Most, hogy sokak szerint egy harmadik világháború küszöbén állunk Irán miatt, és még a klímakatasztrófa is itt van a nyakunkon, előhozakodnék egy kevéssé időszerű de igen érdekes témával. Történt ugyanis, hogy teljes véletlenségiből végighallgattam egy pódiumbeszélgetést ahol egy jogvédő és egy nemzetbiztonsági szakértő egy sereg feminista jogász előtt beszélgetett munkájuk átfedéseiről. Nem, nem a Soros hálózat napi parancsát olvasták fel, és nem is atyáskodó, leereszkedő hangnemben dzsendereztek. Beszélgettek, én meg elfelejtettem elkapcsolni.
Maga a történet egyébként rémesen egyszerű. Valakinek a nemzetbiztonsági univerzum magas köreiben feltűnt, hogy van az online szexuális visszaéléseknek egy szelete, ami adott esetben komoly nemzetbiztonsági kockázatot hordoz. (Az ugye megvan, hogy Hillary Clinton email-botránya, ami az elnökségébe került, azzal indult, hogy egy huncut politikus kéretlen péniszfotót küldött valakinek, nyomozás indult és a politikus lefoglalt laptopján találták meg Hillary másik e-mailcíméről érkezett leveleket?) Szóval az ébresztő már rég megvolt, ez eddig rendben is volna. Aztán valakinek az a szokatlan ötlete támadt, hogy olyanokkal kellene erről beszélgetni, akik már több évtizede foglalkoznak jogvédelemmel, kutatják, vizsgálják az eseteket, tanácsadással, jogsegélyszolgálattal segítik az áldozatokat, rengeteg első kézből származó információjuk van. Egyszóval csupa “hisztis, megszállott, ideológiailag befolyásolt, jellemzően nőnemű” aktivistával. Olyanokkal, akik értenek a témához.
Persze nem gondolom én sem, hogy a CIA-nél, az NSA-nél, az FBI-nál meg a rendőrségnél ne lennének, akik konyítanak a témához. Nyilván össze tudnának rántani több szakértői csoportot is, akiket összezárva hamar fel tudnák találni újra a melegvizet. Ahogy egyébként ezt nyilván meg is teszik, de azért adjuk meg a jó pontot az amerikai pragmatizmusnak, hogy csupán előítéletből meg önteltségből csak nem hagynak veszni ennyi szakértelmet és tapasztalatot. Ha fontos az eredmény, nem számít, hogy honnan jön, aki szállítja.
Tudom, hogy tálcán kínálja magát az összehasonlítás, hogy mindez nem itt, a félázsiai periférián történik, hanem a fényévekkel előttünk járó nyugaton. De azt a beszélgetés résztvevői is elismerték, ha valaki nekik néhány évvel ezelőtt ezt az együttműködést megjósolja, az illetőt mindketten hülyének nézik.
Mert miről is van szó? Az nagyjából nyilvánvaló, hogy a zsarolhatóság, bizonyos személyek kompromittálása lehet nemzetbiztonsági kockázat, ez a tudás egyidős a kémkedéssel. Annak vizsgálata azonban, hogy hogyan működnek az ilyen tipusú adatszerzések, visszaélések, jellemzően nem a zárt és körülményesen kutatható politikusi körben végezhető, hanem ott, ahol ez a kezdetek óta jelen van. Marginalizált csoportokban, nemi identitásuk, faji-, etnikai hátterük vagy társadalmi helyzetük miatt könnyen sebezhető személyeknél, akik a közösség védelmére nem számíthatnak, akik az uralkodó társadalmi nézetek szerint maguk is hibásak (“minekmentoda”), illetve akik könnyen kiközösíthetők. Rajtuk alacsony kockázattal minden disznóságot ki lehet próbálni, őket évtizedek óta terrorizálják, kihasználják, megalázzák és amióta van internet, közösségi háló, azóta mindez a kibertérben is zajlik. Begyakorolt módszerekkel, iparszerűen. Persze értem én, hogy nehéz összehozni fejben egy öngyilkosságba hajszolt, katolikus közösségében nyilvánosan megalázott, titkoltan transznemű latino tinédzsert egy ország vezetőjének lányával, pedig lehet, hogy mindkettőjük telefonját ugyanúgy lophatták el és törhették fel.
Miközben jómagam nem nagyon szeretem például a nyelvileg determinált patriarchális elnyomásról szóló kioktatást, de azt azért figyelemre méltónak tartom én is azt a nagyon is jellemző szóhasználatot, hogy ha a nagyfiúk informatikai rendszerének feltörése kerül szóba, akkor kiberbiztonságról beszélünk, ha meg a kislányok fotóit lopják el, zsarolják ki, akkor meg személyes adattal történő visszaélésről. Ugyanaz a jelenség, csak mintha az egyik komolyabb dolog lenne, mint a másik. De másra is rávilágít ez a nyelvi különbség, ahogy az egyik előadó mondta, ha az egyetlen szerszámod egy kalapács, akkor minden problémát szögnek fogsz látni. Márpedig a kiberbiztonsági szakemberek mindent hardver és szoftver felől közelítenek meg, a megoldásaik ennek megfelelően tűzfalak, vírusirtók, jelszavak és hálózatok. Pedig minden rendszer legnagyobb ellensége maga a felhasználó, aki sokszor önként és dalolva nyitja szélesre a a biztonsági réseket egy kis kényelemért vagy szexuális izgalomért cserébe.
