De ők halat akarnak!

“Ha jót akarsz tenni az emberekkel, ne halat adj nekik, hanem hálót és tanítsd meg őket halászni!” – így szól a régi mondás. Sok minden benne van ebben, mindenki a maga hite, vagy éppen tévhite alapján értelmezi. Vajon a módosak, akiknek lehetőségükben áll, tényleg segíteni akarnak az embereken, vagy inkább keresnek egy kis plusz pénzt a halon? Vajon az emberek tényleg jobb szeretnének halászni, mint halra várakozni és panaszkodni, hogy kevés?

Kicsit hosszú és kicsit kacskaringós poszt következik.

A világ megint megérett a pusztulásra. Mint annyiszor, most is kiabálnak a Kasszandrák, és amíg hír értéke van ennek a kiabálásnak, a média is foglalkozik velük, hogy aztán visszatérjen szokásos tevékenységéhez és bulvársztorikkal és katasztrófatudósításokkal hígítsa a a fontos kérdéseket. Pedig van négy olyan nagy globális tünet, melyek egyenként is katasztrofális hatásokkal járnának, de amilyen szerencsénk van, nagyjából egy időben csattannak el:

  1. Klímaváltozás. Mindegy, hogy mit gondolsz az okokról, hogy teljes mértékben az emberi tevékenység okozza-e a felmelegedést vagy részben kozmikus és természeti hatások felelősek érte. Az egész egy láncolat, a hatások interferálnak és amikor egymást erősítik sok százmillió ember élete, megélhetése kerül veszélybe. És nagyon úgy néz ki, nincsenek már évtizedek hátra, hogy átgondoljuk, mit kellene tenni.
  2. A globális gazdaság növekedésének korlátai. A kapitalizmus új szakasza, az információtechnológia forradalma alapvető változást hozott. Elszakadt a növekedés a munkaórában mérhető emberi tevékenység mennyiségétől, azaz képes a gazdaság úgy nőni, hogy a foglalkoztatás és a reálbérek nem nőnek. A szoftverek, a robotok sok százmillió ember munkáját veszik el, az így kieső betanított és szakmunkások ugyan többnyire találnak munkát, de a szolgáltató szektorban az állandó változás, a folyamatos tanulási, alkalmazkodási kényszer a többséget alacsony jövedelmi kasztban tarja, ők pedig emiatt nem tudják növelni a fogyasztásukat. Hiába nőne tehát a gazdaság, nincs kinek értékesíteni, hitelekkel pedig ezt a szakadékot, aminek nem látszik a másik széle, áthidalni nem lehet.
  3. A migráció. És most nem az Orbáni, manipulatív migrációs hisztire gondolok. A világ fejletlen térségeiben, főleg Ázsiában és Afrikában az emberi populáció méretének szabályozását – bármilyen borzasztó ezt kimondani – a szegénység látta el. Az egészségtelen életkörülmények miatt magas gyermekhalandóság, az alacsony várható élettartam, a járványok és éhínségek kordában tartották a népesedést. Erre a társadalmak úgy reagáltak, ahogy biológiailag szokásos, hogy a veszteségeket nagyon magas születésszámmal próbálták egyensúlyozni. Amint a globális gazdasági hatások egy icipicit emeltek az életszínvonalon, amint megjelentek az oltások, a víztisztítók, egy egész kicsivel több élelem, a népesség robbanásszerűen megnőtt. Ha megnézzük ezen területek életkoreloszlását, látjuk, hogy sok helyen a népesség fele húsz év alatti. De itt sem a változás irányával, hanem a sebességével és a populációk reakcióidejével van a probléma. Idő kell ahhoz, hogy egy társadalom elhiggye, nem kell tíz gyerek ahhoz, hogy kettő megérje a felnőttkort. És ahhoz is, hogy kiderüljön, ennyi éhes szájat etetni nincs miből.  Hiába kezdett esni a születésszám ezeken a területeken máris, még évtizedekig tarthat mire a növekedés leáll. Csak halkan jegyzem meg, ugyanez a folyamat Európában is lejátszódott a mezőgazdasági és ipari forradalom idején és a jólét mindenféle politikai erőfeszítések ellenére néhány generáción belül elhozta a népességcsökkenést. Tényleg minden szegény ki akar vándorolni? Frászt! A népvándorlás nem közlekedő edény, nem törekszik a szintek tökéletes kiegyenlítésére. Ha így lenne ekkora egyenlőtlenségek eleve ki sem alakulhattak volna. Sokkal nagyobb problémát okoz, hogy az emberi lét alapvető kérdéseivel, amiket a migráció felvet, nem merünk szembenézni. Hogy van-e, lehet-e különbség két ember életének értéke között. És akár igen, akár nem a válasz, a következményeit vállaljuk-e. Magunkra nézve is.
  4. Politikai zűrzavar. Ahogy azt nem nehéz kikövetkeztetni, a fenti hatások össze is függenek. A globális gazdaság kihúzott ugyan egymilliárd embert a mélyszegénységből, de hozzá is láncolta őket a globális értéklánc egy-egy szeméhez, a növekedés forrása tehát a külkereskedelem és nem a belső piac, hiába lett Kínában rengeteg tehetős fogyasztó, Kína növekedése az exporttól függ továbbra is. A klímaváltozás is a fejlődő vagy fejlődni képtelen országokat sújtja, ami vízhiányt, élelmiszerhiányt, és még több, veszteni való nélküli földönfutót eredményez, ami a migrációs nyomást erősíti. Ebben a zűrzavarban pedig megjelennek a zavarosban halászók, akiknek most könnyű dolguk van, más ötletük nem lévén a bizonytalan és veszélyes jövő helyett a megszépített múltat árulják politikai programként. Minderre a hagyományos politikai centrumpártok nem tudnak reagálni, bázisuk, befolyásuk egyre csökken, lassan egyetlen vonzerejük az marad, hogy nem küldenek hajnalonként a wc-ről dühös és hazug üzeneteket követőiknek, mint teszi azt az amerikai elnök naponta.

