Játsszunk az elmélettel!

Én úgy vagyok vele, ha sokáig szemlélek valamit, legyen akármilyen bonyolult és csodálatos dolog, egy idő után megszokja a szemem és már nem izgat a bonyolultsága és nem nyűgöz le a csodálatossága. Ilyenkor nagyon jól tud jönni, ha új nézőpontot keresek, más szemszögből, más szabályok szerint próbálom ugyanazt nézni. Néha segít felfedezni vagy jobban megérteni a világ egy részletét. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Így jártam most is, mikor véletlenül beleakadtam a YouTube-on egy videóba, amiben Simon Sinek rendkívül szellemesen tette új megvilágításba a jelenlegi világpolitikai zűr egy fő okát, a játékelmélet segítségével szemléltetve az amerikai külpolitika egy korábbi végzetes tévedését. (Akinek jól megy az angol, érdemes megnézni, én nem biztos, hogy tudok ennyire frappáns lenni. Igaz, én direkt el is kalandozom, ahogy szoktam.)

Az alapfelállás a következő: a játékelméletben kétféle játékot különböztetünk meg: véges és végtelen játékot. A véges játékokban (teljes információs játékban) ismertek a szereplők, ismertek a szabályok, és van egy szintén ismert cél. A sakkot ketten játsszák, és a játszma véget ér, amikor egyikük mattot kap, feladja, vagy megegyeznek döntetlenben. A végtelen játékban vannak ismert és még ismeretlen szereplők, a szabályok időközben változhatnak és a cél a játékot folytatni a végtelenségig. Lesz, aki kiszáll, ha elmegy a kedve vagy elfogynak az erőforrásai, de a helyét bármikor új szereplők vehetik át. Ilyen végtelen játék az üzleti élet, ami sokkal régebb óta létezik, mint bármely mai vállalat és jóval azután is létezni fog, miután minden ma ismert cég megszűnt már. És ilyen végtelen játék a politika is.

Amíg egy véges játékban minden szereplő ugyanazt a véges játékot játssza, nincs baj. Amíg a végtelen játékban mindenki tudja, hogy végtelen játékot játszanak, szintén nincs. A problémák akkor kezdődnek, mikor valaki nem ugyanazt a játékot játssza, mint a többiek.  A háborúról sokan azt gondolják, egy véges játék. Az egyik fél legyőzi a másikat, elfoglalja az országot, elpusztít ezt-azt és kész, véget ér a harc, békekötés, ilyesmi. De már Simon példáiban is, látszik, hogy ez nem feltétlen van így. Az oroszok Afganisztánban vagy az amerikaiak Vietnámban. Győzni mentek, míg a Vietkong, meg a mudzsahedinek meg túlélni szerettek volna, ergo ők akkor is harcolnak, ha legyőzték őket. Bármeddig. Tehát készek folytatni, amíg a másik játékosnak el nem fogy a kedve vagy a pénze és ki nem száll. Tipikus végtelen-játék hozzáállás, mondhatnánk.

Az a szemlélet, hogy a háború véges játék, nem feltétlenül igaz tehát. De ettől még sokan annyira annak hiszik, hogy azt gondolták, a hidegháború is háború, tehát véges, és ha véges akkor meg is lehet nyerni. Így történt, hogy az Egyesült Államok 1989-90-ben úgy hitte, megnyerte a hidegháborút, pedig csak annyi történt, hogy a szovjetek összeomlottak és kiszálltak.

