Nincs könnyű helyzetben, aki szeretné megmondani, merre is tart a világ most, a tízes évek vége felé. Egyfelől egyértelműnek tűnik ugye, hogy a világ nagy részének elege lett abból, ami az elmúlt 30 évet jellemezte. A globalizációból, az intézményesült  demokráciából, az Unióból, a kulturális sokszínűségből, és abból, hogy a növekedés kora nem az ő anyagi gyarapodásukat jelentette. Megannyi kisebb-nagyobb frusztráció pörgött szerteszét a világban. Talán még ma is így lenne, ha nincs a közösségi média, ami egyfelől kiirtotta a hagyományos sajtót, másfelől ezeket a frusztrált mikrokozmoszokat hatalmas echo chamber-ekben összegyűjtötte, felerősítette és politikai vadászterületté tette. Jöttek is a szerencsevadászok, akik meghallották az idők szavát. Nevezhetjük őket alt-rightnak, mindenféle populistáknak, manipulátoroknak, közös bennük, hogy meglátták a lehetőséget és a módszereket, amivel a tömegek energiája gerjeszthető és megtalálták a közös jelszót: le a rendszerrel!

Tudunk repülni!

Azért nehéz az ezeket a mozgalmakat összefoglaló trendet megnevezni, mert továbbra is ezerféle sérelem és elutasítás hajtja őket, miközben egységes, pozitív módon leírható világkép vagy cél nincs előttük, még akkor sem, ha egymás frusztrációját meg is értik. Tudjuk, hogy elegük van a menekültekből, a bankokból, a kínaiakból, a multinacionális vállalatokból, az iszlámból, a zsidókból, a melegekből, a liberálisokból, a szegényekből, a gazdagokból, a déliekből, az északiakból, az oroszokból, az amerikaiakból, a németekből, a nem németekből, a brüsszeli bürokratákból, a saját politikusaikból, a másikok politikusaiból, az ipari élelmiszerekből, a drága élelmiszerekből, a környezetszennyezésből, az atomenergiából, a fosszilis energiahordozókból, az elpazarolt energiából, a korrupcióból, és abból, hogy mindezt a sok rosszat mind mások hozták rájuk. Főleg az elit.

Lehet mondani, hogy a most tagadni, felszámolni, lerombolni-felszántani-sóval bevetni szándékozott liberális-demokrata világkép naív és idealista, de mégis rendelkezett egyfajta leírással arról, hogyan kellene működnie a világnak és az miért volna az embereknek jó. Volt ennek a világképnek eddig is konzervatív és szocialista, kritikája, sokallták vagy épp kevesellték az államot vagy a piacot, de az alapvető kereteket nem vonták kétségbe. Rendszeren belül voltak és rendszeren belül is akartak változásokat. Pont ezért vannak most mindannyian bajban az elitellenes, populista mozgalmakkal szemben, akik, mint rendes ludditák, kalapáccsal esnek neki az államnak és a nemzetközi rendszernek. A szép új világ minden, ami nem liberális, ami politikailag nem korrekt, ami nem globalista, ami nem olyan, amilyennek az eddigi akart lenni. Egy hatalmas protest-szavazás az egész.

Azokban az országokban, ahol a politikai paletta hagyományosan sokszínű, mint Németország, Franciaország vagy Olaszország, a populizmus saját pártformációkban indul a politikai hatalomért. Pillanatnyi népszerűségük mérhető, választási eredményeik nyomon követhetők. Ott azonban, ahol hagyományosan két nagy gyűjtőpárt között zajlik a vetélkedés, ott a populisták, a rendszerrel elégedetlenek, az opportunisták és szélsőségesek a nagy pártokon belül kénytelenek pozíciókat építeni. A választási rendszer sajátosságai miatt ők ma az Egyesült Királyságban épp úgy ott ülnek a Konzervatív Pártban, mint a Munkáspártban, az Egyesült Államokban pedig a Republikánusoknál ugyanúgy, mint a Demokratáknál. Azzal, hogy átküzdötték magukat a hagyományos pártstruktúrákon, meg is változtatták pártjaik arculatát és időről időre befolyásolják azok mozgásterét. Példaként elég a pártütő hard-brexit csoport zsarolási potenciáljára gondolni, akik az amúgy sem fényes angol tárgyalási pozíciót teszik épp tönkre, miközben még saját pártjukban is kisebbséget képeznek.

