Amikor ezt írom, már bejelentették az iskolák bezárását de még nincsenek magyar áldozatok. Már benne vagyunk a bajban, de még olyan, mintha nem lennénk. Nézzük az eddigi tanulságokat:

A világ országai nagyjából háromféleképp reagálnak a vírusra. Kína sokáig hezitált az elején, de aztán rendes rendőrállamként próbált cselekedni. Komoly eszköztáruk van arra, hogy megfigyelés alatt tartsák az embereket és ezt nem félnek használni, ráadásul a pánikreakció is erősre sikerült, tényleg kiürültek az utcák és terek, leálltak a gyárak. Ezeknek együttes eredménye, hogy a gyors felfutás után viszonylag hamar sikerült megfogni a további terjedést, és bár a valós számokat sohasem fogjuk megtudni, abban egyetérthetünk, hogy ennél sokkal-sokkal rosszabbul is járhattak volna. A másik szélsőérték Iráné, ahol kezdetben amerikai dezinformációnak minősítették a vírusról szóló híreket, még bátorították is a tömeget a közös zarándoklatokra és ennek meg is lett az eredménye. Pontos szám innen sem lesz soha, de százezrével betegedtek meg, és több ezer halottjuk lesz.

A nyugati országok reakciója a fenti két szélsőérték között szóródik, igen jelentős eltérésekkel. Jól látható, hogy országonként eltérő a kormányok reakciója is, de az is ahogyan az állampolgárok saját kormányaikra reagálnak. A szabálykövetőbb, fegyelmezettebb országokban is van persze, aki mindenkinél mindent jobban tud, de igazán magasról szarni a dologra ott tudnak, ahol nemhogy tekintélye nincs az államnak, de még gyanús is, ha valamit akar.

Ez csak a hivatalos statisztika. És nem, nem javul még.

A magyar állami intézkedések és az ezekre adott válasz a közvélemény részéről elég gyászosnak mondható eddig. Egy tekintélyelvű kormányzásban, ahol az önálló kezdeményezésnek mindig megvan az a kockázata, hogy a nagyfőnöknek nem tetszik, a fontos pozíciókat bólogató jánosok töltik be, akik folyton felfelé sandítanak és semmilyen szakmai vagy erkölcsi érvet nem tartanak fontosabbnak az igazodásnál. Ennek megfelelően viszont nem is tudnak a döntéshozónak megfelelő tanáccsal vagy információval szolgálni, mert az is kockázatos tevékenység. A másik probléma, ha a legfőbb döntéshozó próbál ügyelni a látszatra, és nem szeretne hívei előtt úgy tűnni, mintha megijedt volna, mintha őt egy ilyen kis vírusizé megijeszthetné. Bizarr farokméregetés zajlik a vírussal, ilyen macho magamutogatás, amiben a legrosszabb, hogy a miniszterelnök is tudja, nem nagyon van mit mutogatni.

Egy árvíznél ki lehet állni a gátra gumicsizmában, ki lehet vezényelni a párszáz katonát a töltésre, ki lehet nyitni valami raktárakat és homokzsákokat, teherautókat lehet ide-oda vezényelni. Járványügyben viszont szarul állunk. Az egészségügyi dolgozók nemrég lettek századszor elküldve a picsába fizetési igényeikkel, a kórházak adósságát megint nem akarjuk rendezni, a beszállító cégeket három hete zsaroltuk meg, hogy kifizetetlen számláikra adjanak utólag húsz százalék árengedményt különben megnézhetik magukat. És nincs kit kivezényelni a frontra, nincs raktár vész esetére félretett felszereléssel. Nekünk nincs lapra szerelt tábori kórházunk, amit hat nap alatt fel lehet építeni. Még védőfelszerelést sem tudunk adni az orvosoknak ápolóknak, pedig hol van még a tömeges fertőzés? Ráadásul a lélegeztetőgép, a védőfelszerelés világszerte hiánycikk, tízszeres áron sincs, mert mindenhol most kell, és hát amúgy sem vagyunk jóban senkivel.

