a Facebook árfolyamának elmúlt egy éve
A Facebook Inc. piaci értéke közel százmilliárd dollárral csökkent az elmúlt két hétben. Ízlelgessük ezt a számot, bár tudom elképzelni nem nagyon tudjuk. Ez több mint huszonöt billió forint, majdnem 19 csengeri örökség, vagy ha jobban tetszik az Orbán rezsim által az utóbbi években az FBI szerint ellopott EU milliárdok tizenkilencszerese. Körülbelül. Vagy ha igazi mértékegységre vágyunk, a Facebook elvesztette saját piaci értékének közel 18%-át. Eljött-e a Facebook korának vége?
Ha a vég nem is érkezett el, de ez már a vég kezdete, akkor is, ha hosszúnak tűnik a folyamat. Olyan hosszúnak, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lesz majd a világ Facebook nélkül. De nem kell aggódni, a technológia már csak ilyen. Harminc éve nem tudtuk elképzelni, hogy egy számítógépen ne DOS legyen az oprendszer. Huszonöt éve, hogy ne legyen minden gépen Windows. Húsz éve, hogy ne lehessen Nokia telefont kapni. Tizenöt éve, hogy megszűnik a papír alapú sajtó. Tíz éve, hogy Kína saját fejlesztésű űrhajón küld embert az űrbe. Öt éve, hogy a dízelautók eltűnnek a nagy gyártók kínálatából. Most meg nem tudjuk elképzelni, hogy milyen lesz az élet Facebook nélkül.
Mielőtt a azonban jövőt kezdenénk boncolgatni, vessünk egy pillantást a jelenre, hogy pontosan értsük, miről is van szó, mert bár mindannyian használjuk a Facebookot (99,9% a valószínűsége, hogy ezt a cikket is a Facebookon keresztül kaptad, látom a saját statisztikámat), nem nagyon szoktunk azon gondolkodni, mi is ez valójában.
A Facebook és a Google mára a világ két legnagyobb és legbefolyásosabb főszerkesztője lett. Az amerikaiak 80%-a ezen a két csatornán keresztül fogyasztja a híreket, vagy ha jobban tetszik, az ő algoritmusuk optikáján keresztül látja a világot. Az arány európában sem sokkal kisebb, ha Oroszországot nem számítjuk ide. Ők ketten döntik el, miről értesülsz, azt is, kitől hallod a híreket, és ők döntenek arról is, kik azok, akik véletlenül sem kerülnek a szemed elé. És miközben rajtuk kersztül tájékozódsz, ők tájékozódnak rólad. Tudják milyen tartalmakat nézel akkor is, ha épp nincs nyitva a facebook, tudják mennyi időt töltesz különböző oldalakon, mit szeretsz, mit utálsz, mire kommentelsz, merre jársz, milyen gyakran szeged meg a közlekedési szabályokat, általában hánykor érsz haza, mire költesz, van-e szeretőd, milyen képeket küldözgetsz neki, mennyire vagy művelt, milyen betegségeid lehetnek, mire vágysz, mitől félsz. És ezeket az adatokat el is adják jó pénzért, hiszen ez üzleti modelljük legfontosabb eleme.
Amíg mindezeket az adatokat különböző kereskedelmi cégek vásárolták, nem is volt ezzel probléma, hiszen ehhez járultál hozzá a hosszú, soha el nem olvasott szerződési feltételekben, amikor elfogadtad, hogy cserébe az “ingyenes” közösségi hálóért, megosztott családi fotókért, instant üzenetben szervezett hétvégi bulikért, mindenféle hirdetéseket kell nézegetned.
Persze nem csak a Facebook és a Google tart téged nyilván, szinte bármerre jársz az interneten, összeszednek rólad ezt-azt. De a többiek elég kis szeletét befolyásolják az életednek. És tényleg majdnem mindenki azt gondolta, hogy ez így nagyjából rendben is van. Aztán, úgy másfél évvel ezelőtt kipattant ez a Cambridge Analytica botrány. Igen, ugyanaz, ami most a kedélyeket borzolja. Az, amelyik szerint a CA ötvenmillió Facebook felhasználó adatait megszerezve befolyásolta az amerikai választások kimenetelét. Ja, meg a Brexit népszavazásét. Igen, ez másfél éves sztori, én is tavaly év elején olvastam, csak hát hogy-hogynem nem lett belőle nagy durranás, mert a hírek valahogy elhaltak. (Mit is mondtam ez előbb, kik a legnagyobb főszerkesztők a világon? Biztos nem rajtuk múlott.) Most, hogy a Chanel4 megcsinálta a leleplező rejtettkamerás felvételeket és ezeket leadták főműsoridőben, kiborult a bili.
