Merre tart Európa és hol lesz benne a helyünk? Egyáltalán lesz-e? Úgy unió, mint benne Magyarország. Sokat vitázunk erről mostanában és ezek a vitáink annál vérmesebbek minél inkább úgy érezzük, a magyar belpolitika önkényuralmi fordulata valahogyan determinálja ezt. Sugallják ezt a magabiztosnak és erősnek szánt miniszterelnöki szófordulatok és az erre adott egyre határozottabb reakciók is.

De vajon mennyiben befolyásoljuk saját jövőnket, és mennyire mozgunk nagyhatalmak szabta új kényszerpályákon?

Terjedelmi okokból erős leegyszerűsítésekkel élek majd, mert a kérdés olyan bonyolult és annyi benne a gyorsan mozgó változó, hogy ha teljesen körül szeretném írni, még jövő héten is ezt olvasnátok. Három nagy mozgást szeretnék megemlíteni, melyeknek iránya és ereje különböző, de eredőjük nehezen kiszámítható:

Európa “önmozgása”,

az a folyamat, amiben az EU, és főként annak vezető államai a gazdasági válság, a menekültválság és a Brexit okozta sokk hatására megpróbálják megreformálni az Uniót. Az igazi munka nyilván a szeptemberi német választások után indul majd, de a kezelendő problémák már most is jól látszanak. Az elmúlt évtizedek erős szkepszist alakítottak ki ezzel kapcsolatban, de azt mostanra talán Merkel is belátta, hogy az éveken át tartó, sokszor meddő egyeztetéseken alapuló kormányzás az EU legsérülékenyebb pontja. Ami korábban büszkeség tárgya volt és fantasztikus eredmény, jelesül, hogy Európa évszázados véres konfliktusait sikerült néhány éves diplomáciai produkciókká szelídíteni, mostanra már ciki. Amikor hetek alatt fordul nagyot a világ nem lehet évekig egyeztetni. Persze mindezt kimondani nem nagy ügy, legalábbis nekünk, de megvalósítani… kihívás. Bár most, hogy Macron beszállt a buliba, akár lehet is belőle valami.

Szóval az EU megpróbálja megreformálni a politikai vezetést. A korábbiakhoz képest hiperűrsebességre kapcsolt a közös védelmi politika reformja, az európai közös hadsereg szükségessége már nem kérdés, de az is óriási előrelépés lesz már az is, ha a védelmi beszerzéseket összehangolják majd. (Erről már voltak cikkek, de szerintem kevesen értik a nagyságrendet, ha huszonhét ország hadserege összehangoltan vásárol az óriási üzleti potenciál. Márpedig ha Trump tovább trollkodik, akkor ez a piac komoly európai fegyvergyártási üzletágat teremthet csilliárdokat kihúzva az amerikaiak zsebéből és ugyanennyit téve az EU gazdaságába.) Ugyancsak felmerült egy európai pénzügyminisztérium terve, amelyik operatíve menedzselhetné az EU büdzséje egy részének költését és bizonyos fejlesztési források felhasználását. A bürokrácia csökkentése, az államszerűbb működés, a növekvő kontroll persze sokaknak csípheti a szemét, de ideje belátni, hogy ezek alternatívája a szétesés lehet. Ebből az következik, hogy aki nem tud, vagy nem akar ebben részt venni, azt kipenderíthetik a mélyebb integrációból és valami “EU light” státusszal kell megelégednie.

Fontos megjegyezni, hogy kételkedőből is legalább kétféle van: az, aki egyszerűen nem hiszi, hogy ez a hatalmas gépezet meg tud változni, le tudja győzni maga teremtette bürokráciájának önérdekét, és az, aki ilyen vagy olyan okból ellenérdekelt, de ahelyett, hogy ezt mondaná, egyszerűen közli, hogy a projekt megvalósíthatatlan.

Az orosz nyomulás

Oroszországnak egyértelműen nem érdeke, hogy egységes, erős és önmagát és érdekeit erővel is megvédeni képes EU jöjjön létre. Ebből következően minden, ami ez ellen hat, az felhasználható. Orosz értelmezés szerint (is) megváltozott a háború és a hadviselés fogalma XXI. századra és ez valójában már háború. Háború, amit új fegyverekkel, informatikai eszközökkel, dezinformációval, provokációval, bűnözői csoportok bevonásával és politikai korrupcióval vívnak. A hibrid háborúról szóló orosz elképzeléseket a vezérkari főnök nevével fémjelzett Geraszimov-doktrínaként ismeri a világ. Lehet vitatni, mennyiben tekinthető “hivatalosnak” ez az irányvonal, de ha az oroszok tényleges tevékenységét vizsgálja az ember, rá kell jönni, hogy lépéseik jól illenek a doktrínában lefektetettekhez.