Ennek megfelelően az operatív törzs közelről is balfaszok gyülekezetének néz ki, akik egyik nap megtiltják az iskolai szünetet, két napra rá meg elrendelik. És miniszterelnök ebben a káoszban sem tudja megállni, hogy szemérmetlenül hazudozzon. “Jövőre akartuk megcsinálni a digitális távoktatást, ezt most kell bevezetnünk, ezért kicsit döcögni fog.” – ezt bírta mondani a szájával, miközben a modelljük a száz évvel ezelőtti iskola, a retrográd NAT-ról még vitázni sem hajlandók. Nálunk a digitális oktatás legfeljebb annyit tesz, hogy rendelünk valami csókostól százezer elavult tabletet dupla áron, aztán valaki csilliárdokért “ráfejleszti” Wass Albertet. De nem akarok ötleteket adni. Szóval a félig sem kitalált, eszközök nélküli távoktatást most egy pár nap alatt fogják rögtönözni, értelemszerűen senki nem tud semmit, a tanárok legkevésbé, hiszen még a tanulók e-mail címeit és telefonszámait sem ismerik. És ugye senki sem beszél azokról a tanulókról, akiknek se okostelefonja, se számítógépe nincs.

Ugyanez történik mindenhol máshol is, amatőr kapkodás nagy arccal, hazudozva.

És a válasz is ilyen. Nem lehet 100 főnél nagyobb beltéri rendezvény? Tartsunk mozielőadásokat 99 főnek! Ha holnap lezárnák Budapestet, egy órával a bejelentés előtt már mindenki tudná a Facebookról, hol lehet mégis jönni-menni.  Mert nem csak ennek a kormánynak nem hiszünk, de semmilyen hatalomnak sem, de nem hiszünk a vírusnak sem, mindent is jobban tudunk mindenkinél.

Igen érdekes megfigyelni ezt a mostani, hírek utáni világot. Szinte percre pontos információnk van egy éppen zajló, bennünket is érintő világeseményről, és nem hisszük el. Ahogy a tengerbe fulladó szír menekült ott van, mi meg itt, de akár lehetnénk két külön bolygón is. Ugyanígy a János Kórház vagy az omladozó Kútvölgyi képe is jöhetne a Marsról, nem itt vannak, hanem a képernyőn, pedig jártam bennük sokat. Összeomlik a világkereskedelem, de nem gondoljuk, hogy a mi munkánkra, munkabérünkre, törlesztőrészletünkre, nyaralásunkra ennek hatása lesz. A világ ott van, mi meg itt. És amikor elér minket, akár vírus, akár az elbocsátás, a csőd, az iskolai kényszerszünet, a látogatási tilalom, a karantén, az üres hűtőszekrény, akkor meg csak nézünk, hogy akkor ezt most így hogy?

A világjárvánnyal akár új esélyt is kaphatna a világ arra, hogy magát újra rendezze. Kapott egy tükröt, amiben megnézhetné magát, láthassa mi az, ami igazán fontos, mi az, ami nem. Mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Ki az, akire a bajban is lehet számítani, és ki az, akire nem. A középkori járványok elpusztították fél Európát, de – legalábbis néhány országban – utat nyitottak a felemelkedésnek és megszületett a polgárság, a reneszánsz. Lesz-e új reneszánsz ebből a válságból? Megváltozik-e a viszonyunk a valósággal, embertársainkkal, a munkával, a tőkével, a haszonnal, az egészséges környezettel, az élettel? Elküldjük-e a handabandázó hazug populistákat a fenébe? Vagy minden áron csak a régi életünket akarjuk visszakapni?

Mekkorának kell lennie a bajnak ahhoz, hogy el merjünk gondolkodni a változtatáson?

Kategóriák:egy kis hazai, Háttértár

Címkék:piac, politika, utópia, válság, vírus