“Történelmi időket élünk” – szokás mondani nagy változások idején, de persze ez hülyeség, mert mindig történelmiek az idők, valahol mindig változik valami, legfeljebb nem sejtik az azt megélők, hogy vacak kis korszakuknak később mekkora jelentősége lesz. Velünk ez nem történhet meg, életünk folyamatosan “világraszóló” és “korszakos jelentőségű” változások sorozata.

Francis Fukuyama könyve, A történelem vége és az utolsó ember huszonhat éve jelent meg. Hosszú időn át meghatározta a közgondolkodást, hogy a nyugati, liberális demokrácia, mint az emberi civilizáció csúcsa és végső értelme a hidegháború végével kiteljesítheti önmagát és beteljesítheti küldetését, véget vetve a korábbi korok szenvedéssel és kűzdelmekkel teli időszakának.

Hát most úgy tűnik, a történelem végének vége van, és jó eséllyel pályázik a legrövidebb történelmi korszak címére. De mi most nem azért jöttünk össze, hogy Fukuyamát cinkeljük vagy gúnyt űzzünk sokmillió ember reményéből, hogy az emberiség talán tényleg képes meghaladni gyarló és pusztító énjét. Mert a jelek szerint, nem képes.

Merre tovább?

Azt már Fukuyama sem állította, hogy a liberális demokrácia “győzelmével” soha többé nem kell szembenézni totalitárius rendszerekkel, vagy hogy nem lesznek akár hosszú ideig tartó visszaesések, de én most azt gyanítom, hogy az én életemben már nem derül ki, hogy a mostani változás átmeneti visszaesés volt-e, vagy kudarc. De ennek az irásnak nem is ez a lényege, hanem annak leírása, hogy az elkövetkezendő pár évben mire lehet számítani.

Demokráciából autokráciába

Anélkül, hogy itt és most megpróbálnám kielemezni, mi is a demokrácia, inkább úgy fogalmazok, hogy az általunk ismert, és hibáival együtt is preferált liberális demokrácia többé kevésbé átadja helyét különböző autokratikus rendszereknek. Hosszú lenne kifejtegetni, miért gondolják azt az emberek, hogy a demokrácia béna, drága és a konszenzuskeresés időpocsékolás, de most úgy tűnik, még fejlettnek hitt demokráciákban is hatalmas tömegek győzhetők meg arról, hogy ha baj van, márpedig az mindig van, akkor határozott vezetőkre van szükség. És a határozott vezetők nem késlekednek majd leépíteni mindent, ami korlátozhatná határozott tevékenységüket, legyen az szabad sajtó, bírói függetlenség, alkotmányos korlátok, pénzügyi ellenőrzés. Amíg a tömegek támogatása vagy éppenséggel kontrollja fenntartható, ki fognak kerülni a szótárakból és mindennapi életünkből az olyan kifejezések, mint méltányosság, igazságosság, belátás, meggyőzés, vita, vagy éppen kölcsönösség. Ez mindenkinek jó lesz, akinek az életében ezekből túl sok jó származott, mindenki másnak pedig szívás. Azért, hogy jobban értsük, milyen lesz ezek nélkül, helyettesítsük be az ellenkezőjüket mindennapi életünkbe és rájövünk, hogy a méltánytalanság, az igazságtalanság párosítva a közönnyel, az utasításokkal, vagy éppen az ellenvélemény tiltásával és a teljesen egyoldalú megoldásokkal mennyivel jobb, hatékonyabb és célravezetőbb világot eredményez majd. Röviden összefoglalva, az új világban az erősebb kutyák élvezik majd a szexet, a többiek inkább csak szokják.

Globalizációból szeparációba

Évek óta hallgatjuk, hogy mekkora átok a globalizáció, elveszi a munkádat, a jövedelmedet és a kultúrádat. Nem hatnának ezek az érvek, ha nem lenne bennük némi igazság, de persze, mint minden jó demagógia ez is csak a dolgok felét mutatja be, a globalizáció bizonyos jótékony hatásairól megfeledkezik. De nem baj, mert ahogy most a globalizáció valamelyest visszeszorul, ki fog derülni az is, hogy az ellenkezője legalább akkora károkat fog okozni. Ha nem nagyobbakat.

