irtás

Ezt a posztot régóta nem akarom megírni. És ha végül megírom, nem akarom publikálni. De ha mégis publikálom, majd letörlöm. Nem azért, mert nem szeretek népszerűtlen posztokat írni, hanem mert a téma többet vesz ki belőlem, mint amennyit betesz.

Fél éven belül négy családirtás ütötte át a közvélemény ingerküszöbét és a média nem hibázik ilyenkor, tendenciát láttat, egybemossa az egyéb családon belüli erőszakcselekményekkel, és pénzt csinál a kapcsolódó tartalmak iránti fokozott érdeklődésből. A női szervezetek is rárepültek a témára, megpróbálják amúgy méltányolható politikai céljaik érdekében hasznosítani a felháborodást és a médiafigyelmet. Mindez felerősíti az ilyenkor amúgy is rémes közbeszédet, a kommentes jajveszékelést, a felelőskeresést, a mindenkihibáztatást, és a bulvárosnál is bulvárosabb “tényfeltárást”.

Mintha ez segítene bárkin is

Tudom, hogy most megsértődik egy pár olvasó, mert azt hiszi, hogy az ő jó szándékát és együttérzését vonom kétségbe, ha leírom, a “jajjemberekfigyeljünkmáregymásra!” tipusú internetes jóemberkedés pontosan annyit ér, mint halottnak a csók.

Pedig nem.

Csak hát a hírek kapcsán felpörgő internetes tartalomgyártás legsikeresebb elemei a közvéleménynek igyekeznek megfelelni, mert az érdeklődésből élnek, mégha csak átvitt értelemben is. A közvélemény meg ugyebár se nem objektív, se nem szakember, és amióta feltalálták a lájk gombot, mérhetően szeret tetszeni saját magának.

Nem az, ami

gyilkosság3Az irányított közvélekedés szerint a családirtás a családon belüli erőszaknak a végkifejlete, legdurvább formája. Egyfelől ez nagyon logikusnak tűnik, különösen azért, mert több esetnél is feltételezhető, vagy éppenséggel bizonyított, hogy az elkövető korábban is bántotta áldozatait. Olyannyira, hogy amikor erre nincs bizonyíték, akkor is alapból ezt feltételezi mindenki.

Van azonban egy fontos körülmény, amit rendre mellékesnek tekint a külső szemlélő, jelesül az, hogy a családirtók majdnem mindegyike egyből, de legalábbis még aznap megpróbál magával is végezni. Igen, sokszor csak annyit várnak meg, hogy lássák a kiváltott hatást a másik ember szemében. Vagy annyit sem.

Emiatt a körülmény miatt a kriminalisztika és a pszichiátria ezeket az eseteket a kiterjesztett öngyilkosságok kategóriájába sorolja. Sok eset feldolgozása alapján ugyanis azt lehetett megállapítani, hogy az elkövetők többnyire saját öngyilkosságuk részeként, mintegy személyük kiterjesztett részének elpusztításaként emelnek kezet családtagjaikra. És ha az eseteket ezen az optikán keresztül nézzük sok részlet nyer más értelmezést és talán közelebb is visz a megértéshez. A megértés pedig talán a segítséghez.

Az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került négy eset, (a budai, az andornaktályai, a győri és a tatabányai) sok hasonlóságot mutat, de ez nem jelenti, hogy minden családirtás ugyanarra a kaptafára készül. Az egyik tévedés, hogy a családirtást mindig férfiak követik el. Ezzel szemben amerikai kutatás szerint a 15 év alatti (saját vagy nevelt) gyermekek ellen elkövetett gyilkossági esetek 66(!) százalékában, míg hazai statisztika szerint az összes eset 31,5 százalékában nő volt az elkövető.

gyilkosság4A családirtások motivációi is lehetnek különbözőek, jellemzően két nagy csoportra oszlanak. Az egyik, és a mostani eseteknél erre lehet leginkább következtetni, a bosszúállás lehetett az indok. Amikor az egyik fél úgy érzi, elveszti a kontrolt élettársa felett, féltékenysége, belső bizonytalansága, önértékelésének teljes felborulása vezet oda, hogy úgy érzi, ez az egyetlen módja, hogy méltón megbüntesse párját a vélt vagy valós hűtlenségéért, vagy egyszerűen azért, mert a másik épp elhagyni készül őt. Tipikusan ilyen esetekben szokta megvárni az elkövető, hogy a párja meglássa, mit tett, mielőtt magával is végez. De van a családirtásoknak egy másik, sokkal kevésbé érthető és felfogható nagy csoportja is, amikor az elkövető úgy érzi például, hogy gyerekeinek sincs kiút az élethelyzetükből, különösen az ő halála után kerülnének kilátástalan helyzetbe, így kvázi kegyelemből vinné őket magával a halálba.

És van még valami, amit a mostani hírek hallatán (is) sokan igyekszenek figyelmen kívül hagyni, mert talán úgy gondolják, a gonoszság ilyen megnyilvánulásának nem kellenek mentőkörülmények. Pedig ettől még igaz, hogy a kiterjesztett öngyilkosságok elkövetőinek túlnyomó többsége tettének elkövetésekor legalábbis, rendkívül beszűkült tudatállapotban van. 11% százalékuk egyébként is pszichés zavarral küzd, jellemző rájuk a skizoid személyiségzavar vagy a súlyos depresszió. Van köztük, aki egyébként kezelés alatt áll, és nem egyszer éppen a cselekmény elkövetése előtt szakad meg a kezelés vagy hagyják el a gyógyszereik szedését. Ha a körülményeket mindenáron szeretjük felelősségre vonni, nyilván nem kedvez a megelőzésnek az olyan kultúra, ahol a pszichés problémák stigmának számítanak, ahol sokan azért nem kérnek vagy fogadnak el segítséget, mert nem akarják felvállalni maguk előtt sem az ezzel járó szégyent, ahol az öngyilkosság kulturálisan elfogadott megoldása a kilátástalan élethelyzeteknek, és ahol az állami egészségügy pszichiátriai védőhálója… khm… laza.

