Már egy ideje sokat morfondírozok Magyarország jövőjén. Nyilván azért van, mert nőnek a gyerekeim és megpróbálom kitalálni, hogy mi lenne a célravezető életstratégia számukra, ha boldogulni szeretnének, és ha hallgatnának rám. A politikai jóslatok olvashatók itt, meg itt, ha valakit ez érdekel, vagy nem emlékszik rájuk, de most inkább a mindennapi élet érdekel, ha úgy tetszik a következmények. Mert hát boldognak lenni a mindennapokban kell és nem a híradó nézése közben.
A minap munkaügyből kifolyólag külföldi befektetőkkel kellett reggeliznem. Elegáns helyen ültünk, szép ruhákban, drága porcelánból ittunk drága kávét. Régi életemben nagyon sokszor csináltam ezt, úgyhogy a formaságokkal nem volt probléma, de ma már kevésbé kötnek le a részletek, így, miközben beszélgetünk a millió dollárokról meg a határidőkről, sokkal jobban látom magunkat kívülről. Megfigyelem például, hogy a beszélgetés hogyan kerüli – nem kínosan, hanem egy balerina könnyedségével – a bennünket körülvevő város valódi helyzetét. A tabutémák, mint megannyi taposóakna, ott lapulnak az ország jövőjéről szóló beszélgetés mezején, de mi rutinosan siklunk közöttük és csak a pozitív üzenetekre koncentrálunk. Nincsenek fenntartásaink az üzleti tervben megfogalmazott növekvő kereslettel kapcsolatban és nem teszünk megjegyzést a biztató kilátásokat ígérő, de szerencsére nem jelenlévő, államtitkár politikai súlyára. A befektetők már elkötelezték magukat a beruházás mellett, nekünk meg az a dolgunk hogy a megvalósításról beszélgessünk.
Nem bombázunk negatív hullámokkal.
Vajon ezek a külföldiek, a befektetők, a turisták, az itt dolgozók még sosem hallottak a viktátorról? Nem tudják, mi történik itt, nem látják a korrupciót, a populizmust, az idegengyűlöletet?
Nem hülyék, persze, hogy hallottak róla. De nem kötik össze azzal, amit látnak, az élhető díszlettel. Ahogyan te is hallottál már Erdogan és Al Sisi önkényuralmáról, arról, hogyan börtönöznek be tízezreket politikai okból Törökországban és Egyiptomban. Ez azonban nem befolyásol, amikor felbukkan a remek last minute ajánlat, mert az all inclusive üdülőhely buborékjából nem látszik a két saroknyira dúló önkény. (A török turizmus forgalma a 2016-os visszaesés után szépen visszaállt a korábbi növekedési trendbe, mintha mi sem történt volna.)
Mihez képest?
Az üzleti reggeli után mindenki sietett dolgára, fontos emberek, fontos tárgyalások, üzleti ebédek, elegáns irodák és szállodák. Csak nekem volt kényszerű kimenőm a nap hátralevő részére, mert autóba ülve én egy átlagos magyar kisváros átlagos magyar kórházába siettem, hogy szembesüljek a magyar valósággal. Gyakori vendég vagyok a magyar valóságban, nem sokkolt, amit tapasztaltam. Tudom, mi a különbség magánklinika és állami kórház közt és nem vigasztal, hogy tudom az okát.
Azon gondolkoztam, milyen kicsi a fizikai távolság a két valóság között. Közhelynek számít, hogy az ország keleti és nyugati széle közt néhány száz kilométer a távolság, mégis, mintha másik kontinensen lennének. A mi beszélgetésünk azonban Budapest közepén esett meg, tőlünk néhány száz méterre utolsó aluljárós ébredésük után szedelődzködtek a hajléktalanok. De bárhol is lehettünk volna, gyalogosan néhány perc alatt át tudtam volna sétálni abba a magyar valóságba, melyről a kávéházban nem illett volna tudomást vennem. Bár jól ismerem ezt a kelet-nyugatozást, budai-pesti-vidéki osztást, azt is látom, hogy ez a paradigma nagyon múltszázadi. Ma már jól látszik, hogy a világ kellemesebb/biztonságosabb/fejlettebb/gazdagabb része kicsiny foltokban található meg az országban.
Olyanok, mint a buborékok
Bennük a dolgok működnek. A bármilyen helység mindig tiszta és klimatizált, az orvos időpontra vár és számlát ad a kezelésről, amit gyorsan és szakszerűen végeznek el, nincs baj a tömegközlekedéssel, azt ugyanis senki sem használja, és nincs baj az állami iskolával, oda senkinek a gyereke nem jár. Az itteni Tescoban nincsenek is gazdaságos termékek a polcon, azt nem venné senki. A szolgáltatásokért magától értetődő módon fizetni kell. Ebben a világban a magyar rögvalósághoz képest kicsit magasak az árak, egyhavi nettó átlagfizetésbe kerülhet mondjuk a havi fitneszbérlet személyi edzővel, a gyerek egyetemi kollégiuma, vagy egy egyszerű olajcsere a család valamelyik autóján. Nem összesen, hanem külön-külön.