A globalizáció a kapitalizmus túlpörgött változata. Tiszta piaci logikával nézve a világban a munka és termelés olyan hatékony módon oszlik el, hogy minden régió a legversenyképesebb erőforrásaival vesz részt benne. Nyersanyagok, jó munkáskéz, magasan fejlett menedzsment, tőke szabad áramlása globálisan nézve messze nagyobb összkibocsátást eredményezett, mint ezen erőforrások széttöredezésével és korlátok közés szorításával lehetséges lehetett volna, ez a globális növekmény azonban nem egyenlően oszlott el. Nagyot nyert vele a fejlődő világ, ahol százmilliók kerültek ki a szegénységből, és nagyot nyert a tőke, ami lehetővé tette a folyamatot. Ezt sokan elmondták már, én is, de vegyük most azt a lehetőséget, hogy mi történik, ha megfordul a folyamat?

Vajon azok a régiók, akik versenyképességük híjján nem tudtak “eleget” profitálni a globalizációból, milyen esélyekkel indulnak egy protekcionistább világban? Ahol nincs tőke és hozzá tartozó menedzsment tudás, ott hogyan nő majd a kibocsátás, ha beszűkülnek a piacok? Ahol nem áll rendelkezésre lépzett munkaerő, vagy a munkaerő drága, esetleg nem hajlandó bármilyen munkát elvégezni, ott mennyi időnek kell eltelnie, mire vissza lehet zavarni a munkást a szalag mellé tornacipőt varrni? Ahol viszont megvan a tőke, hogyan veszi fel a drága munkaerő a versenyt a robotokkal? Ahol   alacsony színvonalú a közoktatás, hogy lesz hirtelen ezernyi szoftvermérnök a feleslegessé vált betanított munkásokból? Ahol nem áll rendelkezésre nyersanyag vagy energia, ott hogyan lesz ipar? De nem is ez a fő kérdés. Hanem az, hogy a populizmus vitorláját most olyan embertömegek elégedetlensége dagasztja, akik elveszett jövedelmi potenciáljuk miatt dühösek. Ha csökken a világ termelése, akkor ezen emberek jövedelmi potenciálja hogyan tud majd nőni? Tényleg elhisszük, hogy háromszázmillió kínai jövedelmét megkurtítjuk óránként egy dollárral és akkor harmincmillió amerikainak tíz dollárral nő az órabére? De melyik harmincmilliónak?

Táguló földrajzi terek helyett határok közé szorított világ

A fejlett világ gazdaságában az árutermelés helyét már régóta a szolgáltatások vették át, és ezek között az egyik legfontosabb a turizmus és a hozzá kapcsolódó iparágak, a járművek gyártásától az infrastuktúra építéséig. A globalizáció egyik jótékony mellékhatása, hogy emberek százmilliói utazgatnak ide-oda, költik a pénzüket és közben egyik-másik azzal is szembesül, hogy a világ másik felén is emberek élnek, ugyanolyan alapvető tulajdonságokkal, mint ők maguk. Jó, persze egy egyiptomi all-inclusive szállodából nehéz megérteni a muzulmán testvériséget és a thaiföldi szexturista sem feltétlenül fogja többre értékelni a helyi lakosságot vagy a nőket úgy általában egy kiadós nyaralás után, de azért elképzelhető, hogy nehezebb velük is elhitetni, hogy a világon mindenki más torzszülött sátánfajzat. Ha odacsapnak a globalizációnak, akkor a fejlett nyugati világ, amely a repülőgépeket gyártja, amely a számtalan kapcsolódó szolgáltatással emberek millióit foglalkoztatja otthon is, nagyon megszívja. Mert perszehogy kiürülnek a harmadik világ szállodái és tengerpartjai és a halászfaluban megint halászni kell, de egy világban, ahol mindenki ellenség, és csak mi számítunk rendes embernek, mindenki veszíteni fog.