Felelőst kell keresni, nem megoldást!

Cikkek sorában foglalkoztam már a populizmussal, de rendre a jobboldali, alt-right populizmussal, amely a világ minden bajáért a globális elitet, a liberálisokat, Sorost  teszi felelőssé. Jellemzően nem rendelkeznek koherens világképpel, gazdasági programjuk főként globalizációellenességből és egymással versengő nemzetállamok merkantilista felfogásából áll.

Folyamatosan erősödik ugyanakkor egy baloldali populizmus is, ami annyival tud többet a jobbos változatnál, hogy nyíltan kapitalizmusellenes, így megspórolja magának azt a logikai fából vaskarikát, amibe a jobbos változat minduntalan belekeveredik, hogy ugyanis a jobbos populisták úgy akarnak kapitalizmust, hogy közben a lényegét mégiscsak tagadják és/vagy rombolják.

Itt van például ez a bájos svéd tinédzser, Greta Thunberg, aki megindító beszédben teszi felelőssé a profitéhes nagyvállalatokat a világ romlásáért, a környezeti katasztrófáért és egyúttal be is ígéri a népek lázadását:

 Vannak persze olyanok is, akik inkább harcias retorikában és barikádokban hisznek, és  sárga mellényben onnan küldenék el a kizsákmányoló vállalatokat a fenébe, kinek mi a szimpatikusabb.

Nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy azt lássuk, ezek az antikapitalista antiglobalista fordulatok továbbra is nagyon népszerűek lesznek a jövőben, sőt annál inkább, minél rosszabb lesz a helyzet, és minél jobban elpofátlanodnak a szélsőjobbosok. A józanságnak nem nagyon lesz piaca mostanában.

De akkor nem felelősek a profitéhes nagyvállalatok?

monopolyDehogynem! Csak éppen nagyon nincsenek egyedül ezzel a felelősséggel. Mert persze hollywoodi filmek, az obráni retorika és a Monopoly társasjáték színvonalán könnyű elképzelni a gonosz, kapzsi tőkést, aki egész nap azon morfondírozik, hogyan tehetné tönkre a világot.

