Van az a népszerű téveszme – főleg fideszesek szenvednek benne – miszerint a Fidesz a többség (súlyosabb esetben az ország kétharmadának) pártja. Hogy mindenki őket akarja, csak néhány megtévesztett, megvásárolt vagy megátalkodott ember akar itt mást. Jellemzően világvégét.
Ne felejts el szavazni – nem mintha számítana
Ezt a teóriát nem nagyon támasztják alá a számok. Ha például a 2014-es választásokat nézzük, láthatjuk, hogy nem csak az ország lakosságának, nem is a választásra jogosultaknak, de még a választóknak sem ők vitték a többségét. A listás szavazatoknak a 55%-a ugyanis az ellenzékre ment. De a magyar választási rendszer olyan, hogy a Fidesz 44,87%-ra is kétharmadnyi mandátumot kapott, mert az ellenzéki szavazatok megoszlottak az Összefogás (25,57%) a Jobbik (20,22) és az LMP (5,34%) között.
Az elmúlt években a Fidesz a háborús pszichózissal és ultraprimitív demagógiával egy kisebb, tanulatlanabb, de jobban motiválható, hogy félreérthetőbben fogalmazzak ütőképesebb szavazóbázis irányába mozdult el. Közben az ellenzéket ugyanaz a dilemma ejti rabul, mint négy éve: csak összefogással nyerhetnek, de az összefogás a kisebbeket lenullázza, a nagyobbakat önazonosságuk alapjául szolgáló mítoszaik feladására kényszerítené. És akkor még nem beszéltünk egy esetleges győzelem utáni koalíciós vesszőfutás lehetséges kimeneteleiről.
Az elmúlt néhány nap mindezen annyit változtatott, hogy bizonyítékot szállított az ellenzéki győzelem esélyeiről, ezzel csalfa reményt adott a választóknak, akik értelemszerűen fokozzák az összefogást követelő nyomást a pártjaikon. Ugyanekkor a Fideszt páni rémület fogta el, hibát-hibára halmoznak, miközben Simicska fiókjából naponta jönnek a kellemetlenebbnél kellemetlenebb sztorik. Nincs már idő újrapozicionálni semmit, a magabiztos erő helyett kapkodás, rögtönzés, menekülés és fenyegetőzés van, és az üres propagandaszövegek hajtogatása. Cél az ellenzék összefogásának minden áron való megakadályozása és a szavazók elbizonytalanításával a részvételi arány alacsonyan tartása.
És itt jön be a képbe a magyar nemszavazó, akinek le nem adott szavazatát szívesen érzi sajátjának minden oldal, és akik motivációi és motiválatlanságai az úgynevezett politológusok kedvenc terepe, ha meg kell magyarázni valami képtelenséget.
Sokféle nemszavazó van. Ott vannak a külföldre költözöttek, akiknek szavazását a Fidesz kellően megnehezítette, hogy elvegye a kedvüket attól, hogy így is kifejezzék, mit gondolnak a hanyatló nyugattal kapcsolatos itthoni handabandázásról. Aztán vannak olyan határon túliak, akik a Fidesz minden ármánykodása és Gyurcsány minden gusztustalan demagógiája ellenére sem érzik magukénak a magyarországi belpolitikai mocsárt annyira, hogy szavazzanak róla. Aztán a legnépesebb csoport, akit nem érdekel eléggé a dolog, de főleg nem hiszi, hogy szavazata bármit is számítana. Érthető valamelyest a hozzáállásuk, hisz milliószám vannak olyanok, akikről az elmúlt huszonnyolc évben valahogy mindig sikerült megfeledkezni az épp hatalmon lévőknek.
És van egy nem is kicsi – de persze sohasem mért – csoport, akik elszántan nem szavaznak. Eléggé megértem őket, mert évekig tartoztam közéjük, miután végleg csalódtam választott pártomban és végleg elegem lett a többiekből. “Az én nevemben nem!” – szoktam volt mondani, mikor valami gazságot vagy ostobaságot próbált valaki a népakarat mindenhatóságával igazolni.
