Fiachra és Emmet McGuinness apjuk koporsójával. Londonderry, Észak Írország. REUTERS/Clodagh Kilcoyne

Néhány órával ezelőtt meghalt Martin McGuiness, Észak Írország nemrég lemondott helyettes első minisztere, korábban az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) nevű terrorszervezet parancsnoka. Nálunk ez ugyebár alig mínuszos hír, pedig állítólag terrorizmus van, amitől rettegni kell megállás nélkül, és ész nélkül támogatni mindent, ami legyőzi a terrort, főleg ha az sokba kerül vagy politikai haszonnal kecsegtet.

Márpedig érdemes egy percre elgondolkodni McGuiness életútjáról, mert sok olyan tanulsággal szolgálhat, amelyre manapság nem ildomos gondolni. Manapság például nem illik gondolni arra, hogy az IRA több mint 1500 – javarészt civil – ember haláláért felelős, ami jóval több, mint amennyit a muszlimok eddig megöltek Európában. Ma mégsem gondolunk úgy az írekre általában, mint gyermekeink megerőszakolóira és kultúránk elpusztítóira. Hiába ölték egymást ír katolikusok és angol protestánsok a felületes hírek szerint, mégse gondolunk erre úgy, mint az utolsó európai vallásháborúra.

McGuiness egy IRA tag temetésén

Ki emlékszik már a harminc-negyven évvel ezelőtti időkre, mikor saját kultúránk kebelén melengetett, kedves olasz, német, ír és baszk terroristáink gondoskodtak a heti rendszeres izgalomról. Pedig hébe-hóba magyar áldozatok is akadtak, amit a vasfüggöny lebontásáig nem volt egyszerű menedzselni, de sőt, híres elvbaráti terroristák, mint Carlos a Sakál, épp Magyarországon pihenték ki az állandó robbantgatás okozta stresszt egykoron. De még a kilencvenes évek közepén is élt a szép hagyomány, én magam is csak néhány héttel kerültem el a 96-os docklandsi robbantást, mely korábbi munkáltatóm irodájától alig néhány lépésre történt. Mélyen él bennem még a reflex, ahogyan az ember akkoriban az elhagyott táskákra figyelt, meg a gyanús táskelhagyókra a londoni metrón.

Aztán ott van a legfontosabb tanulság: az IRA-t nem katonai erővel söpörték el, nem is titkosszolgálati eszközökkel számolták fel. Az IRA önmagát számolta fel, és ebben McGuinessnek elévülhetetlen érdemei voltak. Az ember, aki a hetvenes-nyolcvanas években nyíltan vallotta, hogy nem hiszi, hogy a politika megoldást hozhat az ír helyetre, és az angolokat csak erővel lehet kiszorítani az országból végül meglátta a fegyveres harc kiúttalanságát és képes volt nemcsak politikusnak állni, de elérni (és élve megúszni), az erőszak feladását. És amikor politikusnak állt, az lett teljesen. Alkudozott, érvelt, küzdött. Még körözött terrorista volt mikor az elő tárgyalásokon leült az ellenséggel egyeztetni, hogy aztán eljusson a brit miniszterelnökig, kialkudja a nagypénteki egyezmény feltételeit, aminek következtében egyszercsak Ian Paislyvel, az északír unionisták vezetőjével közösen kormányozzon Észak Írországban. Még a királynővel is kedélyesen trécselt egyszer-kétszer. És mindezt úgy, hogy az eredeti célt, az ír sziget egyesítését soha nem adta fel, és aminek a lehetősége a Brexit miatt ma nagyobb, mint bármikor eddig.

Végletekig elmérgesedett, kilátástalan megosztottságban élők gyakran várják, hogy a békét szűzi tisztaságú, makulátlan erkölcsű, földreszállt angyalok hozzák majd el. Amikor semennyi bizalmunk nincs az ellenségben, amikor bosszúvágy és gyűlölet van bennünk, amikor igazi és mély a fájdalmunk saját veszteségeink miatt, el sem tudjuk képzelni máshogy a békekötést. Pedig a békének mégiscsak egy szabálya van: azt nem a barátainkkal, vagy szimpatikus idegenekkel kötjük. Békét a legádázabb, leggyűlöltebb ellenségeinkkel kell kötni. Például véreskezű terroristákkal. Mert ők azok, és nem az angyalok, akik abba tudják hagyni a harcot ellenünk.