Oroszország másik jelentős érdeke a nyersanyag és energiahordozó export fenntartása, amely egyszerre az orosz állam fő bevételi forrása, másrészt stratégiai függőségi kapcsolatok kulcsa. Ebben a tekintetben a déli és északi áramlatok szépen modellezik mennyiben a gazdasági racionalitás és mennyiben a stratégiai célok vezetik a tervezők ceruzáját a nyomvonalak kijelölésekor. De úgyanúgy ide sorolható Paks2 is, különösen annak tisztázatlan finanszírozási háttere, mely szintén egyszerre alakít ki függőségi viszonyt és termel beláthatatlan mennyiségű jövedelmet.

Az orosz befolyásszerzési kísérletek és a destabilizációs lépések komoly kihívást jelentenek Európában, ahol orosz források és eszközök sorra bukkannak fel jellemzően szélsőséges, EU-szkeptikus pártok környékén a német AfD-től a Front National-ig. Az ő arzenáljukban jelenleg a legélesebb bicska Budapest, ahol az Orbán kormány a legmagasabb szinteken képviselheti érdekeiket vagy szerezhet információt.

Persze a kérdés megfelelően bonyolult, mert az óriási energiaüzletek óriási politikai lobbierőt képviselnek mindenhol a világon, és sokáig tartotta magát a nézet nyugaton, hogy ha üzletelsz az oroszokkal, ha bevonod őket, gazdasági érdekeik mentén majd ők is ugyanúgy viselkednek mint a többiek és a világ egy nagy boldog részvénytársaságban egyesül. Azt, hogy mit keresett Gerherd Schröder volt kancellár a Gazprom vegyesvállalatainak igazgatóságában jól mutatja, hogy milyen nagyságrendekről beszélünk.

Mindez persze legkésőbb az ukrán és a szír beavatkozás óta sokkal egyértelműbb, de a mostanáig kiépített pozíciók jól működnek és erre sokan csak mostanában ébrednek rá.

A harmadik lehetőség

Azért sokakat frusztrál, hogy Európa közepén csak az orosz és a német dominancia közül lehet választani. Különösen ha az ember egy olyan miniszterelnök, aki az elmúlt évek retorikáját a nemzetállami szuverenitás kontra nemzetközi beavatkozás koordináta rendszerben képezte le, és aki számára a legfontosabb politikai cél a “mozgástér”, volt. Márpedig nem kell politikai zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy a fenti, kétpólusúvá vált erőtérben bármelyik elköteleződés komoly korlátokat szabhat a szabad akaratnak.

De mi van, ha van harmadik lehetőség? Ha se ide, se oda nem kell elköteleződni? És most nem a végtelenségig játszható ingázásra célzok, hanem egy harmadik útra, mellyel kikosarazhatnánk mindkét hatalmat. Persze, hogy létezik ilyen! És azért jó, hogy van, mert ezen gyönyörűen szemléltethető minden illúzió a K-európai önrendelkezéssel kapcsolatban.

Az ötlet eredetije lengyel, Jozef Pilsudski marsall nevéhez fűződik, aki az első világháború után tervezett észak-déli folyosót az oroszok és a németek közé. Ezt az ötletet természetesen nem díjazták se Berlinben, se Moszkvában és minden eszközzel akadályozták is az elmúlt közel száz évben, legyen szó Harmadik Birodalomról, Varsói Szerződésről vagy Európai Unióról, de legyünk igazságosak, az EU igazi alternatívát kínált helyette és egészen mostanáig a lengyelek sem nagyon emlékeztek az egészre. Ráadásul az eredeti terv nem is hasonlított a mostanira, az ősváltozat inkább egy lengyel-ukrán szövetség volt a baltiakkal kiegészítve.

Most viszont, hogy az EU körüli nagy optimizmus alábbhagyott, hogy a kétsebességes Európa terve komolyan felvetődött, hogy a mag-EU-ban a német dominancia egyértelművé válik, hogy az oroszok fegyveresen beavatkoztak Ukrajnában és annektálták a Krím félszigetet, és végül, de nem utolsó sorban most, hogy az USA elnöke többé kevésbé nyíltan vetélytársnak tekinti Németországot szövetséges helyett… most jött el az ideje a régi terv leporolásának.