A baj csak az, hogy ebben a játszmában majdnem mindannyian benne vagyunk. Mert miről is szól a kapitalizmus: termelj többet, spórolj a költségeken, legyél vonzóbb, mint a konkurencia! A nagyobb mennyiség és az alacsonyabb költségek nem szorulnak magyarázatra, mindenki tudja, hogy úgy kell a kákán csomót keresni, hogy olcsón veszem és drágán adom. De mi a helyzet a versenytársakkal?

Legyél vonzóbb, mint a konkurencia. Meg kell nyerni a fogyasztót. A termék szebb, többet tud, olcsóbb, jobbak a garanciális feltételei, házhoz jön, menőbb, megtestesíti addig nem is létezett vágyaidat. Ezért szeretjük. Három példa:

Hypermarketbe kell menni vásárolni, mert akkor egy úttal letudjuk a hentest, a zöldségest, a péket, a háztartási boltot, az egyéb élelmiszereket, de műszaki cikket, ruhaneműt, vagy akár könyvet, írószert, játékot is beszerezhetünk egy helyen, mondjuk csütörtökön este héttől fél kilencig. Helyette lehetne cekkerekkel felpakolva caplatni a körúton, piacozni, szigorúan szombat délelőtt rohanvást, mert mert a kisboltok ugye nem tartanak nyitva reggeltől késő estig. Mi rengeteg időt, energiát spórolunk egy ilyen bevásárlással, és nyilván némi pénzt is, hiszen a kisboltokban minden drágább. Tehát a mi kényelmünk és spórolásunk az, amit ezen nyerünk, és amiért a hypermarketek felépítik a teljes logisztikai rendszerüket, ami fillérekért szállít Marokkóból paradicsomot, Lengyelországból felvágottat, Chiléből bort, Franciaországból sajtot, Bolíviából banánt. Ki az, aki jobban szeretne a régi módszerekkel és rosszabb választékból drágábban vásárolni? Ki az aki belegondol, hogy szépen megszűnik egy szakma, mert nincs már eladó csak árufeltöltő meg robotpénztár? Kit érdekel, honnan jön a hús, ha kevés pénzből máshogyan nem tud húst tenni a gyerekek elé? Belegondolunk abba, hogy mennyi üzemanyag ég el, míg a világ összes tájáról származó valami kapható lesz ugyanabban a boltban? Nem zavar minket, mert a mi tíz deka paradicsomunkra, egy üveg borunkra, egy pár kínai edzőcipőnkre fillérek jutnak belőle.

Tegyük fel, csak a példa kedvéért, hogy mi ötven centet spórolunk meg minden egyes árucikkel, amit a hyperben veszünk. A gaz kapitalista meg keres mindegyik darabon öt centet. Mi egy vásárlásnál fogtunk 15 dollárt, ő keresett másfelet. Így én aznap tizenöt dollárért taszítottam egyet a világon a szakadék irányába, ö meg másfélért. Igaz mi voltunk aznap ezren a boltban, szóval az neki ezerötszáz. Soha nem keresné meg ezt az ezerötszázat, ha én nem akarnék spórolni tizenötöt.

De nézzünk egy másik példát. Régen, amikor szalámit vett az ember, akkor a boltos néni betette a rudat a masinába, leszeletelt valamennyit a zsírpapírba. “Tizenhét lett, maradhat?” Maradt, mentünk tovább. Ma már nem a néni szeletel, hanem a húsüzemben a robot. Millió szeletet levág egy nap, és nem fárad el, a néni egy műszakban levágott pár százat, és kész volt. Ma nyolc deka szaláminak jár egy polikarbonát vagy polietilén tálca, fóliával légmentesen lezárva, védőgázzal kitöltve, így ha nem nyitom ki otthon, sokáig friss marad, szemben a zsírpapíros változattal, ami néhány napon belül elvesztette szalámi jellegét. Nyolc deka szalámira öt deka műanyag. Ugyanez a sajtnak, a joghurtnak. Ki akar üvegeket cipelni, ha a bevásárlás fele göngyöleg? Inkább legyen PET palackban, aludobozban, nejlonban, tetrapak dobozban, azt könnyebb vinni. Igaz, hogy alig cipelem, hisz bevásárlókocsiban tolom a pénztárig, onnan az autóig, úgyhogy maximum 25 métert cipelem a kocsitól a saját hűtőmig, de hazavittem egy kiló semmire sem jó műanyag szemetet. Mert így kényelmes. És olcsó. Mert az üveges, vagy kimért áru szállítása drága a boltnak is. Az ömlesztett áruból mindig sok a hulladék, az előre csomagoltból meg szinte semmi, a drága göngyöleget drágán kell visszagyűjteni és ezt valahol valakinek ki kell fizetnie. Márpedig a vásárlók nagy része ár alapján dönt és az olcsósággal a környezetszennyezést választja.