Ezzel el is jutottunk az első nagy kihíváshoz, ami próbára teszi a rendszert, de a rendszerkritikusokat is.

Brexit, avagy a ló nem vak, hanem vakmerő!

Lassan vághatjuk a centit, hiszen kevesebb, mint fél év van hátra az elszakadásig, de az Egyesült Királyságban senkinek sincs még a leghalványabb elképzelése sem arról, hogy utána mi lesz. És ezt nem úgy kell érteni, hogy van két-három különböző változat, és még nem tudjuk ezek közül melyik a nyerő. Nem, a Brexitnek nagyjából annyi értelmezése van, ahány politikussal beszélsz. Szorozva a napok számával, mert részletes ismeretek hiányában egyes részletkérdésekben nagyjából ilyen gyakran változik az álláspontjuk. Kivéve, ha egyáltalán nem hajlandók a részletekkel foglalkozni, mert akkor sziklaszilárd az álláspontjuk minden kérdésben. Márpedig az ördög, mint tudjuk, pont a részletekben lakik.

Az EU álláspontja elég régóta világos és ismert. Az angol álláspont ennek a tagadására épül, azaz megpróbálnak úgy tenni, mintha az EU nem gondolná komolyan, amit mond, vagy létezne valamilyen mágikus kompromisszum, aminek a részleteit ugyan senki sem ismeri, de ami jobb minden ismert változatnál. Az is nehezen kibogozható, hogy a legfontosabb alapproblémáról mi lenne az egységes álláspont, miszerint az EU legfontosabb alapelve, a 4 szabadság (az áruk a tőke, a szolgáltatások és az egyének szabad mozgása) csak és kizárólag egyben kapható, tehát nincs olyan verzió, hogy megtarthatják az EU tőke, áru és szolgáltatási piacait, de az EU állampolgárok mozgását korlátozzák. És innen már csak az egyszerű logikai lépések kellett volna végiggondolni. Meg is akadtak az Ír határnál, ami ugye a kilépés után EU külső határ lesz, de azt meg ők nagyon nem szeretnék. Persze azt sem, hogy Észak Írország és Anglia közt legyen határellenőrzés. Itt tartanak.

Az, hogy közben az EU tagjaként váltak részeseivé pontosan 759 nemzetközi egyezménynek, melyeket most egyesével újra kellene tárgyalniuk… valahogy elkerülte a szélesebb közfigyelmet. Pedig nem kell sokat guglizni, itt van. Oké, a Csendes óceáni halászati egyezmény talán nem a legsürgetőbb ügy, és nyilván azok az egyezmények, mint Schengen meg a valutaunió, szintén érdektelenek, mert eddig sem vonatkozott rájuk, de azért van ott egy csomó lényeges ügy, aminek a kezelésére még koncepció sincs. Ráadásul ezek csak az EU és más országok közötti egyezmények, és nincsenek a listán azok az EU szervezetek és szerződések, melyeknek eddig az Egyesült Királyság részese volt, most meg nem lesz. Mint például az ECAA, az unió közös légügyi térsége, mely az unióban bejegyzett légitársaságok működését és piacát szabályozta. Ebből kikerülve a brit bejegyzésű légitársaságok (az easyjet ugyanúgy, mint a British Airways) elvesztik jogosultságukat az EU-ba és az EU-ból történő járataikra. Ugyancsak érintettek lesznek a légitársaságok abban, ha kikerülnek az EU által az USÁ-val letárgyalt Open Skies egyezményből, így az Egyesült Államokba irányuló légiforgalomban hozzák őket hátrányos helyzetbe. Folytathatnánk a sort hosszasan, szabadalmi ügyek, gyógyszerregisztráció, élelmiszerbiztonság, ipari szabványok, bármi, ami elvontnak hangzik, de a mindennapi életre hatása van.

