Dübörög a #metoo expressz, és sokkal hamarabb, mint vártam, be is fordultunk a halálkanyarba. Nem kellett hozzá más, csak néhány, a hiszti által feltüzelt idióta, sokezer  névtelen, ám rendkívül aggresszív közösségi média huszár, pár pénzre éhes aranyásó és amerikai ügyvédek – a pusztulás elmaradhatatlan kellékei.

Pedig alapjában véve elég reménykeltően indult minden. Az eröszak és a zaklatások hatalmasságok és az áldozathibáztató közvélemény által elhallgattatott áldozatai rést ütöttek a közöny és képmutatás falán. Néhány igazán nagynevű, és főleg nagy hatalommal rendelkező “érinthetetlen” név bukott meg, és a botránytól irtózó részvényesek és finanszírozók olyan hirtelen kezdték eldobálni az eddig dollármilliókat termelő védenceiket, mint a kezükbe nyomott parazsat. Emberek veszítették el hatalmukat, összeköttetéseiket egyik pillanatról a másikra, és ahogy korábban is írtam, pont erre volt szükség ahhoz, hogy a hatalmukkal visszaélőknek meginogjon magabiztosságuk: kockázatra.

A másik oldalról nézve erőszak áldozatául esett milliók kaptak halvány reményt arra, hogy kiszolgáltatottságuk, megalázottságuk végetér. Ha jóvá nem is tehető, ami velük történt, de legalább némi elégtételt kapnak és esélyt arra, hogy eztán kevesebben esnek áldozatául annak, ami velük megtörténhetett.

Mi a baj mégis az egésszel?

Az egésszel semmi, de vannak a folyamatnak olyan részei, amik komolyan aggasztanak. Ahogy azt sejteni lehetett az elején, ez a “társadalmi vita” eldurvulhatott és el is durvult. Lehetett számítani rá, hogy lesznek méltánytalanul megrángatott emberek és soha nem tisztázható részletek. Az sem váratlan, hogy a közvéleményt aggresszív kisebbségek kezdik uralni, akik leegyszerűsített, ám erősen képmutató módon közelítenek – nem csak a témához, hanem az abban nyilatkozókhoz is. Ennek a folyamatnak még nincs vége, de már most látszanak az alábbi következmények:

A bűnösség vélelme

Az eddigi áldozathibáztató, elhallgató és elhallgattató közvélemény egyik pillanatról a másikra váltott át, az áldozatnak teljes hitelt adó, a megvádolt személyt gonoszként kezelő kórussá. Nem csak a hírbe hozottak kerültek lehetetlen helyzetbe, de azok is, akik így vagy úgy megpróbálták árnyalni a képet. A “de”, a “másrészt”, “bizonyíték” szavak kiejtése is súlyos következményekkel jár. A fekete-fehér világban nincs helye az árnyalatoknak sem, következményeit tekintve alig van különbség az erőszak, a zaklatás, vagy egy feltételezett zaklatóról szóló pozitív megjegyzésnek Vagy egy vádpont megkérdőjelezésének. Vagy annak, ha ez ember, mint mondjuk Matt Damon, simán hülyeségeket beszél. Lena Dunham egy komplett csajgeneráció feminista hőse volt, amíg meg nem kérdőjelezte a pasiját zaklatással vádló nő szavait, azóta áruló és az erőszaktevők védelmezője. Bűnös vagy, amíg ártatlanságodat nem bizonyítod, de ennek a bizonygatásnak már a kisérlete is elve megvetendő.

Nincsenek határterületek

Már korábban is félő volt, hogy a hisztéria nem tesz jót a beszélgetésnek, amikor arról volna szó, hogy pontosan hol is kezdődik a zaklatás, hol ér véget a nyomulás, az ostromlás, mi az illetlen, mi a szenvedélyes, és mi kíméletlen. Az új játékszabályok szerint minden fekete-fehér, és ha valaki ezt kétségbe meri vonni, akkor az igazi erőszaktevőket, igazi zaklatókat mentegeti. Persze, hogy nem kérdés, hogy egy félig meddig idegen, kiszolgáltatott nőt orális szexre kényszeríteni bűn, de hogyan kerül ez egy lapra a rosszul sikerült randikkal? És ha lehetetlenné válik az erről való beszéd, az mégis kinek jó?

Csak a beleegyezés beleegyezés

Eddig arról beszéltünk, hogy “a nem nemet jelent”, most viszont eljutottunk oda, hogy “csak az igen jelent igent”, és ez már óriási különbség. Már Louis CK ügye kapcsán is felmerült, hogy utólag visszavonhatja-e valaki a helyben tett beleegyezését csak azért, mert utóbb rájött, hogy számára a helyzet megalázó volt. De mivel Louis “undorító módon” viselkedett, ő pedig jobbnak látta nem ellenkezni a népharaggal, ez a téma hamar lekerült a napirendről. A legutóbbi eset, amiben Aziz Ansarit vádolják, viszont kiborította a bilit. (Aziz megismerkedett egy csajjal, üzengettek egymásnak, elmentek randira, aztán fel Aziz lakására, ahol szexeltek, a csaj nem tiltakozott, de nem volt neki jó, ezt utólag megmondta Aziznak, aki bocsánatot kért. Most, több mint egy évvel később, nyilvánosan, de névtelenül megvádolta, hogy Aziz nem vette figyelembe “nem verbális jelzéseit”.)