Ha ránézünk az alábbi térképre elég jól látszik, miről is van szó.

Persze térképből több is van, a többségén nem szerepel Törökország (tényleg mit is keresne ott?), van viszont számos változat a Balkán bevonására, elsősorban Horvátországgal, és természetesen létezik osztrák és cseh kiegészítőkkel kérhető változat. Az, hogy mennyi szabásminta van, és ezek milyen politikai szürrealitásokat tartalmaznak (Szerbia?!, Belarusz?!, Ukrajna?!) jól mutatják, hogy mennyire jól kidolgozott tervről van szó.

De attól még, hogy valami látszólag nincs rendesen kitalálva, nem jelenti, hogy nem gyakorol hatást a szereplők viselkedésére egy eleve gyorsan változó, és szintén nem teljesen kitalált európai jövő rendezgetésénél.

Lehet, hogy a terv régi, lehet, hogy soha nem is került volna komolyan elő, de az elmúlt néhány hónapban hatalmasat fordult a világ, és a projekt fontos szponzort kapott Trump elnök személyében. Az amerikai érdek pedig elég nyilvánvaló, és az amerikai stratégák írásaiból jól ki is olvasható:

• ütközőzónát hozni létre az EU és Oroszország között,
• megakadályozni az oroszok energiaüzletét Nyugat Európával,
• meggyengíteni az EU-t és főleg Németországot mind politikai, mind piaci téren.
• betörni a piacra a cseppfolyós gázzal és olajjal.

A lengyelek törekvése viszonylag jól belátható, ők régóta középhatalmi státuszra törekedtek az EUn belül is, nekik a német dominancia nagyon nem fekszik, különösen amióta ráfordultak az illiberális útra és ezért rengeteg bírálatot kapnak. A románok régóta fontos amerikai szövetségesként tekintenek magukra és az oroszokkal (és velünk) szemben ezt használják is régóta. Mindkét ország komoly rakétarendszereket kapott az USÁtól és a románok megkapták a Törökországból kimenekített atomfegyvereket is. A balti országok aggodalmát és motivációját pedig nem kell különösebben megmagyarázni, míg a horvátok stratégiai jelentőségét az adriai tengeri kijárat és a gáz fogadásra alkalmas terminál és csővezeték jelenti. A többi ország? Főként logisztikai szempontból érdekes, illetve fontos szerepük lenne betömni a réseket. És momentán mi vagyunk a legnagyobb rés, de ezt lassan megszokhatnánk.

Mi a tanulsága tehát ennek a harmadik útnak?

A legfontosabb, hogy ez is nagyhatalmi törekvéseket tükröz, mely bizonyos helyi érdekeket felhasznál eszközül. Épp ez az egyik rákfenéje is szerintem, mert ezek nem közös érdekek, csak épp egy irányba mutatnak. Hogy jön össze a lett vagy litván biztonsági kérdés a horvát gázüzletből származó pénzzel? Hogy jön össze a lengyel és magyar illiberalizmus és a román korrupcióellenes küzdelem vagy a balti modern üzleti környezet? Hogyan jön össze a nagy amerikai gázüzlet és a magyar sumákolás az orosz gáz- és atomexport körül?

Számunkra talán még fontosabb kérdés, az, hogy kormányunk, amely az elmúlt években harcosan küzdött saját diplomáciája ellen és néhány év alatt nem csak diszkreditálta magát fontos helyeken, de lassan elvesztette képességét arra is, hogy lásson és halljon, szóval ez a kormány hogyan lesz képes ebben részt venni? Az a kormány, mely eddig az EU forrásokon hizlalta baráti oligarcháit és közben beengedte az orosz állami korrupciót, hogyan lesz képes odaállni egy harmadik terv mellé, mely mindkét eddigi gazdáját kikosarazza? (Nem morális aggályokról van szó.) És ha odaáll, és szépen meg is ideologizálja miért jobb, ha mi, közép-kelet európai népek összefogunk és nem hagyjuk, hogy Berlin vagy Moszkva diktáljon, szóval ha beleáll ebbe a projektbe, mit fog szólni, ha megjön az utasítás Bukarestből?

Kategóriák:külvilág

Címkék:Amerika, Budapest, EU, Európa, gazdaság, intermarium, piac, USA