Miért fontos ez?
Az internet elterjedése hatásában nagyjából a nyomtatás elterjedéséhez fogható. A könyvnyomtatás elterjedése pedig a világtörténelmet változtatta meg azáltal, hogy megszüntette a tudás monopóliumát. A kézzel másolt könyvek korában az írástudók szűk köre kontrollálta az információk áramlását, döntött arról, ki miről tudhat és miről nem. Relatíve könnyű dolguk volt. Valószínűleg a reformációból, a felvilágosodásból, az ipari forradalomból és a polgári demokráciából se lett volna semmi, ha ez a kódexmásolókon és püspökökön múlik.
Az internet születésének és elterjedésének idején hasonló idealizmus hatotta át a fejlesztőket. Az volt az elmélet – és szilárdan hittek benne – hogy ha az egész világot behálózzuk és mindenki korlátozás nélkül juthat információhoz, a világ sokkal jobb hely lesz. Nyilván valahogy úgy gondolták, hogy ha mindenkinek megadatik a látás lehetősége, a császárok többé nem flangálhatnak meztelenül a Földön.
Ki gondolhatta akár tíz évvel ezelőtt is, hogy egy alapvetően baráti és családi közösségeknek kifejlesztett alkalmazás egyszerre a világ legnagyobb, több milliárd felhasználót közvetlenül elérő médiavállalkozásává fejlődik és zárójelbe teszi a hagyományos sajtót? Márpedig azzal, hogy a Facebook ilyen vállalattá vált, és a Google pedig egyeduralkodója lett a netes kereséseknek, nem tesznek mást, mint újramonopolizálták az információ áramlását. Hiába van minden és mindenki az interneten, a felhasználók nyolcvan százaléka azt lát a világból, amit ez a két vállalat jónak lát velük közölni. Ők az új kódexmásolók és a technológia lehetővé teszi, hogy mindenkinek személyre szóló kódexet tegyenek az asztalára. Olyat, amiben jól érzi magát az ösztönös énünk, amiben megerősítik világról alkotott elképzeléseinket, és amelyben viszont látjuk magunkat.
Baj ez egyáltalán?
Ha megfigyeljük a mainstream amerikai reakciót, azt látjuk, hogy még mindig le vannak ragadva két álproblémánál: annál, hogy vajon sikerült-e oly módon feltörni az amerikai választási informatikai rendszert, hogy effektíve megváltoztathassák a szavazás eredményét (nem), illetve, hogy az egész kibertámadás mennyiben az oroszok műve és ebben mennyire bizonyítható a Trump-csapat részvétele. (valószínűsíthatő, de a perdöntő bizonyítékok még váratnak magukra) Ehhez képest a legfontosabb kérdés, mégpedig az, hogy az internet teljes infrastruktúrája olyan alakot öltött, hogy alapjaiban befolyásolja a közvéleményt és és a világról szerzett tudást, mintha el lenne bagatelizálva.
És ez nem véletlen. Vagy van aki elhiszi, hogy a CIA, az FBI és az NSA most szembesült azzal a ténnyel, hogy mire jó az internet? Lehet, sőt biztos, hogy Washington tele van félanalfabéta képviselőkel és politikusokkal, akiknak lövésük sincs, hogy működik a net, de az adminisztráció, a “deep state” pontosan tudja, hogy milyen eszköz van a kezében és azt is, mire lehet használni. Évek óta folyik a hírszerzés és az ellenfelek befolyásolása az interneten keresztül, most azonban először válik nyilvánossá, hogy a politikai elit egy kis része saját állampolgárai ellen fordította a XXI. század csodafegyverét Amerikában és az Egyesült Királyságban. És nincs jó válasz a nyilvánvaló kérdésre, hiszen ha a kormányzatok és az ügynökségek azt állítják, hogy nem tudtak róla, azzal azt is mondják, hogy néhány nyugalmazott kollégájuk és pár magánzó kockafej átvette az uralmat a legfontosabb stratégiai ágazat felett, ha meg azt mondják, hogy tudták mi folyik, akkor egyértelmű a bűnrészességük.
Mit lehet tenni?