Az angol tárgyalási pozíció legnagyobb csapdája, hogy eleve deklarálták, hogy elutasítják az Európai Bíróság joghatóságát, márpedig az EU szintű belső piaci egyezmények mindegyike, mint a légügyi is, ezt jelölik ki, tehát nehéz úgy kompromiszumot kötni, hogy ne menjenek szembe a politikai lózungokkal.

Ha a brexit szavazás másnapján, egy meglévő, kristálytiszta alternatív koncepció szerint ötven tárgyalótestület kezdett volna a részletekről egyeztetni párhuzamosan, akkor sem biztos, hogy nyugodtan alhatnának. De az idei első fél évben az azóta lemondott brit főtárgyaló mindössze négy órát töltött EUs partnerével. Azóta az új fiú, Dominic Raab legalább eljár a megbeszélésekre, ha másért nem, tájékozódni.

Több mint két évvel a népszavazás után a brit kormány és a média nagy része még mindig azzal van elfoglalva, hogy eltitkolja-elhallgassa a brexit várható következményeit. Hogy még most se lehessen érdemi vitát tartani, amikor már amúgy se lehet a döntésen változtatni. Ebből pedig az következik, hogy óriási politikai földcsuszamlás várható amikor a kilépés után az egyszeri polgár szembesül azzal, hogy milyen döntést hozattak vele.

A kérdés tehát az, milyen következménye lesz annak, hogy a nép, felülve a politikai manipulátoroknak, vagy csak simán az érzelmeire hallgatva, valós ismeretek nélkül, de teljesen demokratikusan rossz döntést hozott, amit nem tud visszacsinálni? Vajon a felfordulás a populizmus, a szélsőségek erősödését eredményezi majd, vagy megtanítja a leckét és a felelős politizálás kereteit erősíti meg? És a többi országban, ahol politikai erők emelkednek azért, mert belpolitikai haszonszerzésre használják az euroszkeptikus és elit-ellenes handabandát? Lesz-e kijózanító hatása annak, ha az angolok falnak mennek?

America First!

Mielőtt azonban kiderülne, mi lesz a Brexit hatása, először Amerikában nyalhat vissza a fagylalt. Trump elök bunkokráciájának fontos mérföldköve következik néhány hét múlva, amikor is a kongresszus minden tagját, és a szenátusi helyek bő harmadát választják. (A kongresszust kétévente választják, a szenátus harmadát szintén kétévente.) Az eddigi tapasztalat az, hogy az elök pártja többnyire veszít valamennyit az elökválasztás évében megszerzett pozícióiból, így önmagában az, ha a republikánusok elbuknak néhány államot, akár rutinszerűnek is tűnhet. A gond ott kezdődik, hogy a szenátusban százból ötvenkét helyük van, míg a kongresszusban 435-ből 241, így három szenátusi és huszonnégy kongresszusi buktával oda a republikánus többség mindkét házban. Ha azt veszem, hogy Obama ennek több, mint kétszeresét bukta az első mid-term választásán 2010-ben, nagyon nem lehetnek nyugodtak.

Az előkészületekből azt látjuk, hogy a republikánusok nagyon is jól látják, mi jöhet most, és a legtöbbjük megpróbálja elkerülni, hogy a Trumpizmus még jobban magával rántsa. Ismert nevek nem jelöltetik magukat újra, hogy a vereséget elkerüljék. Ebből viszont az is következik, hogy olyan arcok jutnak republikánus szinekben kongresszusi és szenátusi jelöltséghez, akik korábban ilyet nem is remélhettek. Emlékeztek mit írtam néhány bekezdéssel feljebb arról, hogy kétpártrendszerben a szélsőségeknek fel kell kűzdeniük magukat a pártstuktúrában? Na most egy nagy csapat kretén Trumpista kap erre lehetőséget még akkor is, ha igazi nyerési esélyük kicsi.