Közösségekből tömegek

Ahhoz, hogy egy rendes antiglobalista, antidemokratikus rendszert üzemeltetni lehessen alapvető szükséglet, hogy az önszerveződő, önmagukat ismerő közösségek helyét átvegyék a jól irányítható tömegek. Ennek érdekében vagy állami irányítás alá kell venni a propagandát, vagy fel kell számolni a független újságírás hitelességét. Végülis tök mindegy, hogy mit ír az oknyomozó újságíró, ha senki nem hisz senkinek már, mert minden “fake news” és minden propaganda. Ezek a tömegek, akiknek nincsenek hírforrásai, akiknek nincsenek megosztható tapasztalatai, előbb utóbb áldozatául esik az irányított manipulációnak.

Szabadság helyett rend

Régi szólam, hogy az egyéni szabadságjogok a káosz forrásai, a közösség bomlasztói, a nemzetek elárulói, a széthúzás gyökerei. Ezzel szemben kell megteremteni a rendet, amelyik… kirekesztő, türelmetlen, elfogult és előítéletes. Mert ez lesz az egység forrása. A többség uralma, mely többség tagjának lenni biztonság, kilógni a sorból viszont megaláztatás és jogfosztás. Kicsiben és nagyban. Ennek első lépéseként azok a szervezetek kerülnek pellengérre, akik közösségükkel meg tudnának védeni, el tudnának fogadni, segíteni tudnának beilleszkedni.

Béke helyett háború

Semmi nem tart össze úgy egy csoportot, egy nemzetet, mint a közös ellenség. Lehet a háború hideg vagy forró, a lényeg, hogy megadja az identitásunk. Ezek vagyunk mi, akik legalább nem vagyunk olyanok, mint ők.

Bónusz, hogy háború idején a hatalomnak még több mindent szabad, még több titok, még több pénz és még több hatalom. És persze az is bökkenő, hogy akinek ez így nem tetszik, abból hamar belső ellenség lesz, és nem lesz rendszer, ami megvédje saját államától.

Stagnálásból válságba

A 2008-as gazdasági válságra adott rossz válaszok miatt a világ amúgy is előkészített egy, az eddigieknél valószínűleg nagyobb gazdasági válságot. Ha ez nem lenne elég, hadrendbe állított egy sereg populista politikust, akik nem nagyon értenek a gazdasághoz, de legalább hajlanak a demagógiára. Eközben évek óta hergelik a népet, és bűnbakokat állítanak eléjük, többnyire védtelen, kiszolgáltatott emberek vagy összeesküvéselméletek gonosz machinátorai személyében. Mi ez, ha nem az örök béke és boldogság receptje?

Az antiglobalizmus globális

Lehet egyeseknek úgy tűnik, amit írok Magyarországról írom, pedig a jelenség globális, mi csak egy kicsit előre szaladtunk néhány fronton, ami fontos, de nem meghatározó jelentőségű. Trump nem Orbán miatt győzött, Putyin nem Orbán kedvéért munkálkodik az Unió gyengítésén, a menekültválságot nem Orbán rendelte meg. A populisták felismerték, hogy a világ fordulópontra ért és a jövő bizonytalanná vált. Ebben a helyzetben a bizonytalanság szülte félelem és bizalmatlanság a legnagyobb felhajtóerő és ha valaki fel akar emelkedni, ezt az alkalmat kihasználhatja. “Ha nem tudod megállítani a folyamatot, állj az élére” – így azok, akiknek dolga lenne megvédeni a világot a dolgok rosszra fordulásától, most éppen gőzerővel dolgoznak a helyzet rontásán.