Milyen válaszokat adhat a hagyományos hatalom erre a kihívásra? A válasz nagyon attól függ, hol tesszük fel a kérdést, és hogy kinek. Amerikában, ahol a szólás szabadsága és az állami kontrolltól való irtózás természetes, mint a levegő, nagyon tanácstalanok. Szeretnék ezt a dolgot valami piaci önszabályozással letudni, pedig sejtik, hogy az eddigiek alapján a kecskére bízott káposzta sokkal nagyobb biztonságban van, mint az adataink a tech vállalatoknál. Elvileg felmerülhet az, hogy megváltoztatnák a törvényi szabályozást, ami szerint ezek a platformok nem felelősek a rajtuk harmadik személy által megjelenített tartalomért, de ennek olyan állami cenzúra szaga van, hogy ez elég valószínűtlennek tűnik. Bizonyos demokrata körökben felmerül, hogy megpróbálják ezeket a vállalatokat a közműszolgáltatókhoz hasonóan kezelni, hiszen ott a természetes monopólium gyakori, és a közérdek védelme miatti szabályozásnak vannak bizonyos hagyományai. Itt elsősorban az átláthatóság és ellenőrizhetőség szabályairól van szó, magyarán az alkalmazott algoritmusok hozzáférhetősége lehet megoldás.
Hála istennek a világ másik felén ilyen dilemmák nincsenek. Oroszország és Kína elég egyszerűen eldöntötte, hogy a totális kiberkontroll az ő válaszuk. Korlátozzák az amerikai platformok elérését és viszonylag nyíltan azért támogatnak saját szolgáltatókat, hogy a szélesre tárt hátsó bejáratokon mindenkiről mindent tudjanak. És mindezt a kooptált privát szektor lelkes támogatásával. Jack Ma, az Alibaba vezére és a kommunista párt lelkes híve azt mondta, a rossz fiúkat azelőtt le fogják kapcsolni, mielőttt kiérnek a térre. (Tudjuk melyikre.) És tényleg, a kínai rendőrségnek még mindig nagyobb a költségvetési támogatása, mint a hadseregnek, pedig a hadseregnek már egyszerre fejlesztenek lopakodókat, anyahajót és rakétákat. Nincs ez máshogy Vagyimír cár birodalmában sem, csak ott kicsit kevesebb a pénz. Ezekben az országokban az internetes szólásszabadság, a gondolat szabadsága fel sem merül. Még viccből sem.
És mi a helyzet Európában? Itt az állami beavatkozásnak országonként eltérő a megítélése, de sehol sincs az amerikai szinten. A német törvéyek gyűlöletbeszéd-ellenes szakaszai alapján halálba fogják perelni a Facebookot, ha nem szűri rendesen a tartalmat, és a franciák sem szívbajosak, ha állampolgáraik adatainak védelméről van szó, és májusban életbe lép a GDPR, az EU általános adatvédelmi rendelkezése, amely célhoz és kifejezett felhasználó hozzájáruláshoz köti a személyes adatok gyűjtését, tárolását és felhasználását, jócskán feladva a leckét az adatkereskedelemből élőknek. Keletebbre haladva a csökkenő személyes szabadság eszménnyel csökken az adatkezeléssel kapcsolatos érzékenység is, míg a kormányok adatéhsége nő. (Ki lehet találni melyik kormány fordul legtöbbször a nagy amerikai cégekhez felhasználói adatokért.)
Az adat az új pénz, a kommunikáció az új fegyver
Az előbb hivatkozott idealista internetfelfogást úgy is megfogalmazhatnánk, mint egyfajta sosem volt aranykor visszatértét, a digitális ősközösséget, ahol milliárdnyi felhasználó egyenrangú partnerként oszt meg ötletet, információt, kutatási eredményeket, művészetet és üzleti lehetőségeket mindannyiunk hasznára. Olyan világ ez, ahol gondolatok eszmék szabad áramlásának, a személyes védelmet nyújtó anonimitásnak köszönhetően tömegeknek áll rendelezésére az információ, amivel a hagyományos politikai önkény uralma megtörhető. Az arab tavasz idején bebizonyosodott, hogy ez, legalábbis az akciók idején működőképes.
A világ azonban az elmúlt hatezer évben párhuzamosan létező struktúrákra épült. A közösségi tér (legyen az piactér, szertartások helye vagy emberek magánbeszélgetései, -levelezése) mellett mindig ott voltak a hierarchikus struktúrák, a világi hatalom, az egyházak, a hadseregek, melyek kontrollt, némi kiszámíthatóságot és védelmet ajánlottak a megtermelt jövedelem és a természetes szabadság egy részéért cserébe.