Kevesen vannak az öntudatos nemszavazók között, akik publikusan indokolják távolmaradásukat. Közülük most Konok Péter egy posztját fogom beidézni. Általában nagyon szeretem az írásait, és azon kevesek közé tartozik, akiket akkor is szivesen olvasok, ha épp nem értek velük egyet. Most is ez a helyzet, de fontos dologra mutat rá, és valamiért úgy éreztem, jobb, ha nem egy kommentben reagálom le. (Bocs, Péter)
Azt gondolom, hogy a Jobbikkal kapcsolatos averziók elég általánosak az ellenzék többi pártjában és azok potenciális szavazói között. Április 8. egyik legfontosabb kérdése pont az, hogy hányan fognak “orrbefogva” jobbikos egyéni jelöltre voksolni, ha így látják biztosítottnak a fideszes vereségét. Nekem is meggyőződésem, hogy a Jobbik minden “cukiságkampány” ellenére maradt ami volt, egy virtigli nemzetiszocialista párt. És mint ilyentől, elég sok borzasztó dolog kitelik. Viszont azzal nem tudok egyetérteni, hogy a Fidesznek szüksége lenne a Jobbikra, mint “rossz zsarura” és kisebbik koalíciós partnerre, hogy disznóságait végbevigye. A Fidesz és a Jobbik ugyanazon a szavazóbázison marakodik csak míg a Fidesz éppen a szélre tart, a Jobbik középre taktikázik ezen a csoporton belül. Pont ezért a Fidesznek semmi szüksége nincs jobbikos belügyminiszterre, egy Kocsis Máté féle jól zsarolható alak bármit megtesz és közben nem kérdez semmit. A Fidesz nemzetközi reputációját sem kell már félteni, nincs a világban olyan kormányzat, aki Orbánt demokratikus vezetőnek látná, legfeljebb olyan, amelyiket nem zavarja, hogy nem az. Akkor miért is lenne ez fideszes mesterterv?
A másik fontos mellékszál, a “kiegészítő NER-szervezetek”-nek titulált ú.n. demokratikus pártok. Bár tudom, hogy sokan kiakadnak ezen a kategorizáláson, de ha egy pillanatra elvonatkoztatunk az esetleges nosztalgiától vagy reményvezérelt gondolkodásunktól, és megnézzük a másik lehetőséget… jelesül, hogy nem ennyire bénák és totális lúzerek ezek az arcok, nem elhivatottságból foglalkoznak inkább egymással, mint a közös ellenféllel, hanem mert ez megéri nekik. És mi van, ha a választási rendszer azért nem hagyja, hogy számos új párt létrejöttével tovább aprózódjon az ellenzék, és azért tart életben mindössze 3-4 pártot, mert ennyit könnyebb kooptálni?
Szóval, ha azért nem akarunk szavazni áprilisban, mert úgy látjuk, hogy ez az egész “választási komédia” mindössze a Fidesz színjátéka a demokratikus kulisszák fenntartására, azzal azt mondjuk, hogy gyakorlatilag megvalósult az egypártrendszer Magyarországon. Minden párt NER-párt, és mindenkit Orbán Viktor mozgat.
Egy dolgot szeretnék ezen nemszavazók figyelmébe ajánlani: egypártrendszer esetében a politikai küzdelmek nem a különböző pártok között, hanem a párton belül zajlanak. Különböző politikai és gazdasági szereplők próbálják hatalmukat növelni a többiek kárára és ezeket a próbálkozásokat kell a központi irányítónak kordában tartani, egymás ellen kijátszani, megtorolni, eltitkolni. Ha én abban lennék érdekelt, hogy ezt a központi hatalom ne tudja sikeresen üzemeltetni, akkor az lenne a célom, hogy a rendszeren belüli kihívókat erősítsem, függetlenül attól, hogy egyébként mit gondolok róluk. És ha úgy látom, hogy a központi hatalom nehezen birkózik a feladattal, esetleg a külső körülmények is kedvezőtlenek, akkor méginkább abban leszek érdekelt, hogy az amúgy is élénken érdeklődő trónkövetelők elég munícióval rendelkezzenek. Persze csak képletesen. Mondjuk szavazatok formájában.
Szóval ha azt is gondolom, hogy minden párt ugyanazt a központi akaratot szolgálja, az nem jelenti, hogy a főnökön kívül mindenki csicska akar lenni. Ahogy Orbán Kádár pozícióját akarta, Vona Orbánét akarja. Ahogy Gyurcsány is. És rohadtul nem bátortalanítja el őket az sem, ha csak az ország negyede szavaz. Ha a szavazók sem érdeklik őket, majd pont a nem szavazók izgatják őket.
Ha meg nem azt gondolom, hogy mindenki Orbán, akkor simán lehet szavazni arra, aki a sok gáz politikus közül egy kicsit kevésbé az. Vagy arra, akinek van esélye arra, hogy nyerjen. Vagy aki a Kétfarkú Kutya Párt jelöltje. Vagy pártot kell alapítani.
Kategóriák:egy kis hazai
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?