Orbán minden követ megmozgat, hogy az Unió elkésett próbálkozásait blokkolja a menekültválság kezelésére, hogy aztán elmondhassa, az Unió képtelen kezelni a menekültválságot. Trump a kereskedelmi háborúval alávág az amerikai tőke elmúlt húsz évben kiépített pozícióinak de közben az amerikai jómunkásember helyzete egy fikarcnyit sem javul. Az Egyesült Királyság kilenc hónappal az EU-ból való kilépés előtt még az új működés koncepciójáról sem döntött, nemhogy az ehhez szükséges részletes terveket és egyezményeket kidolgozta volna. Az olaszok fából vaskarika kormányának egyetlen közös pontja a demagógia, Orbán nekik nagy barátjuk ebben, bár közben szeretnék, ha átvennénk tőlük pártízezer menekültet. Két és fél évvel a menekültválság kirobbanása után Merkelnek is leesett, hogy senkit nem fog érdekelni hány problémát oldott meg az elmúlt időszakban, ma már mindenkit csak az érdekel, amit megpróbált a szőnyeg alá söpörni.

Ha ezeket az eseményeket nem a napi hírek mentén próbáljuk értelmezni, hanem egy kicsit távolabbról nézzük, akkor látjuk, nem az Unió, mint intézmény van válságban, hanem a komplett világrend, melyben a birodalmi ambícióit önként korlátozó Európa a leggyengébb láncszem. Lehet örülni annak, ha Merkel belebukik a menekültügybe, mert tényleg fatális hibákat követett el, de ha megnézzük kik azok, akik a sírját ássák, azt látjuk, hogy nem egy erős, meghatározó, polgári, demokratikus Európa vár minket Angela távozása után, hanem egy gyenge, súlytalan és széttöredezett. Ebben érdekelt Oroszország, Kína és valami megmagyarázhatatlan okból az Egyesült államok is.

Az a világrend, amely együttműködésre és a gazdasági kapcsolatok kiaknázására épült, amely a béke és prosperitás forrása, most az irígység és önzés áldozatává válik. Egy széteső világban pedig, ahol mindenki veszít, úgy lehet relatíve jobban járni, ha mások többet veszítenek. És erre a szerepre tökéletes alany az EU, melynek nincs saját hadserege, nincs közös külpolitikája, nincsenek hatékony önvédelmi mechanizmusai, viszont rengeteg pénze és piaci pozíciója van, aminek az elvesztéséből mások sokat profitálhatnak. Az EU politikusai persze maguk is sokat tettek a helyzetért, elsősorban azzal, hogy még a mai napig nem hiszik el, hogy a korszaknak vége lehet. És azzal, hogy végignézték, ahogy az ellenség ügynökei elkezték belülről bontani a falat.

Globális kihívások, egyéni válaszok

A helyzet sötét iróniája, hogy akkor hullik szét a nemzetközi rendszer (és lesz helyette valami más), amikor a globalizáció káros mellékhatásai az egész bolygót fenyegetik. Amit  globálisan elrontottunk, azt csak globálisan tudnánk úgy-ahogy kezelni. Mert mit fognak kezdeni az országok a környezetszennyezéssel, ami nem áll meg az országhatárnál? Mi lesz az ivóvízhiánnyal? Fokváros példáján láthatjuk, hogy még relatíve fejlett és úgy-ahogy működő nagyvárosok is áldozatul eshetnek, de vannak ennél sokkal rosszabb helyek is. A globális felmelegedés okairól órákat vitatkozhatunk, de a mellékhatások már a mindennapokban érezhetőek. Ha nincs nemzetközi összefogás, mégis mire számíthatunk? És akkor a közvetett hatásokról még nem is szóltunk, az afrikai és ázsiai népességrobbanásról, amely a szegénységgel párosulva egyrészt fokozza a szűkös erőforrások rossz hatékonyságú de rohamos felhasználását, másrészt újabb és újabb környezeti katasztrófákat készít elő. És mindezek a felszínen hatalmas migrációs nyomást keletkeztetnek, amit még nemzetközi koordinációval is nehéz lenne kezelni, anélkül viszont egyenesen lehetetlen.

