Hangos a kommunikációs csatatér attól, hogy a kormány rátenni készül mocskos kezét a tudomány világára, jelesül magához vonja az akadémai kutatóintézetek költségvetését, mely eddig a fenntartó MTA büdzséjének volt része.

Politikai kérdés ez vagy tudományos? Mondhatnánk politikainak azért, mert még van némi közéleti visszhangja annak, hogy kormányunk megint túlhatalmát demonstrálja. De ha csak ennyi köze lenne a politikához, azzal azt is elismernénk, a magyar politika ennyit tud, nemzeti sorskérdésekban, a jövőt meghatározó stratégiai ügyekben éppen ennyi tellik tőle. De a kérdés tágabb értelemben is politikai, és én ezért foglalkozom vele.

Nem kell ugyanis egy illiberális állam középvezetőjének lenni, hogy rájöjjünk, pénzt osztani hatalom. Mások pénzét osztani pedig nagy hatalom. És mivel a tudományt már nagyon régen nem a tudósok finanszírozzák a saját megtakarított vagyonukból, ezért mindig is volt politikai súlya annak, hogy ki és milyen alapon osztogatja a lóvét.

A tudomány obskúrus világ, a hétköznapi halandó többnyire csak a bulvárlapok “brit tudósok” cimkéjű kishíreiből értesül arról, milyen értelmetlen dolgokkal is foglalkoznak azok, akiknek túl sok szabadideje van. A világtörténelemben mindig voltak uralkodók, akik valamiért szerettek tudósok, művészek és filozófusok körében mutatkozni, mert azt gondolták, hogy mecenatúrájukért cserébe ez a társaság vet rájuk jó fényt. És vannak másfajta uralkodók, akik jobbnak látják, ha népük őket lelátón való szotyolázás közben nézi, mert szerintük meg az az igazi. Ki tudna itt igazságot tenni?

De ne legyen félreértés, szerintem nincs is baj addig, amíg a tudomány ügyében a mecénás megrendelőként lép fel és sajátos (politikai) céljainak megfelelő tudományos kutatásokat (is) finanszíroz. (Persze a kutatás addig tudományos csak, amíg nem egy előre kigondolt agymenést kell úgymond tudományosan bizonygatni.) Ne legyünk naívak, az űrkutatás vagy a gumipitypang kinemesítésének társadalmi hasznossága vajon arányban áll-e a rájuk elköltött pénzzel? Telis tele vagyunk olyan találmányokkal, amelyek valami meghatározhatatlan sikerességű tudományos projekt melléktermékeként kerültek kifejlesztésre, a tépőzártól a pillanatragasztón át a WD40-ig. A tudomány már csak ilyen, sok kutatásból több eredmény születik, mint kevésből, de a találati arány nagyon nem állandó, bizonyos mellékkörülmények jobban befolyásolják az eredményt, mint a büdzsé nagysága. Ezek után két dolog nyilvánvaló a mai magyar helyzetben:

1. Az Orbán kormány annyi pénzért és azt kutattathatott volna, amit csak akart volna, és ehhez semmi szükség nem volt sem az akadémia kutatóintézetek, sem az innovációs hivatal szétbarmolására.
2. Az Orbán kormánynak lövése sincs mitől és hogyan működik jól a tudományos kutatás.

Alapkutatás vagy alkalmazott kutatás?

Azok, akik sosem végeztek tudományos jellegű munkát, ha egyáltalán értik a kérdést, többnyire szereotípiák alapján ítélkeznek. Eszerint az alapkutatás menő, mert a tankönyvekben csupa olyan tudós neve szerepel, akik alapkutatást végeztek, róluk neveznek el mértékegységet, kémiai elemet és ők kapnak Nobel díjat, nem pedig az a srác, aki valami multinál dolgozik, és kifejlesztette, hogyan marad zöld a borsó az üvegben.

Először is, ez egy mesterséges szembeállítás, mert a kutatási folyamatok nem egymástól elkülönülve, pláne nem egymással szemben folynak, hanem egymást folyamatosan kiegészítve. Másodszor meg az alkalmazott kutatás is tök menő, mert lehet vele egy csomó pénzt keresni, meg lehet oldani például a világ élelmezési problémáit, ami nemes cél, és aki igazán jó, azt tudós körökben úgyis megismerik, tudós körökön kívül meg úgyse ismernek senkit. (Az elmúlt öt év fizikai Nobel díjasai?)

A fontos kérdés tehát nem a menőség, hanem a finanszírozás és a megtérülés. Könnyű belátni, hogy egy élelmiszeripari multi által finanszírozott kutatásnak, ami mondjuk egészségesebb tartósításról szól, hogyan lesz megtérülése, miközben a kémiai alapkutatás a molekulák szerkezetéről és tuljdonságairól, inkább áttételesen hasznosul. Ebből annak kéne következnie, hogy alapkutatást finanszírozzanak a gazdagok, akiknek úgyis túl sok pénze van, akinek meg kevés, az inkább koncentráljon a gyorsabban megtérülő alkalmazott kutatásra.

