Meglepő cím ugye? Pedig van egy ilyen terv, jó nagyszabású, Donald elő is vezette, csak éppen mindenki a brüsszeli produkciójáról beszél mostanában, így nem véletlen, hogy kevés szó esik róla. Pedig a kettő erősen összefügg.
Trump Tel Aviv-i repülőtéren
Szóval a terv neve Közel-keleti Béke. Nem röhög! Tényleg erről van szó, Donald kitalálta azt, amit réges-rég senki nem tudott kitalálni, hogyan lehetne rávenni Izraelt és az arab országokat egy igazi békekötésre úgy, hogy még valami jusson a palesztinoknak is, például béke Izraellel és egy lépés az államiság felé. Sokkolóan hangzik? Pedig a dolog nagy vonalakban rémesen egyszerű, pont mint ahogy azt egy Trump-szerű seftestől várná az ember. A lényege a külső szereplők bevonása az üzletbe ez az úgynevezett “outside-in” konstrukció, amiben az új partnerek hoznak be addícionális érdekeltséget és ezzel előmozdítják a tranzakció sikerét. De ne beszéljünk rébuszokban, arról van szó, hogy a környékbeli arab országoknak, főleg a szaudiaknak, és az Öböl mentieknek mostanában pont ugyanaz a fő fejfájása, mint Izraelnek. Az iráni expanzió. Az iráni atomalku óta különösen felerősödött a síita kisebbségek mozgolódása a térségben, ami mögött a helyi uralkodó rétegek egyértelműen Irán befolyásszerző törekvését látják. A szíriai háborúban a Hezbollah komoly pozíciókat épített ki Asszad mellett, ami szintén csípi a szunnita arabok szemét. Ha az ISIS idén elesik, és az iráni-szír-orosz-török együttműködés megszilárdítja pozícióit, a megerősödött Hezbollah nagyon komoly fenyegetést jelenthet újra Izraelre ráadásul védett szárazföldi kapcsolata lehet Iránnal Irakon és Szírián keresztül.
A közös ellenség tehát összehozhatja Izraelt az arab országok Irán ellenes koalíciójával, ami akár konkrét katonai együttműködést is jelenthetne.
A jelenlegi helyzetben a palesztinok Izrael számára a “kezelhető nyűg” kategóriájába esnek. Folyamatos, közepes vagy alacsony szintű fenyegetést jelentenek, de a jelenlegi keretrendszerben ezt a rizikót nem lehet érdemben csökkenteni. Senki, még a Hamasz sem tud biztonságot garantálni Izraelnek. Ha pedig így van, akkor a palesztinokkal való megegyezés, békekötés, Izraelnek nem hoz olyan hasznot, amiért érdemes volna felvállalni a saját ortodox és jobboldali pártjaikkal való konfliktust és a belpolitikai zavart. Márpedig, ha nem származik belőle sem belpolitikai előny, sem számottevő biztonsági haszon, akkor a jelenlegi elnyomás és telepespolitika a “végtelenségig” fenntartható. Ráadásul a palesztinok sorsa a gazdagabb arab országokat sem igazán érdekli, annyira biztosan nem, hogy értük háborút kockáztassanak. Szép szavak vannak, de hathatós támogatás nem sok.
És itt jön a képbe az izraeli-arab szövetség Irán ellen. Az Izraelre fenyegető iráni nyomulást megállító fegyveres koalíció tudna olyan haszont jelenteni, amiért Nethanjahu adott esetben hajlandó lehetne, mintegy a csomag részeként békét kötni a palesztinokkal és adott esetben leállítani a telepes programot.
Zseniális? Nagyon leegyszerűsítve az. Sajnos ennek a tervnek a megvalósításához kevés a jó ötlet, és ez az, amiért valószínűleg nem fog összejönni. Mert ha el is hisszük, hogy ez így, nagy vonalakban mindenkinek jó, annyi ellenérdekelt fél van, annyi helyi elvarratlan szál, hogy száz zseniális diplomata kellene hozzá, hogy a részleteket összehozza, márpedig Trump éppen hadat visel saját szakemberei ellen.
A korábbi izraeli-arab megállapodások feltétele lett volna az palesztin kérdés lezárása, de most az arab országok esetleg hajlandóak volnának engedményeket tenni és normalizálni kereskedelmi és diplomáciai kapcsolataikat Izraellel a békefolyamat újraindítása esetén is. Ezt persze érzékelhetik úgy is Izraelben, hogy az alkupozícióik még tovább javíthatók, tehát húzhatják az időt, elzárkózhatnak, de ez nem vezet sok jóra. Az arab országokkal való béke és együttműködés ára soha nem lesz nulla. Nethanjahu ugyan már korábban is nyitott lett volna az arab országokkal való együttműködésre, de a palesztinokkal szemben nem véletlenül szkeptikus. A Naftali Benett féle Zsidó Haza Párt éberen figyeli, mikor előzheti jobbról Nethanjahut, és ez a taktikázás nem egyszerűsíti a folyamatot. Nyilván a palesztinok sincsenek könnyű helyzetben, akik úgy érezhetik elárulják őket, ha a teljes államiság helyett valami kompromisszumcsomagot kapnak cserébe. De az alternatíva számukra még sokkal rosszabbul fest, megegyezés híjján magukra maradnak és reményük sem lesz jobb feltételeket kiharcolni. Persze a palesztinok sem lesznek egységesek az ügyben. A Mahmud Abbász féle kormányzatnak igazi ajándék lenne bármi előrelépés, hiszen évek óta szinte semmit nem tudnak felmutatni diplomácai fronton sem, míg a radikalizálódó fiatalok és a Hamász pont ezért is kerékkötője lehet a folyamatoknak, bár messziről nézve ők sem lehetnek különösebben büszkék Izraellel szemben elért eredményeikre.