Ahogyan a demokráciát leváltó autokrata rendszerekben egyre nagyobb szerepet kap a hatalom és az erő visszaélésszerű használata, úgy a nemzetközi világrendben az erőorrásokért, a lehetőségekért való küzdelem is egyre nyíltabban az erő nyelvén zajlik majd. Félreértés ne essék, eddig sem tündérek és manók intézték a nemzetközi ügyeket, de a hidegháború vége óta ezek viszonylag visszafogott erőpróbák voltak. Szíria ebből a szempontból a fordulópont, az utolsó régi tipusú helyi konfliktus, és egyben az első olyan, ahol regionális és globális hatalmi tényezők többé kevésbé nyíltan elkezdték kóstolgatni egymást.

Ezek a folyamatok egy érdekes régi-új megoldás felé mozdítják a világot: évek óta mondogatják mindenhol, hogy a migrációt a gyökerénél, a helyi problémák megoldásánál kell kezelni, de évek, évtizedek óta látszik, hogy ez a helyi kormányok vezetése alatt egyszerűen nem történik meg. Hiába megy úgy-ahogy a segély ezekre a helyekre, az nagyon rossz hatékonysággal épül be a rendszerbe, nagy részét ellopják, a többit megeszik. Márpedig ha a fejlettebb országoknál van tőke és tudás mondjuk a hatékony mezőgazdaság kialakítására és az éhinség felszámolására, és náluk van a késztetés a migrációs nyomás csökkentésére, ráadásul nem kell egy demokratikus közvéleménnyel sem kűzdeni a megoldások civilizáltságáról, akkor elég kézenfekvő a válasz:

új gyarmatosítás

fogja megoldani (átmenetileg) a problémát. Nem tudom, hogy fogják hívni, nem tudom, hogyan fogják kivitelezni, de egy kevésbé demokratikus rendszerben a segélyküldözgetés helyett hamar eljutunk a segélyek felhasználásának megszervezéséig, a felhasználás katonai erővel történő megvédéséig, a helyi politika és zsákmányszerzők kiiktatásáig. Nyilván nem szépségdíjas megoldás, de ha nem akarod, hogy tízmillió afrikai aludjon a küszöbödön, akkor meg kell oldani, hogy otthonmaradjon. Bármi áron. És ha nem dobhatsz rájuk atombombát, akkor odaküldöd az idegenlégiót és kinevezel egy bábkormányt.

Ez leköti majd az energiákat egy ideig és talán elkerülhető lesz, hogy a nagyhatalmak közvetlenül essenek egymásnak, már ha a felosztásban meg tudnak állapodni.

Eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen lehet a felosztás, bár igazán sok értelme nincs. Nem tudom, de mondjuk történelmi példák alapján és a jelenlegi trendeket figyelve azt gondolhatnám, hogy Észak Afrikára rámennek az európaiak, de egy idő után szembekerülnek Kínával és az USÁval, Délkelet Ázsia egyértelműen Kínáé lesz, cserébe lehet, hogy elengedi az afrikai ambíciók jó részét. Amerikai ugyebár az amerikaiaké, akik Venezuellában tarthatják a főpróbát, aztán Kuba jön és szépen sorban a többiek, cserébe elengednek egy-két afrikai régiót. A problémát természetesen megint a Közel Kelet és a balkán okozza, ahol az oroszok szembekerülnek a törökökkel, az irániakkal, és ha addig nem dől össze a szaudi rendszer, akkor velük is, itt Amerika két szempont szerint vehet részt: annyira megdrágítja a háborút a többieknek, amennyire lehet, és megpróbálja megvédeni Izraelt. Németország rámegy Kelet Európára és megpróbál fegyverexportból és hitelezésből sok pénzt keresni, míg a többiek ölik egymást és öletik magukat, de közben neki Oroszországgal kell paktumot kötni a közel-külföld határairól. Ha az oroszok beragadnak a Közel Keletbe és Kína elég sok energiát leköt Közép Ázsiában és a Távol Keleten, akkor van esély rá, hogy nem nyit frontot Európában. A képet színezheti egy India-Pakisztán meccs (két idióta atomhatalom), Japán és Korea helyezkedése.

