Tele a Facebook falam kurd helyzetet magyarázó, ábrázoló, szívfacsaró posztokkal. Köztük sok olyannal is, aminek írója ismeri a helyzetet, járt ott, beszélt kurdokkal, tudja mi a különbség a különböző kurd fegyveres szervezetek között, nagyjából ki kivel van. Persze vannak képek is, sőt videók, élő és halott emberekről, és ölésről is, de ez utóbbiakat elvből nem nézem meg. Szomorú történet még szomorúbb fordulata ami ott most van, a szíriai kurd autonómia egyik napról a másikra valóságból elképzelhetetlenné vált.

Foglalkozom más posztokban a kérdés világpolitikai és amerikai vetületével, de per pillanat nem ez érdekel, hanem a regionális iszapbirkózás és annak lehetséges kimenetele. Ez egyszerre lényeges és lényegtelen, mert a dolgok jelenlegi állása szerint a törökök nagyon rá tudnak faragni a szíriai akcióra, de ez a kurdoknak, főleg a megölt kurdoknak nem vigasz.

Egy régi történet szerint 1979-ben, mikor az oroszok bevonultak Afganisztánba, Carter elnök megkérdezte nemzetbiztonsági tanácsadóját, Zbignew Brzezinksit, mit kellene tenni. Ki kell őket onnan szorítani, válaszolta Brzezinski. Aztán, mintegy mellesleg még annyit tett hozzá, hogy amennyiben ez nem megy, annyira drágává és fájdalmassá kell tenni nekik a maradást, amennyire csak lehet. És ez lett. Csaknem tíz évvel és öt milliárd dollár elköltésével később a Szovjetunió úgy vonult ki Afganisztánból, hogy a rengeteg legyilkolt afgán ellenére sem érte el célját, viszont a háborús kudarc jelentősen hozzájárult a Szovjetunió felbomlásához és a rendszer összeomlásához.

Miért érdekes ez a történet? Mert Törökország, a környék legnagyobb, legjobban felszerelt és legerősebb hadserege képletesen fontos határt lépett át azon a napon, mikor a valóságban is Szíria területére léptek. Senkinek egy percnyi kétsége nem volt, hogy a kurd területvédelmi erőknek esélye sincs nyílt harcban megállítani őket és, hogy a taktikai célt, a harminc kilométer mélységű területszerzést, ha veszteségek árán is, de elérik. Persze amikor a hírekben 30 kilométeres sávról beszélnek nem teszik hozzá, hogy ez a sáv több, mint 400 kilométer hosszú és így területe nagyjából akkora, mint Nógrád, Heves és Borsod megye összesen. És a kurdok lehet, hogy egy reguláris hadsereget nyílt ütközetben nem állítanak meg, valamihez nagyon jól értenek: ismerik a területet mint a tenyerüket és nagyon jók a gerilla hadviselésben.

De ez nem minden. A taktika ugyanis nem stratégia, és a harcászati szempontoknál nagyobb és bonyolultabb problémák várnak a Törökökre Szíriában.

Vegyük sorra, mi lehetett a stratégiai cél, mi következtethető ki a török kommunikációból:

• el kellene lehetetleníteni a szíriai kurd autonóm terület megalakítását
• fel kellene számolni az YPG-t
• át kellene telepíteni Törökországból 3,5 millió szír menekültet
• és nem utolsó sorban helyre kellene állítani Erdogan csökkenő népszerűségét egy sikeres hadjárattal otthon

Az első pontot kipipálhatjuk, az amerikai árulással, a nemzetközi közvélemény tiltakozásának eredménytelenségével, Moszkva szerepvállalásával olyan helyzet alakult ki, amely nem tűnik visszafordíthatónak. Ha Törökország rajtaveszt is az akción, szír Kurdisztán esélye akkor is szertefoszlott.

A harmadik pont csak a budai várból tűnik egyszerűnek, ha jól értem. Mindenhonnan máshonnan ez egy gaztett demagógiába csomagolva. Egyfelől a Törökországban lévő szír menekültek java része nem ebbe az övezetbe valósi és nem is ide akarna “visszatérni”. Aki ide akart jönni, az a kurd győzelmek óta nagyjából megtehette eddig is, nekik nem lenne szükségük török áttelepítésre. De Ankarából nézve pont ez a lényeg. A terület etnikai összetételét szeretnék megváltoztatni, akár erőszakosan is, erre szolgálnak a tisztogatások, a kurd civilek elleni atrocitások, a kurd politikusok levadászása és ezt a célt szolgálná a döntően arab menekültek kényszer-betelepítése. A Törökországban rendkívül hatékony propaganda persze nem ezt fogja sugározni.