De ha igaz Carl von Clausewitz mondása, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, akkor fordítva is igaz, a béke (a nemzetközi politika) is egyfajta háború, csak éppen más eszközökkel. És ebben a játékban folyton változnak a szabályok, a szereplők, és nincs mindenki által elfogadott cél, aminek elérésekor a játék véget ér. A hidegháború három párharcról szólt: a nukleáris fegyverkezési versenyről, az ideológiák exportjáról és gazdasági versenyről, és a két fő szereplő küzdelme akkoriban az egész világ politikáját meghatározta, olyannyira, hogy aki ki akart belőle maradni, az is jelezte, hogy ő ebben nem vesz részt. Majdnem harminc évvel a hidegháború állítólagos vége után meg azt látjuk, hogy a győztes Amerika mindhárom fronton újra hadban áll: Észak Korea és Irán nukleáris programja jelent kihívást, ideológiai fronton a radikális iszlám és az illiberális autokráciák terjeszkedése, míg gazdasági versenyben Kína az, aki kikezdi az USA hegemóniáját. De legkésőbb a tavalyelőtti elnökválasztás óta az amerikaiak is tudják, hogy Oroszország ott folytatja, ahol abbahagyta, vissza akarja szerezni befolyási övezeteit a volt szovjet tagállamokban és a Közel Keleten, informatikai eszközökkel és proxy szervezetekkel gyengíti ellenfeleit. Mondhatja-e tehát Amerika, hogy megnyerte a hidegháborút? És ha nem, akkor az, amit az elmúlt évtizedekben győztesként viselkedve tett, az mennyiben ártott saját pozíciójának?

bush clinton obama

srácok, akik úgy mosolyognak, mintha megnyerték volna a hidegháborút

A klasszikus hidegháborúnak volt egy tagadhatatlan előnye. Rendelkezett mindenki egy jól meghatározható ellenségképpel, ami kitűnően összekovácsolta az embereket. A gaz imperialisták vagy a gonosz birodalma remek viszonyítási alapot adott, hogy milyenek nem akarunk lenni, kikkel nem állunk szóba, kiknél vagyunk jobbak. Az új hidegháborúban a helyzet bonyolódott. Amerikának minden fronton más és más kihívókkal kell szembenéznie, ezeknek a kihívóknak viszont van közös ellenfele: igen, Amerika. Így jár a hidegháború képzelt győztese, mindenkinek vele van baja.

 

De mi nem azért vagyunk, hogy őket sajnáljuk, mi csak számba vesszük a következményeket.

A Közel Kelet: Az Egyesült Államok közel keleti politikája jól tükrözi azt, hogy a politikai vezetésnek lövése sincs arról, milyen játékot játszanak. Az iraki háború úgy bontotta meg a status quo-t, hogy nem volt és azóta sincs jól körülírható terv arra, pontosan milyen politikai célnak kellene (kellett volna) megvalósulnia. Ha a háború valóban véges játék lenne, akkor Szaddam elsöprése, a katonai győzelem a kívánatos végállapot lenne, de ami ma Irakban van, az se nem kívánatos, se nem végállapot. Szíriában ugyanez a helyzet.

putin xi

srácok, akik úgy mosolyognak, mint akik tudják, a hidegháborúnak nem lett vége

A Távol-Kelet: Kína gazdasági megerősödése óhatatlanul magával hozta a regionális politikai status quo felborulását, csak nem a kommunista ideológia térhódításának formájában, hanem komoly gazdasági és territoriális konfliktusok formájában. A Dél Kínai tenger, mely a világ legforgalmasabb hajózási útvonala most alakul át kínai felségterületté, Kína semmibe veszi a nemzetközi jogot és nem lesz, aki megállítsa. Ugyanekkor megteremtődött a vasúti összeköttetés Kína és Nyugat Európa között, az új selyemút, az “Egy övezet – egy út” ennek a rendszernek az infrastrukturális, logisztikai és biztonságpolitikai támogatását jelenti. Ha valaki azt hitte, hogy a piaci reformok bevezetésével Kína letért a kommunista útról, tehát megszűnt veszélynek lenni – a véges játszmában alulmaradt – most a térképre nézve fájdalmasan józanodik ki: a kínaiak kétezer éve tekintenek magukra, mint a világ közepére, és ebben a gyarmatosítók fosztogatása, a világháború és a Maoista uralom volt az átmeneti periódus, a világrend épp csak visszaáll azzal, hogy folytatják végtelen játszmájukat.

 

Európa: Nos a “történelem vége” – a liberális világrend, mint legfejlettebb civilizáció győzelme illúzió volt és az ezzel kapcsolatos eufória, az erre épült békés, bürokratikus szuperállam komoly kihívásokkal néz szembe. Sokat írtam már erről, vissza lehet olvasni, de itt is visszaköszön a játékelméleti probléma: nem készült terv arra, hogy mi lesz, ha megváltoznak a szabályok, ha új szereplők lépnek be a játékba és nincs eljárásrend arra, ha valaki megfordul az egyirányúnak hitt utcában.