De a kedvenc példám: lehet ugye kávét venni darálva, huszonötdekás téglában, ami messze nem a legolcsóbb forma, de mondjuk a leggyakoribb. Így egy kiló tiszta arabica kávé kijön mondjuk 3000 forintra, esetleg 3200-ra, attól függ hol veszed. De lehet venni kávét a Nespressonál is, hat grammonként alukapszulába zárva, ami így 20-22 ezer forintra jön ki kilónként. Oké, egy kiló kávéból otthon sose főzöl le 160 eszpresszót, de mindegy, mert megveszed azt is, amit kidobsz. Mondjuk legyen a különbség 600%. Ebből a különbségből kijön az “exkluzív” Nespresso butik bérleti díja, a csajok formaruhája, fizetése, és kijön a hulladék visszagyűjtés és hasznosítás költsége. Bőven belefér a kapszulánként 130 forintos árba. És ekkor jön a leleményes vásárló, aki úgy gondolja, jól beint a kapzsi tőkésnek és a Nespresso gépet 80-100 forintos “bolti” kapszulával hajtja, ami többnyire műanyag. Így egy kiló kávé már tényleg csak 14-16 ezer forint, de se butik, se lányok, se formaruha, se hulladékkezelés nincs. Csak szemét meg pazarlás.

Ezekkel a példákkal csak azt akartam érzékeltetni, hogy mindannyian felelősek vagyunk a világ állapotáért, mindannyiunk 15 dollárja ott van a naponként sokmilliárdos számlában, mert a mi spórolásunk, ami ugyan lehet kényszer, a mi kényelmünk, a mi időnk mind-mind benne van a Csendes óceáni szemétszigetben. Mert a gazdasági fejlődés, az innováció és a növekedés forrása az emberi lustaság és a kényelmesebb, egyszerűbb felhasználhatóság iránti vágy. Ebben pedig mind részesek vagyunk.

szemétsziget

De ha mindez csak a környezettudatosságról szólna, lehetne egy sima környezetvédő pamflet is, olyannal meg ugye Dunát lehet rekeszteni. De miközben vásároljuk a szemetet és pazaroljuk az erőforrást, mi magunk is hajtjuk a masinát. Hisz milliárdnyi ember megélhetése függ attól, hogy a rendszer működik. Ugyanaz a számtan igaz itt is, a tizenöt dolláros órabérrel, meg a tulajdonos másfél dolláros hasznával. És aki jól akar keresni, és vagyunk ilyenek sokan, az szeretne sikeres vállalatnál dolgozni, benn maradni a rendszerben, fizetésemeléseket, jutalmakat kapni. Viszonylag kevéssé zavarja a többséget, hogy munkája eredménye valahol pazarláshoz vezet. Kedvenc példám, hogy aki olajfúró tornyon dacol a viharos széllel, mit szólna, ha tudná, hogy veszélyes és kimerítő munkája eredményeként kitermelt olajból nem gyógyszer vagy üzemanyag vagy fontos alkatrész készül, hanem figura a McDonalds happy meal-hez, ami ottmarad a kocsi hátsó ülésén és úgy kerül a szemétbe, hogy egy fél óráig sem érdekelte a gyereket. Megmondom mit szólna: semmit. A jó fizetés, az érdekli. Az értékesítőt meg, hogy teljesül-e a terv, a marketingest meg, hogy sikerült-e megszólítani az új vásárlókat, kattintanak-e a linkre. Azt gondolhatod, hogy azzal, ha tudós, tanár vagy orvos vagy, rád mindez nem vonatkozik, hiszen téged nem közvetlenül a gazdasági szereplők tartanak el, pedig akár állami adókból, akár alapítványokon, biztosítási rendszereken keresztül, de valahogy mégis a gazdaság termeli ki azt a jövedelmet, amit a munkádra fordítunk, legfeljebb az elosztás rendszere különbözik államonként.