Magyarországon évente egy-két ilyen bűncselekmény történik. Bár az érthetetlen, felfoghatatlan tragédia többnyire fokozott érdeklődést vált ki, elég idő telik el a következő esetig, hogy a közfigyelemből kiessen a történet, így nem szokták az eseteket egymásoz kapcsolni. Az elmúlt néhány hónap esetei viszont gyors egymásutánban érkeztek és jellemzőikkel jól illeszkedtek a párkapcsolati erőszakról szóló közbeszéd tárgyához. Jól fel lehetett szólítani a miniszterasszonyt, és jól rá lehetett világítani például a győri ügy kapcsán a mai magyar rendszer hibáira. Őszintén szólva nagyon nem baj, ha a közfigyelem és némi indulat eredményt hoz ezen a fronton, de sajnos azt kell mondjam, hogy nehezen tudok elképzelni olyan közállapotokat, nem csak Magyarországon, de bárhol, hogy az ilyen családirtó esetek mind megelőzhetőek legyenek. Utólag persze könnyű okosnak lenni és felsorolni, ki mindenki tehetett volna valamit, hogy megakadályozza egyiket vagy másikat, de reálisan nézve elképzelhetetlennek tartom, hogy ezek alapján holnap bármelyikünk képes lesz megállítani egy bomló elméjű öngyilkost, aki kész másokat magával rántani a halálba, bármi is jár az ő fejében. Ha próbáltál már segíteni akár egyszerűbb pszichés problémával küzdő emberen, tudod miről beszélek.

Változik a világ?

Amikor én gyerek voltam, még veszekedős családok voltak, ma már verbális agresszióról beszélünk. Néhány évtizede még nevelő célú pofonokról lehetett beszélni, ma már aki ilyet mond, azt kockáztatja, hogy hangos megvetés lesz a része. A pofon helyett ma már bántalmazást kell mondani, de ezzel úgyanúgy nem képzünk különbséget a meglegyintés és a kékre-zöldre verés közt, mint régen.  És ez akkor is így van, ha a pofon régen sem nevelt, a pofozkodó frusztrációját jelezte és azt, hogy az illető elért képességei határához. De javultak-e a képességek azóta, hogy a közbeszéd és közgondolkodás változik? Jobban tudnak-e a mai szülők és a mai párok konfliktust meg krízist kezelni csak azért, mert  most éppen sokat beszélnek erről a médiában?

Jobban tud-e a külső szemlélő különbséget tenni veszekedés és végveszély között?

Nagyon furcsa azt hallani, hogy sokszor ugyanazok követelik, hogy az “állam” ósdi erkölcseivel és gyerekgyári terveivel húzzon el a polgárok hálószobájából, mint akik azt követelik, hogy ugyanez az “állam” álljon őrt minden pofonnál és idejében lépjen közbe megelőzendő a családi tragédiákat. Persze a közvéleménynek könnyű dolga van, mert ítélkezhet utólag és nem kell és részletes eljárásrendet és fekete-fehér szabályokat alkotnia. Könnyű azt mondani, hogy akkortól kell azonnal védelmet adni, ha az áldozat azt kéri, de tudjuk, hogy sokszor tucatnyi bántalmazás sem elég ahhoz, hogy az áldozat segítséget kérjen. Vagy elfogadjon. Vagy ne akarja megvédeni a külső hatalommal szemben a bántalmazóját. Vagy ne akarjon visszamenni hozzá, adni neki még egy esélyt. Miközben igaz az is, hogy jobb segítségnyújtással, több anyaotthonnal, felkészültebb rendőrökkel, emberibb gyámüggyel sokat lehetne tenni azért, hogy aki menekülne, az tudjon hová, de még úgy sem lehet minden bajt elhárítani.

Mert a bajok sokszor sokkal mélyebben húzódnak. Évszázados családi minták másolódnak, kezeletlen pszichés panaszok romlanak évtizedekig, mérgezve következő generációkat.

 

Akkor nincs mit tenni?

Mindig van mit tenni. Jó az, ha az emberek kicsit okosabbak, és nem a bulvármédiából tájékozódnak, nem pletykálnak és ennek kapcsán nem ítélkeznek. Például nem hibáztatnak áldozatot, amikor azt látják, hogy valakit bántanak. Jó az, hogy ha maguk nem is tudnak segíteni, de helyette tudnak felkészült és profi segítőt keresni. Jó persze a jó szándék is, de sokkal jobb, ha a segítők tudják mit csinálnak, mert néha előfordul, hogy a hatóság is rászorul a segítségre. Jó lenne az is, hogy ha a mentális betegségeket nem övezné megvetés, mert akkor többen kaphatnának segítséget, akkor amikor még nem késő. Jó lenne, ha a területen dolgozók, szociális munkások, tanárok, rendőrök, orvosok, gyámügyesek mind-mind kapnának megfelelő, korszerű képzéseket és ismernék egymás telefonszámát. Jó lenne, ha a közfigyelem nem üres fecsegés lenne, hanem lehetőség arra, hogy a valódi információk, a valós tapasztalatok, és az igazi segítség könnyebben eljusson azokhoz, akiknek szüksége van rá.

De a legjobb az lenne, ha nem lennének sérült lelkű, szeretethiányos, instabil gyerekek. Mert akkor egy idő múlva, sokkal kevesebb lenne a bajos felnőtt is.

játék

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s