Csakhogy

Alkalmazott kutatás vagy vállalati innováció nem a semmiből lesz és nem is tud légüres térben létezni. Ahhoz, hogy vállalati innováció legyen, nagyon sok mindenre szükség van. Nem csak jó ötletekre, piaci ismeretekre, jól képzett kutatókra, de olyan kutatásszervezőkre is, akik egy programot össze tudnak állítani, finanszírozási igényét meg tudják határozni, le is tudják menedzselni, szabadalmaztatni… és kell egy infrastruktúra, amely az ilyen programokat finanszírozza, a hiányzó elemeket pótolja. És ezek évtizedek alatt kifejleszthető képességek. Ráadásul olyan képességek, amik kimondottan meghálálják egy szabadabb tudományos élet meglétét. És ebben az alapkutatás is benne van.

Na most, kell-e sorolnom, hogy mi minden hibázik ehhez Magyarországon?

Mindenki azt mond, amit akar

Ha a nép úgysem ért a tudományhoz, a tudósok meg a néphez, akkor honnan tudhatná bárki is, hogy hogyan teljesítünk?

Hát az a rossz hír, hogy a tudományos és innovációs tevékenységet is mérik. Nemzetközi összevetéseket készítenek, melyek célja, hogy egyfelől értékelje az elért teljesítményt, másfelől megmutassa a résztvevőknek, hogy milyen területeken kell fejlődniük. Volt is erről egy jó kis cikk az Index.hu-n, ami elég sötét képet festett a hazai állapotokról. Elkészült ugyanis EIS (European Innovation Scorecard) 2018-as kiadása, ami azt mutatja, hogy nemcsak Európához képest maradunk le, de 2010-es saját magunkhoz is rosszabbak az eredményeink. Innen letölthető az eredeti, és meg lehet nézegetni az összevetéseket is.

Ahogy azt a szinek alapján lehet sejteni, kevés dologban vagyunk jók, vagy jobbak, mint az EU átlag, és abból is van, ami becsapós, mert az innovatív cégeknél foglalkoztatottak nagy aránya például egyértelműen azt jelenti, itthon sokan dolgoznak olyan multinak, ami amúgy innovatívnak számít, még akkor is, ha itthon csak összeszerel.

Az viszont ebből a táblából is jól látható, mennyi minden számít bele a jó eredménybe. És itt most nem a jó pontszámra gondolok. Ahhoz, hogy egy ország jól teljesítsen a felsőoktatásnak, az akadémiai munkának és nemzetközi tudományos együttműködéseknek, a vállalati környezetnek, a finanszírozásnak, és a piacra jutásnak is működnie kellene. Mondom, nem azért, hogy szebb szinű legyen a kártyánk, hanem, hogy jobban éljünk.

Ehhez képest még a most elzavart Pálinkás József is, aki Orbán hűséges embere, de hozzáértő alkalmazottja volt, is abban méri tudományos életünk sikerét, hogy mennyi pénzt költöttünk rá, és nem abban, hogy milyen eredményeket értünk el. A hivatkozott indexes cikkre is csak annyiban reagált, hogy a két-három évvel ezelőtti befektetéseknek még nem látszhat az eredménye. Hogy a többi év hova lett… mindegy is.

És ezért nem fog működni az egész

Mert lehet, hogy a hőzöngő akadémikusok fegyelmezéséhez jó eszköz lehet, hogy azt mondja Palkovics Pitbull László, hogy “tessék, nemzetközileg is be van bizonyítva, hogy nem érdemlitek meg a függetlenséget”. De még ezt sem mondják. Mert nem kell. És azt meg véletlenül se mondják, hogy mi lesz a szép tudományos együttműködési mutatóval, ha megy a CEU, vagy hogy hogyan lesz megoldva a vállalati szektor innovációja, és a valódi kutatás kiszűrése, ahol a két legnevesebb innovátor Rogán Feltaláló Antal és Tiborcz FCKN István.

Két dolgot lehet előre sejteni. Az egyik, hogy továbbra is azzal mérjük a tudományt, mennyit költünk rá. Igaz ezzel a módszerrel már a magyar foci is jól teljesít, de biztos megvan még az alvállalkozó, aki tízmillióért csinált teakonyhát a Pancsó Arénába, tud ő olyat bármélyik akadémiai kutatóintézetbe.

A másik, hogy rengeteg ismerős vállalkozónak lesznek hirtelen támogatásra méltó innovációs ötletei. Mint például az a vadi új e-mail rendszer pár éve, ami majdnem lenyomta a gmailt. Mindjárt eszembe jut a neve…

Egy önkényuralmi rendszerben a tudományos élet néha tud menedéket adni másként gondolkodóknak, főleg ha az általuk művelt tudomány közvetlen társadalmi hasznossága csekély és a tudós csendes tipus. Persze nem mindig van így, a kulturális forradalom jó pár akadémikust hasznosított a rizsföldeken. Ha a magyar kultúrkampf verőembereit hallgatom mostanában, azt gondolom, ők inkább ezt a rizsföldes verziót támogatnák. A tudósok meg, gondolom én, magyar szokás szerint majd külföldiként kapnak Nobel díjat. Megint.

Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:EU, Innováció, Magyarország, piac, Tudomány, utópia