A digitális ősközösséget ugyanilyen elvek mentén tették szolgasággá az új nagyurak. Az átláthatatlan adatmennyiségben könnyű eligazodást, a számtalan különböző funkció egységesítését, kényelmet, olcsóságot (ingyenességet) és biztonságot igértek, az adatainkért cserébe.
De nem csak minket ejtettek túszul. A régi világ hagyományos struktúrái is elenyésztek az “adatért ingyenességet” nagy üzletben. Régen újságot vásároltunk, vagy előfizettünk rá, és a megvett lapokat és magazinokat többnyire végig is olvastuk. Megismertünk szerzőket, szerkesztőket, sokszínű, sokegyéniségű nézőpontból szemléltük a világot. Az internet két paradigmát tört meg: egyrészt elhitette velünk, hogy a tartalom ingyen van, másrészt elhitette velünk, hogy nincs szükségünk szerkesztőségekre, lapokra, a megfelelő algoritmusok összeválogatják és elénk tárják az összes cikket, amit elolvasnánk. Válogatni a rengeteg tartalomból pedig mi tudunk hangzatos címek, felkavaró képek és frappáns megfogalmazások alapján. Ezzel pedig halálra ítéltük a szerkesztőket, az ellenőrzött forrásokat, a nem klikkmágnes tartalmakat, a nem botrányos megfogalmazásokat. Napi olvasásunk ugyanolyan instant tartalom lett, mint az italunk és az ételünk, szemünk hozzászokott a vizuális ízfokozók és verbális antioxidánsok áradatához.
Ahogyan az e-kereskedelem, a webáruházak szépen megölik a hagyományos kiskereskedelmet, úgy a sajtó is szépen lassan behódolt a Facebooknak. Megváltoztak a szerkesztési elvek, kikoptak a kisebb olvasottságú tartalmak, a legszakmaibb cikkek is szenzációhajhász címeket és bevezetőket kaptak, a hírverseny felfokozott tempója pedig szinte lehetetlenné tette a források ellenőrzését. Az ingyenes tartalom nem csak anyagilg hozta nehéz helyzetbe a sajtót, de egy nagyon fontos folyamatot is felgyorsított, azt ahogy elmosódott a határvonal tények és vélemények között. Ahol minden névtelen blogíró (mint én) újságírónak számít az olvasó szemében, ahol a közönségnek fogalma sincs arról mi a különbség tudományos elmélet és agymenés között, ahol tényként kezelnek véleményt és tényekre mondják; az is csak egy vélemény, ott mértéktartás értelmét veszti.
Ha holnap megszűnne a Facebook, visszatérhetnénk-e korábbi életünkhöz?
Nem hiszem. Miközben mások dollármilliárdokat keresnek adatainkon, az emberek többsége meg van győződve róla, hogy az adat, ami neki ingyen volt, nem is ér semmit, így boldogan fizet vele bármiért. Igazi pénzzel viszont nem akarunk fizetni azért, ami a neten van, még akkor sem, ha tudjuk, hogy valaki valahol megdolgozott érte. Kényelmet akarunk, új funkciókat és mindig nagyobb sebességet, holott érezzük, hogy mindezektől csak sokkal türelmetlenebbek és sokkal felszínesebbek leszünk. Szeretjük a digitális zsarnokainkat, és ha esetleg egyik másik meg is bukna, új zsarnokot keresnénk helyette megunknak, aki szebben hazudna nekünk.
Vitatkozhatunk arról, hogy a szabadságunkat veszítjük el, vagy annak illúzióját. Vagy filozófikusabb hangulatban arról, hogy az egyén szellemi szabadságán kívül létezik-e egyáltalán másféle szabadság. Egy dolog azonban elég valószínűnek látszik a világrend új átrendeződésének idején: a digitális világ uralkodói szembeszállnak egymással, olykor az analóg világ uraival is, de ezekben a küzdelmekben mi legfeljebb töltény és célpont lehetünk, ha nem tekintjük magunkat másnak, csak felhasználónak és ügyfélnek és csak ügyfélbarátságot és felhasználóbarátságot keresünk. Aki nem akar mást, nem is kap mást. Mert a liberalizmus, vagy ha jobban tetszik a szabadság nem akkor vész el, amikor megpróbálják elvenni, hanem amikor tömegek adják fel. Egy kis kényelemért és a biztonság illúziójáért cserébe.
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?