A fogyasztói társadalmat rólunk, fogyasztókról nevezték el, nem a termelőkről. És ezt a fogyasztást nem csak fenn akarjuk tartani, de növelni is akarjuk, mert az jelenti a munkahelyünk biztonságát. Persze panaszkodunk, hogy gyorsan avul minden, amit megveszünk, szétesik, lejár, kimegy a divatból, de azért vesszük a cuccokat, mintha nem lenne holnap. És örülünk, hogy fogynak, mert így lesz munkánk holnap is.

faszén

faszénárusítás valahol Afrikában

Azt gondoljuk mindemellett, hogy ez a fogyasztói őrület, meg a környezetszennyezés elsősorban a gazdag nyugat, meg az azt majmoló kelet sajátja. Ha eldobható műanyag biszbaszokban meg egynyári ruhákban gondolkodunk, tényleg így van, de  például az afirikai kontinens egymilliárd lakójának fő energiaforrása a faszén, ami két okból nem szerencsés: egyrészt a légköri széndioxidot megkötő, egykor hétmillió négyzetkilométernyi erdők egyharmadát már sikerült faszénné és így legköri széndioxiddá alakítani, ami nagyjából kétszerese a világ más tájain folyó erdőirtás ütemének, másrészt az erdőirtásokkal drámaian sikerül átalakítani a tájat, ami szintén közvetlenül visszahat a klímára. Az afrikai háztarások nagyjából nyolcvan százaléka használ faszenet fűtésre és főzésre, és ezt a bulit nem hatalmas multinacionális vállalatok meg gonosz bankárok pörgetik, hanem helyi erők kisipari módszerekkel. Sem infrastruktúra, sem pénz nincs a változásra. És ezek azok az országok, ahol a klímaváltozás a hatásait sem igazán tudják kezelni, mert nincs miből. A brazil esőerdők kiirtását is helyi termelők követelik, és az új populista elnök, Bolsonaro meg is fogja engedni nekik, mondván miért az ő szegény népe ne gazdagodjon egy kicsit azért, hogy másoknak tiszta maradjon a levegője meg a lelkiismerete?

Ez az érv az, amit leginkább használunk magunk felmentésére kicsiben és nagyban, hogy nem keresünk eleget, nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy megengedhessük magunknak a környezetvédelmet. Mert az “organikus” meg a “vegán” meg a “kistermelői”, meg a “kézműves”, ha nem a kert végéből van, akkor bizony elég drága tud lenni. Ahogy a napelemmel hajtott, az üzemanyagcellás, a “nullemissziós” is. Amíg Afrikában élet és halál kérdése, hogy egy kiló faszén egy dollár vagy kettő, addig nehéz elvárni tőlük a környezettudatosságot, miközben Európában és Észak Amerikában pazarlásból élünk. Mert a fogyasztói társadalom motorja a pazarlás. Szimbóluma a szívószál. Szálanként külön csomagolva.

erdőirtás

(Oké, egy fontos közbevetés. Anélkül, hogy nektek udvarolnék vagy magamat dicsérném, el kell mondjam, hogy az egyharmad.net olvasói azt átlagos földlakónál jóval környezettudatosabbak. Ezért ha úgy találod, általánosító kritikám rád nem teljes mértékben igaz, ne sértődj meg légyszives, hanem nézz körül. Lehet, hogy a te ökológiai lábnyomod minden évben egyre kisebb, de a többség egyrészt azt sem tudja mi az, másrészt ha tehetné, inkább nagyobbat szeretne.)

