Teljesítmény, kényszer

Az embernek, különösen ha Magyarországon él, gyakran támad olyan érzése, hogy a politikusok nem csak embernek hitványak, hanem a saját szakmájukban sem érnek egy hajítófát sem. Szoktuk is mondani, ezek az arcok a “valódi világban”, mondjuk vállalatok élén, igazi piaci versenyben szart se érnének, az első részvénytársasági közgyűlésen úgy hajtanák el őket melegebb égtájakra, hogy csak na!

Valóban így van ez?

Összevethető a politikusok teljesítménye mondjuk a vállalatigazgatókéval? És egyáltalán, hogyan mérjük, mérlegeljük egy-egy politikus teljesítményét?

achurch001p1

a háborút megnyertük, a választást nem

Elméletileg egy rendes – tehát nem illiberális, népi vagy egyéb jelzős – demokráciában, ahol a politikusok versengenek a választói támogatásért, a puszta tény, hogy valaki meg tudja őrizni a pozícióját, lenne a bizonyíték, hogy politikusi teljesítményét a választók elismerik, tehát jobb teljesítményt nyújt, mint közvetlen konkurenciája: a pozíciójára ácsingózó párttársai és aversengő pártok politikusai. Annak ellenére, hogy ez az okfejtés még elméletben is sántít, politikusok gyakran e mögé az érvelés mögé bújnak. “Vagyok, tehát jó vagyok, mert nincs nálam jobb.”

 

Kicsit olyan ez, mint a közgazdaságtanban a tökéletes verseny. Elméletben létezik, csak hát a feltételei közül mindíg van egy pár, ami épp nem teljesül.

Az első mindjárt az, ami a közgazdasági modellben is a legtöbbször hibádzik, a tökéletes informáltság. Az, hogy a választók mindannyian pontosan ismerik az összes tényt, és ezek alapján alkotnak ítéletet. Az csak az egyik dolog, ha a média kiegyensúlyozatlan, és nem mindenkihez egyformán jutnak el az információk, de a tények és hazugságok (valótlan tényállítások) keverékéből mi alapján választ “igazságot” az egyszeri választó? Amióta létezik hatalom, azóta létezik manipuláció és érzelmi befolyásolás, ebből pedig az következik, hogy a döntés sohasem teljesen objektív. De még így is óriási különbség van aközött, ha sok információ alapján hozunk bizonyos mértékig befolyásolt döntéseket, vagy információk nélkül, pusztán érzelmi alapon vagy ilyen-olyan kényszer hatására választunk. (Nem véletlen, hogy a demokrácia ellenségei pont ezen a fronton támadnak. Az internet korában elvileg minden információ elérhető, és az információszerzésben alig akadályozhatók meg az emberek. A teendő tehát nem az igazság eltüntetése, vagy “saját igazsággal” helyettesítése, hanem a hírek, tények és adatok hitelének megkérdőjelezése, véleményesítése, relativizálása, “leleplezése”, összeesküvéselméletesítése.)

A második hiányzó feltétel jellemzően az “összes lehetőség”, ami közül választani lehetne. A mai magyar, ellenzéki érzelmű választónak igencsak ismerős a “nincs kiből választani” érzése. Az a hiányérzet, hogy kellene, hogy legyen a mostaninál jobb ellenzék, akire szivesebben szavaznánk, de nincs. Nincs, mert az igazán jó ellenzéki jelöltektől megfosztanak minket, tehát nem a legjobbak közül választunk, hanem azok közül, akiket valakik elénk tolnak. És mert a valakik nem azt akarják, amit mi, nincs is olyan jelölt, aki nekünk igazán megfelelne. A valóság persze az, hogy sosincs összes jelölt, mert sokan nem akarnak jelöltek lenni, márpedig valaki a képesség birtokában de ambíció nélkül eleve nem lehet a legjobb jelölt ugyebár. Hogy ebből hogyan jutunk el oda, hogy az ambíció és képesség megfelelő keverékét produkáló jelöltek közül választunk, vagy csak legyintünk azzal, hogy a képesség megint kimaradt, és csak ambíció (“önfényezés, törtetés, hatalomvágy”) maradt, az leginkább a politikához való hozzáállásunkon múlik. Ha politikai aktivitás kimerül négyévente két ikszelésben, ha nem vagyunk ott, nem nyilvánítunk véleményt azokon a mikrofórumokon ahol jelöltek tudnak keletkezni, nem adunk pozitív vagy éppen negatív visszajelzést, nem veszünk részt, akkor bizony azok fognak jelölteket gyártani, akik nem mi vagyunk. És ne áltassuk magunkat, a panaszkodás, és az anyázós kommentelés nem aktivizmus.