A második pont, az YPG felszámolása már keményebb dió. A török hadsereg létszámát tekintve a második legnagyobb a NATO-ban, négyszázezer fő körüli létszáma és modern fegyverzete megkérdőjelezhetetlen túlerőt képvisel a kurdokkal szemben. Viszont Erdogan neo-ottomán törekvései és külpolitikai kavarásai most súlyosan visszaüthetnek. Lássuk csak mennyi ellenséget szerzett ez a derék stratéga: az emirátusok belső ellenzékét támogatni jó mulatságnak tűnik békeidőben, de az emírek komoly anyagi támogatást tudnak nyújtani a kurdoknak, hogy megkeserítsék a törökök életét. Erdogan mindent megtett az elmúlt években, hogy Egyiptom vezetését aláássa, al Sisit nyilván nem lesz nehéz meggyőzni arról, hogy a török törekvéseknek keresztbe tegyen. Emlékszünk a Khasoggi gyilkosságra és arra ahogyan Erdogan a szaudi koronaherceg kicsinálására irányuló nemzetközi PR kampány élére állt? Gondoljunk bármit a szaudiak eljárásáról, az biztos, hogy Mohamed bin Salman nem felejtette el, és most eljött az idő, hogy bosszút állhasson. És ott vannak még az izraeliek, akik most szintén törleszthetnek a Hamász török támogatásáért, ráadásul meggyőződésük, hogy a török offenzíva Iránt hozza helyzetbe. Ezek az országok külön külön is, de együtt végképp tudnak annyi pénzt, fegyvert, muníciót és ami a legfontosabb hírszerzési információt biztosítani a kurdoknak, hogy a török inváziót nagyon fájdalmassá és nagyon drágává tegyék.

És itt kanyarodhatunk vissza arra, amit Brzezinski mondott és arra, amit ez a negyedik pont, Erdogan belpolitikai népszerűsége szempontjából jelenthet. A török propaganda, miszerint az YPG valójában a kurd munkáspárt nevű terrorszervezet másik neve, könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat és nem csak Szíriában számíthat ezután támadásokra a török hadsereg, hanem otthon is. Márpedig a terrorizmus és gerillaharc veszteségei hosszú távon nem a népszerűség növekedését, hanem a paranoiát, a fokozott biztonsági intézkedéseket, a gazdasági visszaesést és a bizonytalanságot fokozzák. Ami taktikai-harcászati szempontból egyszerűnek tűnhet, stratégia szempontból durván visszaüthet. A közel-keleti középhatalmi vetélkedésben Törökország rendkívül kockázatos lépést tett és úgy tűnik most, hogy nagyon komoly stratégiai szövetséget tud szervezni maga ellen, miközben nincs komolyan vehető szövetséges, aki támogatná.

De miért mondom, hogy Erdogannak nincs szövetségese, hiszen Szocsiban megállapodott az oroszokkal, nem? Hát én erre az orosz szövetségre nem bíznám rá az életem, a politikai jövőmet, de még egy hadjárat sikerét sem.

Először is, Putyin éveket és komoly erőforrásokat áldozott arra, hogy a sír széléről visszahozza és nemzetközileg de facto elfogadtassa Bashar al Asszad Szíriáját. Senkinek nem tetszik ugyan, de mára beláttuk, senki nem tud jobbat. Márpedig Asszad Szíria teljes területi egységét helyre akarja állítani, és Törökország most, mindenféle nemzetközi felhatalmazás nélkül visel hadat Szíria területén de jure szír állampolgárok ellen. Így van ez akkor is, ha a kurdok mást képzeltek el maguknak. És ennek fényes bizonyítéka, hogy a törökök ellen ők is Asszadhoz fordultak kénytelen-kelletlen segítségért. Oroszország tehát most egyszerre két vasat tart a tűzben, Amerika érdektelensége mellett szír szövetségese rovására enged a törököknek annyit, amennyit enged. “Járj kedvében a barátaidnak, de még inkább az ellenségeidnek.” Törökország besétálhat Szíriába, de hogy  kijönni mikor és milyen áron fog, az ma még nem tudható.

A vietnámi háború 19 éven át tartott és a világ legnagyobb és legerősebb hadserege vérző orral hagyta ott a küzdőteret. Izrael néhány hónap helyett közel tizennyolc évet hadakozott Libanonban és elmaradt a fényes győzelem. A szaudiak három hónapra tervezték yemeni akciójukat, mely már negyedik éve tart. Ezeket a konfliktusokat mind számottevő katonai fölény birtokában és a mostani török offenzívánál sokkal egyértelműbb stratégiai célok mentén kezdeményezték mégis hosszú évekre bonyolódtak kilátástalan küzdelmekbe, okoztak rettenetes szenvedést és követeltek súlyos áldozatokat. Minden esély megvan rá, hogy Erdogan a szír határ átlépésével országát megnyerhetetlen háborúba viszi annak ellenére, hogy ma győztesnek hirdeti magát.

Maradt egy találós kérdésem a végére. Fel tudná idézni guglizás nélkül valamelyik olvasó, hogy mit tett vagy mondott a NATO a szír beavatkozás kapcsán? Elvben ugyebár Törökország a NATO tagja, mégis az oroszokkal egyezkedik Szíriáról, orosz rakétarendszereket vásárol és a sebtében elhagyott amerikai bázisokon Szíriában orosz katonák szelfiztek és videóztak a kiürítés másnapján. Ha esetleg valakinek kétségei lennének afelől, hogy a NATO, mint szövetségi rendszer él-e még vagy kimúlt-e már, most megkapta a választ.

Kategóriák:külvilág

Címkék:Amerika, Kurdisztán, politika, Szíria, Törökország, történelem, USA