esküdözik égre-földre

Ráadásul a republikánusok a saját táboruk hergelésében látják a megoldást, ami gyönyörűen látszott a Kavanaugh-szavazáson. (Az élethosszig tartó legfelsőbb bírósági tagságra kiszemelt Brett Kavanaugh-ról a szenátusi meghallgatás előtt azt lehetett sejteni, hogy elintézi a konzervatív republikánusoknak, hogy a legfelsőbb bíróság módosítsa a Roe kontra Wade ügyben hozott határozatát, és így teret engedjen az abortusz állami korlátozásának és úgy általában nekik szavazzon a határozatoknál.) A meghallgatások idejére azonban robbant a bomba, több nő is előállt történetével arról, hogy a fiatal Brett hogyan próbált erőszakoskodni velük, a volt iskolatársak emlékei szerint is egy magát agresszív baromra ivó egyetemista képe rajzolódott ki, ami tökéletes táptalaj volt egy hatalmas bulvár csetepaténak. Ha nem Trump az elnök, ha nem egy hónap lett volna hátra a választásokig, talán lecserélték volna a jelöltjüket egy ugyanilyen konzervatív de kevésbé kompromittált alakra. De egyfelől érezték, hogy ha elvesztik a szenátusi többséget novemberben, akkor oda az esély, másfelől Trump jó érzékkel meglátta az esetben a jutalomjátékot. Sikerült a drámai meghallgatáson áldozatot faragni a feltételezett tettesből, amire rátett a hímsovén Trump gúnyolódása az áldozaton, és máris összezárt a szavazóbázis és a jelölt átment. És amikor szavazóbázist írok, nem csak a szükséges 51 szenátorról beszélek, hanem a republikánus szavazókról, akiket a felmérések szerint egyáltalán nem térített el ez a kínos közjáték attól, hogy megint rájuk szavazzanak. Nem, még a női szavazóikat sem.

Ami viszont érdekes, hogy ugyanezen közvélemény kutatások szerint, miközben a hagyományos republikánus tábor nem csökkent, a demokratáké jelentősen nőtt, nem meglepő módon a nőknek, a fiataloknak és az iskolázottabbaknak köszönhetően.

Ebből az következhet, hogy a legfelsőbb bíróság megnyerése könnyedén a kongresszus és talán a szenátus elvesztésével is járhat.

Trump az ENSZ közgyűlésen nevetteti ki magát

Azt kellene mondanunk, hogy ha így lesz, a rendszer korrigálja a kilengést, Trump a törvényhozási többség nélkül béna kacsa lesz, tweetjei egyre kevesebbet számítanak majd és a világ egy kicsit megint normálisabb hely lesz. Hát jó lenne, ha így lenne, de azért vegyük észre, hogy ez megint egy protest-szavazás. A Demokrata párt ellensúly, de nem ellenerő. Annyira sokféle és széttartó, hogy sokan inkább hívják koalíciónak, mint pártnak. Még mindig Hillaryt pörgetik jobbhíján, meg a magát demokratikus szocialistának valló Sanderst, de igazi esélyes jelöltjük nincs 2020-ra. Se igazi válaszuk arra, mit kellene kezdeni a világgal azon túl, hogy Trumpot meg kell verni.

Akár veszítenek a republikánusok, akár nem, Amerika hihetetlen mértékben polarizálódott az elmúlt néhány évben és a Trump korszak az elvárások és morális mércék döbbenetes erózióját hozta el. A tömegtájékoztatás hiteltelenítése, az amerikai intézményrendszer szétzilálása, a közhivatalnokok politikai célok mentén történő lejáratása pont azokon a pontokon gyengíti meg a demokráciát, amelyek eddig a természetes védőmechanizmusokat működtették a szélsőséges hatalomgyakorlással szemben. Egyúttal rávilágítottak arra is, hogy egy elnök mekkora túlhatalommal rendelkezik, ha nem kötik őt az íratlan szabályok. Nagy kérdés, hogy a politikai osztály kijózanodik-e a választási eredmények hatására, vagy épp ellenkezőleg, tovább hordja majd a benzint a tűzoltásoz.

Kategóriák:külvilág

Címkék:Amerika, Brexit, Clinton, EU, Európa, politika, Trump, UK, USA, utópia