A harmadik hiányzó dolog, a választási lehetőség. Ez most furán hangzik, de egy demokratikus rendszerben sem választjuk az összes politikust. Ha olyan a rendszer választunk egyéni képviselőt és/vagy pártot, azzal nagyjából tisztában vagyunk, hogy ezzel kinek adnánk miniszterelnöki megbizatást, de a végrehajtó hatalom összes többi szereplőjét, minisztereket, államtitkárokat, a kormány vagy a parlament által választott főhivatalnokokat csak úgy megkapjuk. Ez az összes demokráciára igaz, de a magyar parlament mostanra odáig süllyedt, hogy igazán jól illusztrálja a képviseleti rendszer zsákutcáját. Nálunk a parlamenti képviselők a frakciófegyelmet betartva szavaznak vagy nem szavaznak, ha ma a frakcióvezetőknek adnánk annyi szavazatot, amennyi mandátum pártjukat a választási eredmények alapján megilletné, a szavazások végeredményét tekintve ugyanott lennénk mint most és megúsznánk azt a szánalmas komédiát, amit országgyűlésnek nevezünk.

Ez a három hiányzó feltétel tehát azt eredményezi, hogy:

  • alulinformált választók ki vannak szolgáltatva a manipulációnak, az érzelmi befolyásolásnak, ezért általában előítéleteik és indulataik alapján választanak,
  • a választás eleve szűkített lehetőségeket kínál, de mivel a demokratikus folyamatokból a választók döntő többsége eleve kivonja magát, nagyon behatárolt a választható jelöltek köre és azok szakmai rátermettsége nem megy át komoly megmérettetéseken,
  • végső soron pedig a politikai irányvonalat komolyan befolyásolók köre nem a választott képviselők közül kerül ki, hanem a pártelitek esetleg a pártvezetők által – ki tudja pontosan milyen szempontok alapján – választott személyekből.

Ezek alapján mondhatjuk-e tehát, hogy egy politikus pozícióban maradása garancia volna arra, hogy ő a legalkalmasabb az adott feladat ellátására? Tehát akár egy miniszterelnök újraválasztása – ami Magyarországon a legtöbb szavazatot mozgósító és a legnagyobb politikai felhatalmazást adó megmérettetés – jelenti-e, hogy az illető az összes polgár közül a legalkalmasabb az ország vezetésére?

Na ugye, hogy nem.

De ha nem mondhatjuk, hogy ő a legalkalmasabb, akkor ebből következik-e, hogy eleve alkalmatlan? És ha logikailag nem következik, akkor hogyan tudjuk megmondani, hogy mlyen teljesítményt nyújt?

Van egy másik módszer, amivel politikusok teljesítményét szokás mérni, amikor úgy gondoljuk, hogy a politikai karrier önmagában nem mutat semmit. Ez az amit mi, kívülállók, sok esetben éppen ellenérdekelt felek fel szóktunk vetni, főleg, ha elégedetlenek vagyunk egy politikussal.

Ez a politikus által befolyásolt (földrajzi, vagy szakmai) terület teljesítménye. Azoknak az embereknek, polgároknak, szakmai szereplőknek, állami vagy önkormányzati adminisztrációnak a teljesítménye, akiket a politikus tevékenységével befolyásol. Ez ugyebár arra az ősi, és mára minden bizonnyal meghaladott gondolkodásra utal, hogy a politikus feladata az irányítás és a vezetés, azaz a politikai irányvonal kijelölése, a célok meghatározása és a módszerek megválasztása. Ezt örökölték a falkavezérektől, törzsfőnököktől, hadvezérektől, királyoktól, akik között ugyan szép számmál lehettek olyanok, akik szerették a pozíciójukkal járó előnyöket, de ha megfeledkeztek kötelességeikről – demokratikus választások nélkül is – általában csúnya véget értek. Ezeket a korai vezetőket senki nem próbálta azzal mérni, hány talpnyalójuk, tőlük egzisztenciálisan függő hű barátjuk van, őket a béke, vagy éppen a megnyert háború, a viszonylagos jólét vagy gyarapodás, a megszerzett zsákmány vagy a meghódított terület mértéke alapján ítélték meg, így lett János Földnélküli, Vilmos pedig Hódító.