Ez nem Svájc vagy Dánia, hanem Magyarország. Valamelyik buborékja.
Ezekben a buborékokban járva kelve az ember elhiteti magával, hogy az a normális, amit csinál, az a valóság, amit tapasztal, és azok az emberek, akiket ő ismer. Sokan azzal nyugtatják magukat, hogy a buborékok egyre nőnek (ez a fejlődés) és lassan egyre többen kerülnek be (ez a gyarapodás) és nemsokára mindenki benn lesz, aki megérdemli.
Ez a hazugság.
(Bár a jómódú emberek szeretik azt hinni, helyzetüket megérdemlik, meglehetősen nagy statisztikai minta alapján biztosan mondhatom, hogy az anyagi javak mennyisége és érdem között, finoman fogalmazva kicsi a korreláció. De ebbe most ne menjünk bele, nem erről akarok írni.)
A tapasztalat az, hogy a buborékok fala pénzből van, ha jobban tetszik jövedelmi különbségből. Ezek a falak azok, amik nőnek, vastagodnak és egyre jobban elszigetelik egymástól az embereket. Egyre kisebb tehát az átjárás, úgy fizikai értelemben, mint társadalmi mobilitási értelemben. A fizetős egészségügy, a fizetős felsőoktatás, mind a buborékhatás erősítését szolgálja. A bennlévőknek nem gond, ha pénzbe kerül, ha végre rendes szolgáltatást kapnak, és egyre kevésbé emlékeznek arra, milyen lehet annak, akinek ez nem elérhető. Nem értik a kívüllakók problémáit, nem fogják fel a korlátaikat, így nehezen várható tőlük együttérzés vagy szolidaritás.
Önmagában a jövedelmi különbségek léte, vagy nagysága nem újdonság, nem magyar specialitás és nem is felháborító. A kommunista időket leszámítva ilyen mindig volt és mindig elszigetelte egymástól az embereket, és lehetőségeiket is erősen befolyásolta. A mostani folyamat azért gáz, mert egyszerre jelent trendfordulót és paradigmaváltást. A különbségek nőni fognak, nem csökkenni, a leszakadók többen lesznek és nem kevesebben, és ez már nyíltan és kimondottan nem érdekli az elitet. Zavarni zavarja őket, mint a hajléktalanok a közterületeken, de probléma számukra rendészeti és nem társadalmi.
Miért van ennek jelentősége mégis?
Az elkövetkező húsz-harminc év gyökeresen átalakítja az életet. Munkahelyek milliói, szakmák százai-ezrei értékelődnek le gyorsan, az új típusú élethez való tudást, alkalmazkodást, információt jobbára csak a buborékban élők szerzik majd meg, míg a kívül rekedtek kiszolgáltatottsága nő. Nem kéne, hogy így legyen, jó minőségű oktatással, minőségi munkahelyek teremtésével elkerülhetővé, de legalábbis mérsékelhetővé tehetnénk a változás hatásait, de az a kirekesztő hozzáállás, ami rossz földrajzi helyre született embertársainat kerítésen kívül akarja tudni, ugyanígy kizárja, megbélyegzi, lenézi a buborékon kívül rekedt honfitársainkat is. Nem a cigányokról, a munkanélküliekről, a problémásokról beszélek. Az átlag magyar falu akár Afganisztánban is lehetne, egy kisvárosi szaki vagy egy bármilyen közalkalmazott olyan lesz mint egy szír menekült, ha megpróbál belépni a buborékba.
A buborékok, melyek Magyarország-szerte magukba fordulnak olyanok, mint a Dél Amerikai városok magas falakkal körülvett lakóparkjai, üzleti negyedei. Leszámítva a pálmafákat, a jó időt, meg a nézhető focit. És azt, hogy itt egyelőre nincsenek mindenhol falak, szögesdrót és őrök, hogy a favellák népét távol tartsa. Bár szerintem előbb-utóbb lesznek.
És ha visszatérünk az eredeti kérdéshez, mit mondjak ezek után a gyerekeimnek, (vagy a te gyerekeidnek), ha egyáltalán felmerül a kérdés, hogy mit kéne csinálni? Hogy hogyan kell viselkedni, ha benn járunk a buborékban. Hogyan lehet elmagyarázni, hogy mekkora a különbség aközött, hogy benn vagyunk vagy kinn vagyunk, míg nem késő?
Ha még nem késő.
Kategóriák:egy kis hazai
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?