Még mindenki a választási eredmény okozta sokkban van, szerintem a Fideszesek is, akik kétharmadra nem nagyon számítottak. Még nagyjából az első köröket futjuk abban, hogy a “helyzet felelősét” megnevezzük, de lassan el kell kezdeni a holnapon gondolkodni. Mert a holnapért biztosan felelősek vagyunk mindannyian.

Ha kivonjuk a képletből a hódmezővásárhelyi bukó és a választási eredmény megjelenése közti időszak felfokozott várakozásait, a következő konklúziókat javaslom figyelembe venni:

1. Legitimáció. Az ország egy harmada a Fideszre szavazott, egy harmada az ellenzékre, egy harmada pedig leszarta a szavazást. Magyar mércével mérve magas volt a részvétel, ezért azt a tényt, hogy a leadott szavazatok majdnem fele-fele arányban oszlottak meg, illik figyelembe venni.
2. Korábbi feltételezéseinkkel ellentétben a Fidesz bázisa nem csökkent, a csalódott műveltebb, informáltabb, konzervatívabb, városi szavazóik helyét bőven kitöltötték vidéki, propagandára fogékonyabb szavazókkal. Ennek kulcsa a végletekig leegyszerűsített kampány volt, melyről legtöbben azt hittük kontraproduktív, de nem nekünk volt igazunk.
3. A másik fontos ok, ami a Fidesz tábort erősítette, hogy míg a Fidesz egységes, szervezett, fegyelmezett erő látszatát keltette, mely évek óta kormányozza az országot, az ellenzék szedett-vedett, egymással össze nem illeszthető részekből áll, melyek, ha nyernek is, kormányozni biztosan képtelenek lesznek. Emiatt azok is leszavaztak a Fideszre, akik látják, hogy a helyzet rossz, de a szemükben ez még mindig kevésbé rossz, mint a káosz, amit szerintük az ellenzék okozni tud.
4. Az ellenzéki pártok felelőssége elvitathatatlan. Bár tény, hogy ilyen kampányfinisre senki sem számított, de a megoldandó feladat 2014 óta nem változott. Ugyanaz a matek, ugyanazok a szereplők, ugyanaz a lejtős pélya, amin a múltkor elhasaltak, mégis ugyanazt a megoldást próbálták erőltetni, amiről tudni lehetett, hogy nem fog működni. A feladat pedig egyszerű volt, az adott szabályok között meglévő ötven százalék körüli támogatásból a lehető legtöbb parlamenti mandátumot kell kihozni, ez pedig az egyéni körzetekben dől el. Nincs jelölt koordináció, nem osztják fel maguk közt az esélyes szavazókerületeket előre, nem koncentrálják véges erőforrásaikat ennek megfelelően, akkor miben bíznak? A szerencsében?
5. A propaganda hatalma. Két feltételezés állt szemben egymással: a képzeletbeli gonosz Soros György és a migránsveszély súlykolása egy idő után elveszti hatását, esetleg az embereknek leesik a tantusz, míg a másik elképzelés szerint egy idő után azok is elhiszik majd, akik eleinte csak legyintettek rá. Utólag úgy látszik mind a két elmélet igaz volt csak éppen helyben és mennyiségben nagyon különböző mértékben. Most már tudjuk, hogy az ország közel nyolcvan százalékát hogyan befolyásolja egy korlátlan anyagi eszközökkel bíró, alternatíva nélküli, egyszerre primitív és manipulatív gépezet. A vidéki lapok, a tévé és a rádió egyszerre, egymást erősítve nyomja ugyanazt, és ezzel nem áll szemben se ellenzéki sajtó, sem internet, mert a célköznséget nem is éri el.
6. Ebben a közegben pedig főnyeremény a gonosz tematizálás. A migránskérdés bonyolult, van egy csomó szempont, humanitárius, biztonsági, logisztikai, jogi, közgazdasági, igazgatási, és ezek mentén egy többrétű válasz, ami ráadásul időben változik a változó körülmények hatására. Ezt leegyszerűsíteni és jó és gonosz csatájává tenni önmagában hazug dolog. Az ellenzék rájött, hogy hiába a jó szándék és hiába a magyarázkodás, az első mondat második felét már senki nem akarja meghallani. Ha a menekültkérdésre is csak félmondatos választ lehet adni, akkor hogyan kezljük a még ennél is bonyolultabb kérdéseket? Mindezt úgy, hogy a teljes propaganda gépezet áll a másik oldalon?

Azt kell látni, hogy az ország kettészakadt, csak éppen nem a korábbi pártok és ideológiák mentén. Nem konzervatívok küzdenek szociáldemokratákkal, liberálisok nácikkal, hanem egy demagóg populista hatalom a polgári demokráciával.