Turkey_Syria_30147.jpg-b4170

demokrácia sajátos értelemben, vagy inkább úgy sem

Persze, egy ország teljesítményét rengeteg minden befolyásolja és az elért eredmények jellemzően hosszú időtávon mérhetők, összehasonlíthatók. És az is igaz, hogy majdnem mindenféle teljesítményt ki lehet mutatni jónak, ha jól választjuk meg a mutatókat és a viszonyítási alapot. Ha pedig ez sem segít, még mindig lehet manipulálni a számokat, esetleg nehezen mérhető szempontokra hivatkozni – egyszerűbben fogalmazva simán hazudni. De még ezzel sem lenne semmi baj, ha a közvélemény informált lenne és szabadon választhatna az alternatívák között.

 

Vajon mindig ez volt a helyzet, vagy ez csak a modern idők általános romlásának jele ez?

Amíg a köznek csekély beleszólása volt a vezetők kiválasztásába és az általuk hozott döntésekbe, az élet egyszerű volt: az erősebb kutya kufircolt. A hatalmat erővel vagy fortéllyal, esetleg mindkettővel szerezték és tartották meg, és többnyire voltak kihívók, akik hasonló módszerekkel próbálták megszerezni ezt a pozíciót. Elvileg ezt a rendszert váltotta a demokrácia, ahol egyre szélesebb néptömegek kezdtek dönteni arról, ki legyen legerősebb kutya.

putin iszik

az erősebb kutya iszik

Mi, az egyszerű nép fiai, hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a demokráciára, mint amiben a nép gyakorolja a legfőbb hatalmat, a nép hozza a fontos döntéseket. Szép elgondolás, kár, hogy sosem volt igaz. A nép képtelen lenne bonyolult, számos szakmai és társadalmi kérdést egyszerre befolyásoló döntést hozni, nem tudja, hogyan működik az atomerőmű, mi a különbség a költségvetés és a fizetési mérleg között, milyen nygugdíj és egészségbiztosítási rendzerek  vannak, és ezeknek mik a jellemzőik. Márpedig hiába van a népességben jó néhány ember, aki ebben, vagy abban a kérdésben szakértő, a nép ettől még ostoba massza marad. A demokrácia módszertan lett, egyfajta kódex, ahol a népesség csekély részének befolyásolásával lehetett osztozkodni a hatalmon. De ha a hatalom birtokosainak oldaláról nézem, akkor továbbra is maradt a régi képlet az erősebb kutyák szaxuális életével kapcsolatban, csak kevesebb lett az erőszak és több a fortély, nem véres harcok és gyilkosságok vezetnek a talaomhoz, hanem a szavazók manipulálása.

 

És mi marad nekünk? Honnan fogjuk tudni, hogy jó-e a rajtunk épp uralkodó hatalom? Honnan fogjuk tudni, hogy jó döntéseket hoznak-e?

Nem a progrmaból, nem a szónoklatokból, hanem az eredményekből. Abból, hogy a politikus, aki rafináltan manipulálva bennünket megszerezte a hatalmat, mit tud kihozni a folyton változó körülmények között a lehetőségekből.

A demokráciát, mint rendszert nem azért szeretjük és akarjuk, mert tévedhetetlenül jobban dönt, mint az autokrata rendszerek. Azért gondoljuk jobbnak, mert benne van a korrekció lehetősége, bele van kódolva, hogy a hibás döntések következményei nem polgárháborúk, forradalmak, véráldozat, és lefejezés, hanem néhány fejcsere. Ha valaki elkúrja, az nem meghal, csak évekre vagy örökre a süllyesztőbe kerül. Az ahogyan ma a népek sokasága örömünnepként éli meg a “liberális” demokrácia veszteségeit, miközben az autokrata és önkényuralmi rendszerek térnyerését egyfajta igazságszolgáltatásnak tekinti, tipikus kisstílű és rövidlátó reakció. Ezek a régi új rendszerek ugyanis hozzák a történelemből ezerszer ismert képletet: ha nem tetszik a rendszer, akkor vér fog folyni, és az viszonylag jó eséllyel a te véred lesz.

Az autokrácia térnyerésével pedig feleslegessé válik a politikusok teljesítményének mérése is. Mert kit érdekel, hogy Putyin elszegényíti Oroszországot, ha úgysem lehet se kritizálni, se leváltani. Van-e értelme kiszámítani, mennyit veszítünk azzal, hogy szépen kimasírozunk az EU-ból és egy maffiaállam alattvalói leszünk, ha más választásunk úgyse lehet? Vezéreink majd kapnak az utókortól valami ragadványnevet. Úgy emlékeznek majd rájuk, Vlagyimír a Hódító, Viktor a Csicska.

Nekünk nem lesz nevünk.

Reklámok

Kategóriák:Háttértár

Tagged as:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s