Fölösleges azon siránkozni, hogy újrakezdődött a hidegháború. Igazándiból sosem ért véget.

Az “egypólusú világrend” a végtelen naivitás, arrogancia és vágyvezérelt gondolkodás (wishful thinking) teremtette illúzió volt. A mostani átrendeződés legnagyobb kudarcai pedig pont ennek az önhittségnek és az ebből következő politikai hibáknak a következményei, amiket ha úgy tetszik maguknak okoztak, akik győztesnek hitték magukat egy játékban, aminek nincs vége, tehát győztese sem lehet.

Játékelmélet máshogy

prisoners_dilemmaHa elkanyarodunk Simon szellemes előadásától és tovább nézegetjük a játékelméletet egy másik felosztással is találkozunk. Léteznek zéró-összegű játékok, tipikus versenyhelyzetek, amikben az egyik szereplő pont annyit nyer, amennyit a másik veszít. Aztán vannak a nem zéró összegű játékok, melyekben a szereplők kooperációja hozhatja a legjobb eredményt. Ennek legismertebb változata az úgynevezett fogolydilemma.

Két fogoly van, akik a vád szerint ugyanabban a bűntényben társtettesek, de a bizonyítás nehéz, így vádalkut ajánlanak nekik: ha vallanak, enyhébb büntetést kapnak. Három lehetséges kimenetele van a helyzetnek ha nem különbötetjük meg a foglyokat: egyikük sem vall, és mindketten enyhe ítéletet kapnak, mondjuk hat hónapot. Az egyik vall, szabadul, a másik súlyosat, tíz évet. Mind a ketten vallanak a másikra, mindketten  öt évet kapnak. Egyikük sem tudhatja a saját döntése meghozatalakor, hogyan dönt a másik. Értelemszerűen ha bízhatnának egymásban és befognák a szájukat, olcsón megúszhatnák, de nem bízhatnak. Márpedig ha valaki tarja a száját, de a másik bemártja, akkor számára a legrosszabb forgatókönyv valósul meg. Ezért a foglyok – számítva a másik árulására – saját büntetésüket csak úgy csökkenthetik, ha maguk is vallanak, hiába lenne mindkettejük számára jobb, ha együttműködnének.

Ezt a játékelméleti feladatot számos politikai helyzetre húzhatjuk rá, de használjunk egy nagyon közeli és igen testhezálló illusztrációt:

Ha minden magyar ellenzéki párt együttműködne, megverhetnék a Fideszt, de ez együttjárna relatív pozícióik feladásával és nemkivánatos koalíciókötéssel. Ha egy nagyobb ellenzéki erő nem működik együtt a többivel és pozícióit a többiek ellen használja, akkor ugyan nem alakíthat kormányt, de többiek egymással szemben feladott pozíciói miatt mindenkinél erősebb lesz, lenullázza az ellenzéki konkurenciát és rendkívül előnyös helszetbe kerül mint legerősebb ellenzéki erő. Legtöbb mandátum, legtöbb pénz, legjobb esélyek a legközelebbi választáson. Ha senki nem működik együtt senkivel, akkor mindenki veszít.

Ebben a helyzetben a Fidesz (mint kvázi külső szereplő) kiszámítható módon abban érdekelt, hogy mindenkivel elhitesse, a többiek nem együttműködők, tehát senki se működjön együtt senkivel, mert azzal relatív helyzetét rontja. Az ellenzéki erők elvileg tudják, hogy az összefogással nyerhetnek, de az utolsó utáni pillanatig próbálják elodázni az egyezkedést, mert félnek relatív pozícióik rontásától egy vereség esetén. Aki korán adja fel a pozícióit, az semmilyen eredmény esetén sem nyer. Aki kivár, az úgy érezheti, hogy a legtöbb információ birtokában a lehető legjobb döntést utolsóként hozhatja meg, és ezért a legjobb árat kérheti.