És akkor el is jutottunk az egyik fontos konklúzióhoz: A szélsőséges világnézetek, a populizmus, a destruktív politizálás oka az, hogy kifulladt a középosztály jövedelmének növekedése. Magyarul a fejlett országok átlagembere éppen azzal elégedetlen, hogy nem tudja fogyasztását, kényelmét, vagyonát és pazarlását növelni, miközben már a mostani fogyasztása, kényelme, vagyona és pazarlása is a Föld elszennyezését és túlnépesedését okozza.

A kapitalista válasz az, hogy a növekedés forrása, ahogy fentebb már leírtuk, hogy többet kell termelni és csökkenteni kell a költségeket és a jól menő vállalatok sok jól fizető munkahelyet teremtenek. A növelést jó ideig úgy oldották meg, hogy fogyasztóvá tettek több százmillió embert a fejlődő országokban, és olcsónak látszó hitelekkel eladósítottak pár százmilliót a fejlett országokban. Mivel ezen emberek fogyasztását tovább növelni nem tudják, a költségek lefaragása érdekében gépesítenek, robotizálnak, hatékonyabbá tesznek, ettől a termékek olcsóbbak lettek, ami azt az illúziót kelti, hogy többet ér a pénzünk. A buborék ki fog pukkanni, mert a fejlődő országok növekedése is a fejlettek fogyasztásától függ, hiszen exportból élnek, ha a nyugat nem tud többet fogyasztani, százmilliók veszíthetik el úja a munkájukat. De ha folytatódna is a pazarló fogyasztás, azt egyre inkább gépek látnák el, így a munkáskéz így is úgy is feleslegessé válik.

A jobboldali populista válasz az, hogy mindegy mi történik a világgal, csak mi legyünk rendben, protekcionista gazdaságpolitikával menteni kell a menthetőt, elhitetni az emberekkel, hogy a történelem kereke visszafordítható, hogy lehet termelő, kétkezi munkával újra magas és folyamatosan növekvő béreket kreálni, miközben a termelt javak ára nem szökik az égig.

A hagyományos centrista politika válasza, hogy igaz, hogy a rendszerrel baj van, de majd csak megoldódik valahogy, ez egy átmeneti válság, majd kinövekedjük, csak azt kell kitalálni, hogy a legnagyobb lobbierővel rendelkező nagyvállalatok mit szeretnének. Addig is alakítani kell pár bizottságot meg szervezetet, és tárgyalni napestig a semmiről.

A baloldali populizmus válasza, hogy az egész a kapitalizmus és főleg a gonosz tőkések összeesküvése miatt van. Magas adókat kell kivetni, amivel a gazdagok gazdagodását vissza lehet fogni, és azt a pénz szét lehet osztani a szegények között, pénzben, szolgáltatásokban (egészségügy), ígéretekben (nyugdíj). Arra, hogy miből lesz a jövedelem, ha a tőkéseknek nem éri meg létezni, nem sokat beszélnek, de valószínűleg úgy gondolják, hogy közösségért érzett felelősség elég motiváció lesz.

A környezetvédők szerint a környezetszennyezést kell nagyon megadóztatni, ezzel a fosszilis energiafelhasználást és környezetszennyezést annyira megdrágítani, hogy az alternatívák olcsóbbnak tűnjenek így egyik pillanatról a másikra megvalósul a “decoupling” azaz a gazdasági növekedés elszakad a szénalapú fogyasztástól és megvalósul a “fenntartható növekedés”. Közben esetleg vissza kell vezetni a múlt századi vagy még régebbi mezőgazdasági termelési formákat, hogy az embereket így foglalkoztassuk, és “bio” élelmiszert állítsunk elő. Az, hogy az így ugrásszerűen megemelkedő árszínvonal mit eredményez azoknál, akik most is alig élnek meg, nem sokat tudunk. Talán a magas környezetvédelmi adókból fogjuk őket eltartani.

Ahogy a leírásokból látható, nekem mindegyik válasszal bajom van, és el is mondom mi az: a bevezetőben arról volt szó, hogy vajon az emberek mit szeretnének jobban? Halászni, vagy csak úgy halat kapni? Vagy ha úgy tetszik, mi lenne a dolga a jóságos politikacsinálóknak, hálót osztogatni, vagy halat?