És akkor eddig még csak a közvetlenül érintett felek által képzett akadályokról beszéltünk, de nézzük meg, mit hozhat a gordiuszi csomó átvágása egy szélesebb kontextusban:
Azt látni kell, hogy az Irán-ellenes arab-izraeli koalíció komoly lavinát indít el. Egyfelől az iráni nyomulás, ami az embargó végével új lendületet kapott, jellemzően a síita kisebbségeken és proxykon keresztül dolgozott. Bahreinben a síiták egyenesen többségben vannak és napi szinten jelentenek fenyegetést az uralkodó háznak. Szaúd Arábia sem egységes és megingathatatlan hatalom, nem véletlen hogy erősen próbálkoznak s jemeni és hazai síita erők kiiktatásával, de a szunnita ellenzékük sem egy matyóhímzés, ha az uralkodó ház kezéből kicsúszik a kontroll ott komoly felfordulás keletkezhet. Törökország abszolút sötét ló, nem lehet tudni, hogy a de facto diktatúrába forduló ország meddig marad NATO tag, az oroszokkal és az irániakkal meglévő törékeny szövetsége meddig tart. A törökök fő problémája a kurdok visszaszorítása lenne és némi zsákmányszerzés a széteső Szíriában és Irakban részben ugyanebből a célból, így az ő mozgásukat részben az határozza meg, hogy ezt melyik koalíció részeként tudják jobban elérni. Az oroszok számára hirtelen nagyon meg tud nőni a tét. Irán eddigi támogatása és vele való szövetség inkább csak a bajkeverés kategóriájába esett, de egy széles koalíció elleni háború vagy komoly háborús készülődés messze meghaladja az erejét és lehetőségeit. Ráadásul az sem tiszta, hogy az oroszok mit nyernének az ellenfél gyengítésén kívül.
És itt jön a képbe az Európai Unió, amelynek vezetői Brüsszelben meghallgatva Trump terveit komolyan kiakadtak. Nem feltételezem, hogy az európai diplomácia ott hallott először a tervről, de hivatalosan most kellett szembesülniük az elképzeléssel, és ez nagyon messze van a sajátjuktól. Ha nagyon finoman akarok fogalmazni, az EU új világrendhez történő alkalmazkodásának egy fontos pillanata volt a mostani NATO és G7 csúcs. Az európai politikai vezetés eleve nehezen alkalmazkodik gyorsan változó körülményekhez, ezt ha máshonnan nem, a menekültválságból megtanulhattuk, de ebben az esetben a kihívás váratlanul és váratlan helyről jött.
Hassan Rouhani, Irán újraválasztott, mérsékelt elnöke
Az, hogy Trump mit gondol a NATO-ról, vagy éppen a globális felmelegedésről hálás bulvártéma még akkor is, ha ezeknek az általános kijelentéseknek, botrányos tweeteknek is messzeható következményei lehetnek. Itt viszont a közel keleti status quo felborítása zajlik, ami akkor is tragikus következményekkel járhat, ha nem sikerül. A világ jelentős része úgy tekintett az iráni atomalkura, mint a racionalitás és diplomácia sikerére a hazug háborús uszítás felett. Az alku helyzetbe hozta az iráni mérsékelt reformerőket a keményvonalasokkal szemben, az embargó feloldása pedig reményt adott az irániaknak arra, hogy ha lassan is, de normalizálódhat a helyzetük. Ez a folyamat azonban nem fekete-fehér, és a változások sem hoznak eredményt egykettőre. Irán valóban regionális felforgatásba kezdett, ami érezhetően aggodalommal töltötte el a szunnita arab országokat, miközben éppen az amerikaiak egyoldalú korlátozásai miatt az iráni gazdasági fejlődés sem vett egyik napról másikra gyökeres fordulatot. Az amerikai tiltások miatt nem indultak meg a közvetlen tőkebefektetések Iránba, így nem indultak meg a befektetők sem, nem nőtt a foglalkoztatás és nem enyhült számottevően a szegénység sem. Ez erősen visszavetheti az iráni reform esélyét, aminek komoly áttörésre akkor lenne esélye, ha a legfelsőbb vezetőt is sikerülne a mérsékeltek közül választani. Erre viszont a háborús uszításban és Irán első számú közellenséggé nyilvánításában nem sok esély marad, gyakorlatilag Amerika megcsinálja magának az ellenséges és aggresszív Iránt.
Az israeli-arab, vagy ha úgy tetszik, az izraeli-palesztin békének az ára tehát egy nagyon is valóságos perzsa-arab vagy inkább síita-szunnita (hideg-)háború lehet, melyben az izraeliek és a törökök asszisztálnak majd, az oroszok kavarnak a zavarosban, mindenki nagyon sok fegyvert ad el, felmegy az olajár az égbe, megszakad a kínaiak új selyemútja.
Vajon miért nem tetszett ez a terv az EU-nak?
És tényleg, most úgy néz ki, hogy az új Európa kialakulását válságok formálják majd. Az európai haderő, az önálló európai külpolitika, a gazdasági érdekek közösségi érvényesítése olyan körülmények közt alakul, amikben folyamatosak a kihívások és nincs idő udarias, éveken át tartó egyeztetésekre, szükség van viszont világosan felismert közös érdekekre. Ez egyfelől új kompromisszumokat követel a résztvevőktől, másfelől felesleges ballaszttá tesz mindenkit, aki nem akarja, tudja vagy szeretné felvenni a ritmust. A folyamatos válságok világossá tehetik a résztvevők számára, hogy az európai szövetség alternatívája egy zsákmányszerző világban csak a zsákmánnyá válás lehet.
Kategóriák:külvilág
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?