Egy polgári demokráciában a különböző irányzatok képviselői vitatkoznak, egyeztetnek arról, hogyan valósítsanak meg célokat. Ez macerás, fárasztó és idegesítő. Egy demagóg populista állameszménnyel ez összeegyeztethetetlen. Inkább megmondják neked, hogy mit utálsz, megmondják mért utálod, aztán rájuk is bízhatod, hogy elintézzék helyetted. A hogyan és mennyiért kérdését meg jobb, ha nem is firtatod. Egyszerűbb élet, egyszerűbb világkép, ha meg valami nem sikerül, az az ellenség miatt van.

Évek óta nem esik le a tantusz, mikor régi előítéletek alapján nyírják egymást jobb és baloldali liberálisok, konzervatívok és szocdemek, hogy miközben ők egymást nullázzák le, a demagóg populisták mindannyiukat kitúrják a hatalomból. Évek óta próbálom magyarázni politikai vitáinkban, hogy a régi bal, régi jobb és régi lib egymás természetes partnerei egy demokráciában, és azért kellene kűzdeniük, hogy egy országgyűlésben maradhassanak. Persze nem tudnak átlépni az árnyékukon, és ennek következtében mindannyian partvonalra kerültek.

Ha a fentieket végigolvastuk és idáig eljutottunk, akkor viszonylag egyszerű felvázolni, mi lenne a megoldás. Mert nem csak közös ellenségünk van, hanem közös értékeink is. A közös ellenség pedig ezeket az értékeket vonja kétségbe, járatja le, próbálja eljelentékteleníteni. Nem az enyéimet vagy a tieidet, hanem a miénket. És a különbözőségünk az egyik legfontosabb ilyen érték.

A demagóg, populista, korrupt, maffiaállam helyett polgári demokráciát akarunk.

Igen, macerásat, vitatkozósat, ahol nem droidok nyomkodják parancsra a gombot, ahol a képviselő képvisel és nem egy pártakaratot, hanem választóit. Ahol szakértők vitatkoznak szakkérdésekről és nem a politikai kormányzás dönt arról, hogy milyen a tananyag, a hatóanyag a gyógyszerben, a metró az alagútban. Igen, olyan demokráciát akarunk, ami drága. Viszont ellenőrizhető és számonkérhető. Mert az olcsó de ellenőrizhetetlenről már kiderült, hogy milyen.

Azt kell megérteni, hogy amikor a demokrácia visszaszorul, és most nagyon sokfelé ez történik, az nem csak a libsiknek rossz. Lehet, hogy ők visítanak először, lehet, hogy ők visítanak leghangosabban, de a kárörömbe lassan vegyülhetne egy kis gyanú is. Mint ahogy a jobbikosok is megérezték, milyen az, amikor az általuk elképzelt rendszer őket szivatja és nincs kihez fordulni segítségért. Talán van köztük, aki felfogta, hogy a kordonbontás, meg a gárdamellényben parlamentbe menés addig vicces, amíg van parlament.

A gond viszont a következő: a populisták már nem a kapu előtt várakoznak, hanem rég bementek, kidobáltak mindenkit és magukra is zárták az ajtót. Forradalmat csinálni nem nagyon lehet, nem csak azért, mert gusztustalan dolog, hanem azért se, mert a szavazók fele még mindig velük van.

Tehát az ő játékszabályaik vannak érvényben, és azok szerint kell megverni őket.

• Ha olyan a választójogi törvény, hogy egységes ellenzéki fellépéssel lehet benne nyerni, akkor egységes ellenzék kell. Ráérünk vitatkozni arról, hogy ki hova üljön, ha már benn vagyunk.
• Ha olyan a média, hogy csak az ő hazugságukat nyomja, akkor meg kell találni a módját, hogy eljussunk a közönségükhöz. Nem ilyen blogokkal, hanem tényleg.
• Ha az ő üzeneteik egyszerűek, hazugok, és gonoszak, akkor a mi üzeneteink egyszerűek, igazak és célravezetőek.
• Ha ők kormányképesnek látszanak, akkor nekünk is annak kell látszani, mert az alternatíva nem ködös utalgatások és egymás lejáráatása, hanem konkrét személyek konkrét tervekkel.
• Ha a hatalom megint a szabadság ellen tesz, demonstrálni kell. Akkor is, ha téged közvetlenül nem érint. Mert mostantól minden közvetlenül érint. A Stop-Soros is.

Ezen kívül lehet még lapítani, továbbra is egymást savazni, cinikusan beszólni, vagy elmenni migránsnak és reménykedni, hogy máshol azért jobban bánnak velünk, mint ahogy mi bánunk másokkal. És egymással.

Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:Budapest, Fidesz, politika, Soros, utópia