Van bármi biztosíték rá, hogy nem fog nagyon rosszul elsülni? – Nincsen.

És attól, hogy nagyon nagy baj lehet belőle, kevésbé valószínű, hogy megtörténik? – Nem.

Nem túl merész elképzelés ez?

Dehogynem, de pár évvel ezelőtt az is elképzelhetetlen volt, hogy egy Trump-szerű figura lesz az USA elnöke, felmondja a kereskedelmi egyezményeket, amik az amerikai tőke globális dominanciáját segítették, kilép a klíma-egyezményből, szövetségeseit kereskedelmi háborúba kényszeríti és mindezt úgy, hogy az oroszokkal való összejátszását vizsgálják és időnként atomháborúval fenyegetőzik.

Mégis van a dologban egy jókora bökkenő

A régebbi korok gyarmatosítása az erőforrások utáni hajszáról szólt. Nyersanyag, energia, olcsó munkaerő. Egy visszaeső gazdaságban ezekre általában csökken a kereslet. A nyersanyag lényegesen olcsóbban beszerezhető, területre úgy általában nincs szükség, és hát ugye pont az a probléma az egész világgal, hogy

Túl sok a felesleges ember

Afrika lakosság durván 1,3 millárd és a jelenlegi előrejelzések szerint ez körülbelül 2050-re megduplázódik a jelenlegi trendek folytatódása esetén. A lakosság átlagéletkora 20 év alatt van és jelenleg becslések szerint évi közel félmillió migránst (és menekültet) bocsát ki. Ázsia, ha egyben nézzük az egészet, ehhez képest majdnem jó hely, itt négy és fél milliárd ember él, és 2050-re is csak egy milliárddal lesznek többen, igaz ők mostanában inkább évi másfél millió migráns (és menekült) kibocsátásával vannak elfoglalva, melyek jó része azért kontinensen belül marad egyelőre.

Van egy viszonylag triviális és messziről nézve civilizáltnak tűnő megoldás a probléma kezelésére: ugrásszerűen növelni kell az életszínvonalat ezeken a helyeken. Nemcsak azért, hogy gazdasági okból ne érje meg nekik onnan eljönni, hanem azért is, mert az emberi populáció olyan, hogy magasabb életszínvonal esetén a szaporodási ráta viszonylag gyorsan esik. Fejlett országokban a populáció stagnál vagy csökken, a fejlődőkben nagy mértékben nő, bár a szaporodási ráta már itt is elkezdett csökkenni. És amikor azt mondom ugrásszerűen növelni kell az életszínvonalat, nem arra gondolok, hogy egy kicsivel több segély kell, hanem arra, hogy nagyon gyorsan nagyon sok mindent meg kellene ott oldani, nagyjából valami olyasminek kéne történnie, mintha hosszú ideig kétszámjegyű gazdasági növekedés következne be.

És ez a jelenlegi politikai környezetben egyszerűen nem tud megtörténni.

Az kellene, hogy a célországok a kapott lehetőséget a mainál sokkal-sokkal hatékonyabban használják fel, és az, hogy Ensz által szervezett, és önkéntesek által osztogatott segélyek helyett a beruházásokat kőkemény hatékonysággal működő kapzsi kapitalisták valósítsák meg akiknek a biztonságát hadseregek garantálnák és a politikai kockázatokat kiiktatnák. És ez nagyon szarul hangzik, mert azt jelenti, hogy sokmillió ember elveszti a politikai jogait, esetleg kényszerítve lesz erre-arra. Utakat, hidakat, városokat, gyárakat kell építeni, őrizni, működtetni olyan helyeken, ahol nincs vezetékes víz és csatornázás, és ahol jelenleg kőkorszaki módszerekkel pusztítják a környezetet. Miért nem elég egy gigantikus Marshall segély? Meg kell nézni, mennyire működteti jól Dél Afrikát az ANC, és kiderül.