Amúgy matematikailag levezetve a jelenlegi választási rendszer tök egyértelmű képet mutat: ez egy kétpárti helyzetre kitalált rendszer, ami pont azért jó a Fidesznek, mert nem két párt van. Márpedig kétpárti rendszerben csak úgy lehet nyerni, ha az ellenzék összejátszik. Nincs más lehetőség, nincs nyerő egyéni taktika, ha a kormányváltás a cél. Márpedig a szabályok csak akkor változnak meg, ha az ellenzék összeáll. Vagy azért, mert elnyerik a mandátumok kétharmadát és megváltoztatják a szabályokat, vagy azért, mert elhitetik a Fidesszel, hogy összeállnak és a Fideszt kényszerítik a szabályok újraírására, aki egy erős konkurensnek nem akarja megadni azt a lehetőséget, hogy nagyot nyerjen, tehát esetleg elmozdulnak egy arányosabb rendszer felé. Ha nincs egységes ellenzék, marad a jelenlegi rendszer és nyer a Fidesz. Ilyen egyszerű.

Nem visszalépni és azt a reményt sugallni, hogy a választás így is nyerhető… úgy tenni, mintha lehetne szűznek maradni és teherbe esni egyszerre… egyszerű önámítás. Már ha a pártvezetés el is hiszi, hogy lehetséges. Ha pedig nem hiszi, akkor ez nem más, mint a választók átverése. Ráadásul az az álságos duma, hogy a választók majd maguk döntenek a legesélyesebb jelölt személyéről, egyszerűen a rossz döntésért való felelősség áttolása. Mintha eleve vereségre készülne a párt és legfontosabb szempontja az lenne, hogy vesztesként, hogyan kerülhetné el annak látszatát, hogy alkut kötött volna a győzelemért…

Persze ha nem cél a kormányváltás, vagy nem hiszünk benne, hogy sikerül, akkor az összefogás felesleges áldozat, az ellenzéken belüli poztíciók torzítását eredményezi, amennyiben a látszólag esélyesek pozíciói túlerősödnek, a látszólag gyengék pedig eltűnnek. Őfelsége kedvenc ellenzékének pozíciójáért lehet hadbaszállni, ami néhányaknak megélhetést jelent, a változás szempontjából meg nagyjából semmit.

De mi van, hogy ha visszakanyarodunk az elején leírt játékelméleti felosztáshoz és azt mondjuk, a magyar politika sem véges játék, hanem végtelen? Ha valamely politikai erő azt mondja, hogy őt nem érdekli a pont esedékes választási győzelem, ők elvek és értékek mentén próbálnak politizálni, és azoknak nem jár le a szavatossága négyévente? Csábító gondolat, talán sokan el is hiszik, hogy ez így működhet. Olyan otthonokosok, mint én. Billentyűzethuszárok, nagy megfejtők, jobbantudók gondolják, hogy egyszer az életben a nép felébred a rossz álomból és végre a jófejekre szavaz. De a nép a győzteseket szereti, akik nem csak okosakat gondolnak, de képesek valamit meg is csinálni. Elsőként például választást nyerni. Aztán megvalósítani akár közepes gondolatokat is. Még azok is jobbak, mint a soha meg nem valósuló zseniális ötletek, amiket egymásnak mesélnek azok, akik nem nyernek soha.

Orbán nevet 2

Ez a fickó ismeri a szabályokat, ő is írja őket át, ha az az érdeke, és őt kell megverni a saját játékában.

Amúgy meg a magyar politika tényleg nem véges játék. A végtelen játék fő szabálya pedig az, hogy a játéknak folytatódnia kell, és abban mindenki másnál tovább benne kell maradni. Nem elvek mentén, hanem győzelmek mentén. Magyarország eddigi legsikeresebb miniszterelnökének például egyetlen elve vagy értéke sincs, amihez ragaszkodna. De ahhoz, hogy valaki jobb miniszterelnök legyen nála, ahhoz, hogy végre jót tegyen az országgal, először meg kell vernie őt. Ha nem tudjuk, milyen játékot játszunk, ha nem tudjuk, mik a szabályok, mi a cél, ha nem tudunk a mindenkori helyzethez alkalmazkodni, akkor ne csodálkozzunk az eredményen.

 

Reklámok

1 reply

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s