Tegnap tüntettünk a kultúráért. Sokan voltunk, jól éreztük magunkat, nemes célért hallattuk a hangunkat, szolidarítottunk, és azzal a jóleső érzéssel mentünk utána haza, hogy valami fontos dologért tettünk jót. És mindezt nagyon kultúráltan tettük.
Hazafelé aztán elgondolkoztam, hogy mégis mi lehet a kultúra, amiről tegnap csak annyi derült ki, hogy nemzeti alap. A tüntetés elsősorban a színházak szabadságának védelméről szólt, talán kicsit bővebben a művészet szabadságáról, és arról, hogy a hatalom legyen szíves mindezt úgy finanszírozni, hogy közben nem irányítja, befolyásolja az alkotókat. És ez utóbbi mondattal nagyjából körül is írtuk a konfliktust, a hatalmi szándék érvelését, amiben hirtelen adófizetői pénzzé válik a nagylelkű osztogatás esetén egyszerűen csak a kormány pénzének titulált költségvetési forrás, és egyúttal érvet is ad a talpasoknak: “ezek a semmiresejó művészfélék öncélú magamutogatásra akarják költeni nehezen megkeresett forintjaidat.” (Ugyanez soha nem merül fel, ha Mága Zoltánt, Demjén Ferencet, vagy más, a hatalmasságokkal jó viszonyt ápoló művészeket kell kistafírozni.)
Ennyi lenne?
Nem. Nagyon könnyű a kormányzati szándékban a hatalom dölyfösségét látni. Azt a szándékot, amely el akar hallgattatni minden kritikus hangot, de legalábbis szeretné, ha kézben tarthatná kritikát. Pedig ennél jóval többről van szó. Ha a kultúrát nem szűken értelmezzük és nem csupán az úgynevezett “magas kultúrát” a művészeteket, a műveltséget értjük rajta, közelebb juthatunk a dolog nyitjához.
A kulturantropológusok nálam szebben el tudják mondani, hogy a kultúra az, ami az embert emberré teszi. Eszerint a kultúra a szokások, hagyományok, hiedelmek és tanult ismeretek összessége, a társadalmi tudás, mely lehetővé teszi, hogy nagy egyedszámú emberi közösségek képesek legyenek viszonylag agressziómentesen együtt élni és együttműködni. Az állatvilágban, legalábbis a fejlettebb állatok között nincsenek ilyen nagy létszámú, nem vérségi kapcsolatban álló egyedekből álló csoportok, akik képesek külső kényszer nélkül osztozni erőforrásokon és természetes igényeiknél lényegesen szűkebb helyen élni. Az emberi civilizáció és kultúra ennek a közösségi létnek formája és belső szabályzója. Ha úgy tekintem ez helyettesíti részben a biológiailag kódolt dominancia-hierarchia rendszert, melyben a nagyobb, erősebb példány elveszi, amit akar. Részben helyettesíti. És ez itt a kulcsszó, mert azért jól tudjuk, hogy az emberi viszonyokban, legyenek azok személyesek vagy politikaiak, minduntalan visszatér az erőszak és hatalom közvetlen érvényesítő ereje és olyankor az azt elszenvedő ember olyan kulturális szabályzókra hivatkozva sérelmezi ezt, mint a méltányosság, udvariasság, tisztesség, kölcsönösség, bizalom, törvényesség, emberiesség, mértéktartás, és még sorolhatnám. Ezek az emberi együttélés íratlan szabályai, amelyek közösségről közösségre ugyan változhatnak valamelyest, de nagyjából mégis a pőre aggresszió helyettesítői és a társadalmi béke garanciái.
És itt van a nyitja annak, hogy az uralkodó hatalom miért érzi minduntalan szükségét annak, hogy a kultúrát a maga képére szabja. “Nem lehet minden pofon mellé rendőrt állítani.” De ha a pofozkodás szabályait én szabom meg, nem is kell. És tessék a pofozkodás helyére bármit behelyettesíteni, ami releváns lehet. Mi számít bűnnek, mi számít erkölcstelennek, ki szólhat bele a közösség ügyeibe, kinek a véleménye számíthat, hogyan viszonyulnak egymáshoz a tények és vélemények, mi az amit a közösség értéknek tekint és mi az, amit megvetendőnek? Aki ezekben a kérdésekben befolyással bír az anélkül irányít, hogy magyarázkodnia kelljen, vagy hogy felelősségét nyiltan firtatnák. Igazán csábító gondolat, nem véletlen, hogy az idők kezdete óta a politikai hatalom mindig késztetést érez arra, hogy a társadalom mérnökeként a szabályok újraírásába kezdjen.
És teljesen természetes, hogy ezt a társadalom nem szereti. Az emberi közösség általában jobban szeretné, ha a politika alkalmazkodna az ő íratlan szabályaihoz. A társadalmi normák és a kultúra változása akkor is megterhelő és nehéz ha a szabályok spontán alakulnak, de különösen frusztráló, ha erőltetett ütemben, nyílt hatalmi érdekek mentén próbálják azt kieszközölni.
Amikor tehát azt látod, hogy a politika rászáll a művészetekre, a tudományos életre, az oktatásra, vagy éppen kölcsönösen előnyös szerződést köt intézményesült egyházakkal, ne azt nézd, ki hány forintot keresett már megint, vagy azt, ki kinek a kicsodája. Az ilyen befolyásszerzés nem spontán és nem önmagáért való ugyanis. Arról szól, hogy a hatalomban lévők át akarják írni a fejünkben a programot, hogy nagyon hosszú távon szeretnének berendezkedni és szeretnék meghatározni a következő generációk ingerküszöbét. Azt szeretnék, ha természetesnek éreznéd azt, amit lelked mélyén ma elfogadhatatlannak érzel, és ehhez olyan példákat akarnak eléd állítani, akik ezt már ma is lelkesen megteszik. Hőseiket, sztahanovistáikat, házmestereiket, mártírjaikat és legendáikat pedig lépten nyomon eléd akarják tenni. A színházban, a filmekben, a tévékben, az egyetemeken, az iskolákban, a könyvekben és az újságokban, és ha tehetnék, otthonodban is, a négy fal között.
Amikor kiállsz egy általad soha nem is hallott színházi társulat mellett, megpróbálsz megvédeni egy közösségi teret, amikor nem akarod, hogy buzgó komisszárok lepjék el a kiadóhivatalokat és szerkesztőségeket, amikor pénzzel támogatsz fontos munkát végzőket, amikor nem dőlsz be a hitványok magasztalta giccsnek, akkor a hazádat véded, méghozzá az utolsó megmaradt fronton. Azt próbálod megakadályozni, hogy környezeted azt tekintse természetesnek mikor ellened fordul, hogy közösséged kiközösítsen, hogy szabad préda lehess saját országodban. Ahol a kultúra nem szabad, ott az erkölcs sem szabad, ahol az erkölcs nem szabad, ott az igazság sem szabad, ahol az igazság nem szabad, senki sem szabad.
Kategóriák:egy kis hazai
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?