A McGuiness nekrológok alatt levő kommentmezőkben most is ott vannak, akik nem hajlandók mást látni ebből az emberből, csak a gyilkost. Szemére hányják, hogy bár sosem tagadta meg múltját, bocsánatot sem kért soha. Nem hajlandók elfogadni a tényt, hogy a béke ára az volt, hogy egynémely gyilkosok (mindkét oldalon) megúszták a büntetést. Bőszen kommentelnek most is, akik úgy gondolják, hogy a bosszú örök ciklusát csak akkor lehet megszakítani, ha az ő személyes bosszúvágyuk már kielégült. Mit értenek ezek az emberek a békéből? Képesek lennének-e ők is békét kötni?

Shalom vagy Salaam. Ezek a szavak békét jelentenek és nem győzelmet. Nem véletlenül. Ahol a vérbosszú évezredes hagyomány, ott is tudják, hogy legyőzni, elpusztítani valamit vagy valakit sokkal könnyebb, mint békében élni vele. Győzelem mikor az ember legyőzi a másik embert, a békéhez ennél több kell, az is, hogy az ember legyőzze önmagát. És azt, hogy ez mennyire ritka kincs, mi sem bizonyítja jobban, mint évtizedes, évszázados véres konfliktusaink.

De az Európai Unió egy ilyen, évszázados véres küzdelem utáni kegyelmi pillanat szüleménye. Az európai háborúk végtelen láncolatának legvéresebbike után megcsömörlött civilizált emberek kísérlete arra, hogy érdekkülönbségeiket, konfliktusaikat végre más módon kezeljék. Ez a folyamat nem mehet végbe máshogy, csakis jelentős önfeladások és kompromisszumok révén. Nem a győzelem a cél, hanem a béke, tehát nem kétoldalú konfliktusokban elért sikerek, hanem a rendszerszinten elérhető legnagyobb haszon. De  még egyszer: ez nem jelenti, hogy nem maradnak partikuláris érdekek, és hogy ezeket nem próbálják a szereplők érvényesíteni, csak éppen a módszertan változott meg alapjaiban. Az érdekek léte és az érdekérvényesítés ténye  tehát nem a rendszer diszfunkciója. Aki erre hivatkozva feladná, lebontaná a rendszert, az azzal hiteget, hogy versengésben nagyobb egyéni hasznot lehet elérni, mint az együttműködésben. Pont olyan, mintha azt mondanánk, az európai háborúknak volt értelme, mert lehetett bennük győzni, míg a békében nem lehet.

Michael Collinst, aki a huszadik század elején megszervezte az IRA-t és aki annak idején letárgyalta az angolokkal Írország függetlenné válását saját volt harcostársai ölték meg, mert nem tudták megbocsátani neki, hogy az ország nagy részének függetlenségéért cserébe belement az északi megyék angol fennhatóságába. Martin McGuiness képes volt megszervezni, komoly veszélyforrássá fejleszteni a terrorszervezetet, bekapcsolódni a nemzetközi fegyverkereskedelembe, részben bűnszervezetek útján finanszírozni a tevékenységet, és ezzel komoly és veszélyes érdekhálózatot hozott létre. Amikor esély nyílt arra, hogy politikai úton érjen el eredményeket, képes volt arra, hogy ezt gyilkos hálózatot, amely néhány gátlástalan maffiózónak millió dolláros üzletet jelentett, megfékezze, és felszámolja, úgy, hogy közben életben marad és életét nem bujdosással tölti, hanem a nyilvánosság előtt. Parancsnoki tekintélye, karizmája és tehetsége nélkül erre esélye sem lett volna. És igen, amikor parancsnoki tekintélyről beszélek, gyilkos terroristák parancsnokáról beszélek, aki pokolgépek felrobbantására adott parancsot. Ezernyi érv szólt az ellen, hogy vele bárki is leüljön tárgyalni. És csak egy szólt mellette: ő jelentett esélyt arra, hogy be is tartatja a megkötött alkut.

Ki gondolta a nyolcvanas években, hogy eljön az idő, amikor McGuinessre békekötőként emlékeznek majd és az angol királynő személyes üzenetet küld majd gyászoló családjának? Ki gondolta akkor, hogy az évszázados ír konfliktust néhány év leforgása alatt pacifikálni lehet? Ugyanígy nem gondolja ma senki, hogy a világ más pontjain reménytelen konfliktushalmazokká nőtt erőszakot valaha le lehet zárni. De esély mindig van, csak belátás, erő és remény kell, a megvalósításhoz. A remény fontos, azt sosem szabad feladni.

Kategóriák:külvilág

Címkék:Írország, Martin McGuiness, terrorizmus, utópia