Az egész csak akkor tud működni, ha valamiért valakiknek közvetlenül is nagy hasznot hoz. Ha valamilyen ravasz módon ezen meg lehet gazdagodni. Mert ezután is ez számít majd, csak ezután nem kell titkolni.

De az ember még mindig probléma

Mert ha például Afrikában jelentősen javulna a mezőgazdaság hatékonysága és hirtelen lenne elég élalmiszer, az azt is jelentené, hogy százmilliók maradnak munka nélkül, akik most ókori módszerekkel termelnek önellátásra, de nincs ipar, és nem is nagyon lesz, ami ekkora tömegben igényelne munkaerőt. Ráadásul ezek a munkások képzetlenek, és sokáig azok is maradnak még, ami betonozáshoz lehet, hogy elég, máshoz nem nagyon.

Nem fogom megoldani a harmadik világ problémáját ebben a posztban, csak szeretném érzékeltetni, hogy a feszültség növelése idején az “ülünk az Enszben és meghallgatunk még néhány előterjesztést” módszer nagyon hamar leértékelődik. Mert nem csak megoldásra lenne már nagyon régen szükség, hanem implementációra is és sehol nem tartunk vele. Ebből pedig az következik, hogy a demokratikus és humanitárius beszélgetések helyét átveszi az aggresszió.

Ebbe a jövőbe tessék magunkat beleképzelni.

Engem is, mint minden normális embert végtelenül felháborít az ahogyan ma a migránskérdést kezelik például Magyarországon. Én azonban az embertelenség mögött azt a hűvös és számító racionalitást is nézem, ami ezt indokolja. Jelesül azt, hogy

nem elég gonosznak lenni, annak is kell látszani

azaz olyan képet kell mutatni a migránsok felé, hogy kétszer is meggondolják, útra kelnek-e. Igazságtalan itéletek, méltánytalan eljárások, médiahecc. Táborokba, konténerekbe zárni őket, rossz ellátást adni, hergelni ellenük itthon, közben Amerikában meg elveszik a szülőktől és elkülönített táborokba zárják a gyerekeket még akkor is, ha legálisan folyamodnak menekültstátuszért. Szörnyű. Olyan emberekkel is ezt teszik, akik a biztos halál torkából menekülnek, mert a rendszer nem mutathat gyengeséget, mert azt félreértenék. Itt egyértelmű az üzenet: ne akarjatok idejönni!

És ugyanennek a hideg racionalitásnak a része az az érzéketlenítés, ahogy a fejlett világ szebb szokásokhoz kötődő lakóit meggyőzik lassan, hogy azok ott, a kerítés túloldalán nem emberek, nem érdemelnek emberi bánásmódot, nem érdemelnek irgalmat. És ez az érzéketlenség jól jön majd, ha tényleg rosszabbra fordulnak a dolgok, ami eléggé biztosra vehető, hiszen senki nem tesz ellene semmit.

És a harmadik, szinte mellékesnek tűnő szempont, ha így alakítjuk a migráció körüli közhangulatot, soha senkinek nem lesz esélye a témáról értelmes, tényeken alapuló vitát folytatni, állításokat megkérdőjelezni, adatokat elemezni, érveket ütköztetni. Ilyesmiért nemsokára büntetés jár majd.

Ebbe a jövőbe tessék magunkat beleképzelni

És akkor kanyarodjunk vissza egy pillanatra ahhoz, hogy milyen érzés is e történelmi idők tanújának lenni. Milyen ezeknek a korszakos eseményeket közelről nézni. A cinizmus, az önzés, az irígység és a gyávaság diadalát nézni, ahogy az emberiességet a történelem szemétdombjára veti. Bár ez utóbbi ugyebár nézőpont kérdése. Szerintem ők vannak a szemétdombon, és minket épp lerántanak magukhoz.

Ha hagyjuk.

Kategóriák:Háttértár

Címkék:Amerika, EU, Európa, gazdaság, jog, politika, történelem, USA, utópia