Egy szexi lány facebookon bejelöl és pár üzenetváltás után még pucér képet is küld magáról? Mi baj lehet ebből? Nyilván semmi… és ha arra kér, hogy te is küldj magadról? Lehet, hogy 40+évesen már nem dőlsz be egy ilyen trükknek (dehogynem), de ha csak egy kiskatona vagy bezárva egy afganisztáni bázisra? Ilyenkor az is elég, ha kikotyogod az egységed számát és azt, hogy hol vagy, és a szőke bombázó, aki valójában egy szakállas tálib harcos fontos információkhoz jutott. Nyilván ez így sohasem történik meg, hiszen ilyen primitív módszerekre akár fel is készíthetik az ott állomásozó katonákat, de a példa direkt extrém. Azok a módszerek, amiket iskolai zaklatásokhoz, intim képek kizsarolásához vagy azokkal történő zsaroláshoz használnak nagyon is használhatók az egyszerű felhasználók tömegeinél, mert az emberek tudatlanok, óvatlanok és könnyen rászedhetők. Ráadásul annyira mégsem extrém a példa mint gondolnánk, tavalyelőtt ősszel börtönben ülő bűnözők egy csoportja (!) becsempészett mobiltelefonok segítségével kezdett katonákat és tengerészgyalogosokat szexképekkel zsarolni és röpke két hónap alatt közel százötvenezer dollárt termeltek ki áldozataikból!
A bosszúpornó vagy a számítógéppel manipulált képekkel való visszaélés, de még akár egyéb személyes adataidnak a megszerzése, meglepően ugyanúgy működik egyszerű embereknél mint olyanoknál, akik elvileg nem egyszerűek. Pedig a szenzitív adatok (tartózkodási hely, lakhely, rendszeresen használt útvonal, a naptár előjegyzések, jelszavak, a rendszeresen használt wifi hálózatok jelszavai) ugyanúgy mind ott vannak a telefonon, amit ellophatnak, feltörhetnek, mind-mind hasznos eszközei a 21. század hadviselésének. Katonákon politikusokon kívül nagyon sok mindenki lehet még célpontja és eszköze egy ilyen műveletnek. Gazdasági csúcsvezetők, bankárok, informatikai szakemberek, fontos helyszíneken dolgozó kiszolgáló személyzet, és ezeknek a személyeknek féltett gyermekei, házastársai, alkalmi partnerei. Gyakorlatilag a kör a végtelenségig bővíthető, ami azt jelenti, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy azt hihessük ez a nemzetbiztonsági kérdés néhány száz vagy ezer fő kezelésével, “megvédésével” kordában tartható. Rá kell döbbenni, hogy biztonsági szempontból túl sok mindenki lehet időzített bomba és hogy az átlagemberek felvilágosítása, képzése nem megúszható.
A Wittinghof/Borkai botrányok során napnál világosabban látszott, hogy mindenről szó esik az úgynevezett közbeszédben az ügyvéd úr farokméretétől a zokniban szexelés mucsaiságáig, a lányok rímfaragó képességétől a politikusaink bénaságáig, csak épp az nem került szóba, mi lett volna ha nem ezek a politikusok, nem választási kampányban, nem mondanak nemet a zsarolásra.
Fel kellene készíteni a világot saját magára
És amikor képzésről és felvilágosításról beszélek, nem csak jelszavakra, biztonságos netezésre, a nyomozóhatóságok folyamatos továbbképzésére és szakavatott segítők, pszichológusok, tanárok és talán legfontosabbként szülők felkészítésére gondolok. Egyszerű munkáltatóként, legyek bár hétköznapi vállalatvezető, katonai elöljáró vagy iskolaigazgató, kerülhetek olyan helyzetbe, hogy egy alkalmazottam közli velem, hogy akarata ellenére (vagy éppen egy meggondolatlanságból adódóan) róla kompromittáló képek lehetnek valahol az interneten. (És már az is óriási lépés lenne, ha ő ezt közölhetné még az előtt, hogy a dolog kiderül!)
Mit kell ilyenkor tenni? Hogyan lehet ilyenkor egy helyzetet jól kezelni? Mennyit ér egy kiállás egy amúgy jó kvalitású, megbízható és lojális munkatárs mellett? Mit tehetünk az áldozathibáztató, a megbélyegző és kiközösítést követelő hangos kisebbség ellenében? Mi szolgálja a mundér becsületét, ha az áldozat mellett állunk ki, vagy ha engedjük nyerni a bűnözőket? A kirekesztők, a bigottak, az erkölcsi magaslatokból fröcsögők kedvéért már eddig is túl sok értékes élettel fizettünk, de ne higgyük, hogy étvágyuk kielégíthető. Az, hogy ezeket a csatákat meg tudjuk-e nyerni, azon múlik, hogy meg tudjuk-e érteni, mi történik, és ehhez nem lenne szégyen onnan tanulni, ahol a leckét keserves veszteségeken keresztül már megtanulták.
Kategóriák:Háttértár
egyharmad 
Vélemény, hozzászólás?