Az eset kapcsán a csajt pártolók hamar eljutottak oda, hogy bizonyos helyzetekben a nő nem tud nemet mondani, mert a társadalmi normák szerint az valamiért elfogadhatatlan, ciki, gáz, és egyébként is, a férfinak tudnia kellene jobban figyelnie a nő belső világának finom rezdüléseire. Ez nem névtelen blogírók fröcsögése, ezt komoly emberek, komoly arccal írják komoly újságokba (Washington Post, Time Magazin), ahol komoly szerkesztők elolvassák publikálás előtt. És ugyanilyen komoly arccal hozzáteszik, hogy szükség volna a megerősítő beleegyezés intézményére (affirmative consent). Ez, álláspontjuk szerint azt jelenti, hogy a pár mindkét tagjának, függetlenül attól, hogy a kapcsolat alkalmi vagy rendszeres, a szexuális aktus minden egyes részletére kifejezett beleegyezést kellene kérnie a másik féltől. (Nem hülyeséget beszélek, ha Aziz mondjuk a Yale-re járna, már kicsapnák ezért, mert egy csomó menő egyetem már be is vezette ezt a szabályt a campusokon.)

Még jó, hogy egyelőre nem írásban nyilatkozni, de hamar eljöhet az is.

Szóval a nő nem tud nemet mondani, mert az bizonyos esetekben még kettesben is gáz, de ha nem mondott igent, akkor akár nyilvánosan is vádolhat. Merthogy ugyebár – és ezt megint nem én találtam ki – “a szex olyan érzékeny terület, ahol az érzéketlen viselkedéssel sokkal nagyobb károk okozhatók, mint az élet más területein, ezért ezen a téren fokozott tapintat és mérlegelés szükséges”. Hát igen. Szemben mondjuk azzal, hogy egy híres embert nyilvánosan megvádolunk, ami sem anyagi, sem egyéb szempontból semmilyen kárt nem okoz, tehát semmilyen mérlegelés nem szükséges. De, és ez egy nagyon fontos de, mennyire más ha ezt a szöveget egy valódi erőszaktevőre, egy szexuális ragadozóra gondolva olvassuk, aki kérdés nélkül kényszerít nőket aktusra, vagy olyan eset kapcsán, ahol a felek egyszerűen nem találták a harmóniát a szexben és ez egyiküknek frusztrációt és csalódást okozott.

Új szexuális normák alakulnak ki, de ezt a szexuális forradalmat nem hajukban virágot hordó, furcsa zenéket hallgató fiatalok alakítják, hanem vállalati jogtanácsosok, befektetési alapkezelők, és az új média vállalkozói, akik kattintásokból és like-okból termelik a bevételt, és ennek erdekében úgy alakítják az általunk érzékelt hírvilágot, ahogy az nekik a legtöbb pénzt hozza, és olyan emberekből csinálnak véleményvezéreket, akik ezt a célt a legjobban szolgálják.

Az ügyvédek az új szexuális forradalmárok

Két kérdést kell feltegyünk magunkban, amikor ezt a folyamatot szemléljük: mennyiben szolgálja ez a folyamat az eredeti célt, azaz a nők szexuális kizsákmányolásának felszámolását, és a kialakuló új rend milyen áldozatokat szed menet közben? Nem csak arról van már szó, hogy néhány ártatlanul megvádolt ember esetleg elveszíti jövedelmét, pozícióját, életét, hanem arról is, hogy az új normák milyen új életet kényszerítenek az egyszerű emberekre. Amerikában évtizedek óta komoly hagyománya van a munkahelyi zaklatás jogi szabályozásának, komoly ügyvédi egisztenciák épültek ezzel kapcsolatos perek viteléből, de az emberi természetet nem sikerült megváltoztatni. Ha most mindezt kiterjesztjük az élet egyéb területeire is, házaspárok hálószóbáitól a hotelszobákig, vajon sikerülni fog-e új embert faragni, és ha igen, jobb lesz-e az élet? Ez az új Viktoriánus kor, ami a felszínen prűd és szigorú, képes lesz-e kinevelni az érzékeny, romantikus, mélyen empatikus férfiembert, aki olvassa majd a nők gondolatait és szonettben kér engedélyt az ágyban, ha kedve támad az orális szexre?

És mi lesz az ilyen pasik ismertető jele a Tinderen?

Kategóriák:Háttértár

Címkék:#metoo, szex, USA, utópia