Egy dolgot felejtünk el közölni az emberiséggel: tök mindegy, hogy hálót vársz vagy halat. A hal elfogyott, a háló sem ér semmit!

no fishTeljesen mindegy, hogy a felkínált politikusi válaszokból melyiket tartod szimpatikusabbnak, hihetőbbnek, követhetőbbnek, az élet a bolygón gyökeresen meg fog változni akár szeretnéd, akár nem. Másképp mondom: Nem lehet úgy változtatni a rendszeren, hogy a te fogyasztásod, pazarlásod megmaradjon esetleg még nőjön is, de annak ne legyenek káros mellékhatásai, amik előbb utóbb visszahullanak rád. Ha úgy tetszik az életszínvonalad nem fenntartható. A mostani életszínvonalat a globális kapitalizmus termelte ki, akár multinál dolgozol, akár az állami szektorban. Ha a globális kapitalizmust szétverjük, mindegy, hogy zöld, vagy szoci, vagy alt-right indíttatásból tesszük, annak a következménye elszegényedés lesz. A politikusok többsége persze azt ígéri, nagy változások jönnek, de te nem jársz majd rosszul. Ez viszont hazugság. Mindenki rosszul jár majd. És ezt az elszegényedést terheli tovább az eddigi környezetszennyezés okozta teher, és a klímaváltozás okozta krízis. A kérdés igazán nem is az, hogy milyen lesz a válság, hanem az, hogy a válság utánra van-e valami használható elképzelés a működésre? Történik-e olyan kulturális változás, hogy az emberek milliárdjai nem megélhetésben, fogyasztásban, pazarlásban mérjék az emberi életet, (ez maga lenne a csoda) vagy egyszerűen hagyjuk megint, hogy az elszegényedés megoldja a túlnépesedés problémáját, részben a éhínség, a klímakatasztrófa, részben a csökkenő erőforrásokért folytatott háborúk útján.

bizniszVádolhatjuk a globális kapitalizmust azzal, hogy tönkretette a Földet és olyan gazdasági modellt alkotott, amiben az átlagember nem gazdagodott eléggé, a tőkés gennyesre kereste magát, de azt azért látni kéne, hogy bármit gondolj is a saját fogyasztásodról, a világ mostani pazarló élete okozza a környezeti katasztrófát, és ha javaink jobban nőttek volna az elmúlt harminc évben, az csak még több pazarlást és szennyezést okozott volna. Ugyanolyan vakok és önsorsrontók vagyunk a magunk szintjén, mint amilyennek a globális tőkést látni szeretjük. Mi az akárhány dolláros órabért tartjuk méltányosnak, ők meg az akárhány százalékos profitot. A kettő elválaszthatatlanul van összekötve. Egymás kárára nem, csak együtt alakíthatók. Önzőségeink, szűklátókörűségünk miatt egyszerűen kizárt, hogy rendszerszinten újratervezzünk bármit is, ha nem vagyunk rákényszerítve. És ahogy én látom, a kényszer jön, mi pedig kivárjuk. Beszélhet az ENSZ klímakonferencia “utolsó pillanatról”, az már régen elmúlt. Mert nem sikerült az emberiség tudatát átformálni, a pazarlást pazarlásnak láttatni, elhitetni, hogy az előtt tönkre tudjuk tenni a Földet, hogy kifogynánk az olcsó energiából. Hogy az előtt kezelhetetlenné válnak a jövedelmi egyenlőtlenségek, hogy okos válaszokat sikerülne találni egy elfogadhatóbb életre. Nem jutottunk többre annál, hogy egymást okoljuk mindenért és úgy tekintsünk javainkra mint jogos járandóságunkra, amit meg kell védenünk egymástól.

Véget ér a béke. Az új harc új frontokat, új fegyvereket és új harcosokat hoz majd, nekem meg már az előtt elegem van az egészből, hogy elkezdődött volna.

 

Ha esetleg hiányérzeted van, mert szerinted nem adtam választ a “mit kellene tenni?” kérdésre, akkor olvasd el ezt a korábbi posztomat. Az optimista énem szerint ezt kellene csinálni, a pesszimista szerint meg ezt kellett volna.

És persze lehet velem vitatkozni a kommentmezőn.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s