózási útvonalára, amivel óriási stratégiai előnyhöz jutna.
Maduro a venezuelai elnöki mackóban
A bónuszkérdés pedig Latin Amerika. Venezuela perceken belül összeomlik, éhséglázadások várhatók, és rengeteg menekült áraszthatja el a környéket, ahová Trump is épp visszatoloncolni szándékozik néhány millió bevándorlót. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Mexikó mekkorát szív a NAFTA megszűnésével és az amerikaiak lehetséges tőkekivonásával, akkor erősen elképzelhető, hogy olyan konfliktushalmaz keletkezik az USA hátsó kertjében, amire nem volt még példa, és így bevált módszer sincs a kezelésre. És persze itt is vannak orosz pozíciók, főleg Nicaraguában és Salvadorban, nyilván segíteni fognak a helyzet rendezésében.
Mi a terv?
Vagy inkább kérdezzem úgy, baj-e, hogy a Fehér Háznak nincs átfogó terve a világ konfliktusainak kezelésére? Amerika beavatkozása, vagy jövőbeni nemzetközi érdekérvényesítése nagy valószínűséggel megváltozik, de amíg nincs egyértelmű új stratégia, a problémák gyors eszkalációja nem kizárható. Az elnökre hiába nézünk iránymutatásért, ő ezeket a problémákat megérteni sem képes, nemhogy koherens válaszokat adjon rájuk. Nála ezek személyi kérdések, mi pedig figyelhetjük, hogy mit olvasunk ki az olyan jelekből, hogy az amatőröknek (Bannon, Kushner) szabad bejárásuk van az ovális irodába, míg a hivatásosoknak (McMaster) nincs, vagy hogy a kongresszus által jóváhagyandó kormányzati pozíciók többségére még jelölt sincs. Sok múlik a republikánusokon, de egyelőre finoman szólva is megosztottak abban a kérdésben, hogy szembeforduljanak-e az elnökükkel.
A zavarosban halászóknak most jött el az ideje.
Kategóriák:külvilág
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?