“Sosem szabad a lázat annyira enyhíteni, hogy a beteg kihűljön!” – Dr Bubó

Mostanában néha felmerül bennem, hogyan fog majd az utókor emlékezni mindarra, ami mostanában történik. Utólag már ugye könnyű lesz okosnak lenni, könnyű lesz megállapítani, mikor követtük el a legnagyobb hibákat. Tudni fogjuk például, hogy a betegség szedett-e több áldozatot, vagy a gazdasági összeomlás? Sikerült-e új gazdasági paradigmát kitalálni, vagy győzött a tömegek és a tőke közös akarata, és többé-kevésbé ugyanazt csináltuk tovább, amit a járvány előtt? A gazdasági romlás valóban diktatórikus rendszereket szabadított a nyakunkba, vagy az emberek átláttak a szitán és megvédték szabadságukat? Amerika valóban elvesztette vezető szerepét, vagy sikerült magát összekapnia?

Akkor, a következmények ismeretében majd már okosan megmondjuk, hogy a két rossz közül a kisebbiket választotta-e a világ, amikor a fertőzés elleni küzdelem érdekében minden eddiginél súlyosabb válságot rántott magára. Az emberi természet olyan, hogy jobban fél a közvetlen veszélytől, mint a logikus következményektől, amiket nehezen tud elképzelni. Ma a világon alig van olyan vezető, akár demokratikus, akár diktatórikus rendszerben, aki meg meri kockáztatni, hogy hagyja a vírust átszaladni a népességen és nem állítja le az országot teljesen. Próbálkoztak vele Irántól és Nagy Britanniáig sok helyen, de a halálesetek miatti felháborodás meghátrálásra késztette őket. Aki a munka és a hétköznapi élet fenntartása mellett érvel, a publikum szemében mások életét áldozná fel a gazdaság (ebben az értelmezésben a gazdagok) jólétéért. Sajnos sok helyen az értelmes, racionális intézkedéseknek is kevés tere van, a publikum egyszerre kevesli a központi intézkedéseket és szapulja a vezetőket az elégtelen védekezésért, majd még ugyanaznap szarik a karantén szabályokra és kirándulni megy családostul, vásárolni tömegével. A nyugati társadalmak individualizmusa nem érti a közösségi védekezés elveit, egyéni szabadságjogainak súlyos megsértésének éli meg a korlátozásokat.

Az utókor is csak utólag lesz okos, visszanézve a mai eseményekre, de hogy tanulni belőle, előrelátást fejleszteni képes lesz-e, nem hiszem.

Ma még a jóslatgyártás folyik természetesen. Politikusok és gazdasági elemzők többnyire olyasfajta víziókkal házalnak, amiből nem mellesleg a legtöbb hasznuk lenne. Visszapattanó gazdaság, növekedési pálya a végtelenbe és tovább, esetleg új piaci lehetőségek követeznek egyből azután, hogy a betegség alábbhagy kicsit. Két dolgot ne felejtsetek el, amikor ilyesmit olvastok: az egyik, hogy mindez azért lesz így, mert eddig is mindent jól csináltak. A példátlanul hosszú gazdasági növekedési ciklus zseniális vezetésüknek köszönhető, így természetes, hogy nem volt vele semmi baj, és az is, hogy ugyanazt akarják vissza, csak nagyobb lesz, gyorsabb, és kap az egész még egy ilyen mandarinzselé színű áramvonalat az oldalára.

Azok az elemzők, akik eddig is kritizálták a rendszert, természetesen sokkal sötétebben látnak. Szerintük azok a rendszerhibák, amiket az elmúlt évtizedekben dogmává szilárdítottunk alapvetően indokolják a világgazdaság válságát, a vírus okozta sokk tehát nem ok, csak katalizátor. Szerintük a válság alkalom, hogy gyökeres fordulatot hajtsunk végre a jövedelmi egyenlőtlenségek terén, a környezetvédelmi-, energetikai-, és agrárpolitikákban, felszámoljuk a pazarlásra épülő fogyasztástkultuszt és végre az okokat kezeljük, ne csak az okozatokat.

Kinek lesz igaza?

Rengeteget nyom a latban, hogy az emberek tömegei alapvetően a kapitalisták és politikusok oldalán állnak. Lehet, hogy nem voltak maximálisan megelégedve eddigi életükkel, de azt legalább ismerik. Tudják a játékszabályokat, ismerik a perspektívákat, és szeretnek fogyasztani. Zavarja őket kicsit, hogy leolvad a Föld, hogy a világon néhány ezer ember teszi zsebre az összjövedelem 90%-át, de nem nagyon járnak a Déli sarkon és egy lakás áránál nagyobb összeget a legtöbbjük nem tud értelmezni. Persze méltatlankodnak, hogy egy nap elolvad egymillió köbméter jég, és xy aznap keresett kétszázmilliárd forintot, de elképzelni egyiket sem tudják, és méltatlankodásuk nem megy túl egy facebook reakción.

A világ tehát nem akar megváltozni.

De lehet, hogy ennek ellenére mégis fog. Persze nem úgy, ahogy szeretnénk, bölcs belátás és okos tervezés útján, hanem kényszer és erő hatására. Ahogy szokott.

A receptek ismerősek, elszegényedett néptömegek fellázadnak a világban itt-ott és elzavarják a politikusok egy részét, másokat megváltónak tekintenek, az új rezsim új politikákkal próbálkozik, ami vagy bejön, vagy nem.

Mitől lehet más a mostani zavar, mint az eddigiek?

Mert mindenhol egyszerre van. Ha eddig egy ország bajbajutott, a többiek körbeállták és belepofáztak abba, hogy mi legyen. Hitelezők, testvéri segítséget nyújtó katonai szövetségesek, külföldi titkosszolgálatok által pártolt szakadár mozgalmárok, ilyesmi. De mi van akkor, ha a hitelezők is bajban vannak? Ha olyan országok is bajba kerülnek, akik eddig elvoltak valahogy, de méretük, fontosságuk, ismertségük okán nem egyszerűen leugathatók? Vagy csak túl sokan vannak egyszerre, és nem lehet őket rendesen áldozathibáztatni?

Mert a visszatérő gazdasági növekedés forrása az a mesterségesen táplált túlfogyasztás, ami az eddigi hibás gazdaságpolitikák eredménye. Hogy fejlett gazdaságokban hitellel próbáljuk kiegészíteni a nem növekvő jövedelmeket, a fejlődőkben pedig az export a jövedelem elsődleges forrása. A 2008-as válság és annak kezelése a minta, pedig jól látható, hogy a kudarc receptje volt: ott abból keletkezett likviditási válság, hogy  a kilencvenes évek óta nagyjából hitelezhetetlen dolgokat finanszíroztak, ezeket pénzügyi manipulációkkal megpróbálták decens pénzügyi terméknek eladni, így olyanok is beletették a pénzüket, akik amúgy kerülték volna az ilyen tipusú kockázatokat. Mikor kipukkant a buborék, és bankok sora ment volna csődbe, az államok jegybankjaik útján rengeteg pénzt pumpáltak a rendszerbe és levitték a kamatokat a béka segge alá. Mi történt? A pénzbőség és laza követelmények újranövesztették a hiteleket csak ezúttal az alacsony jövedelmű családok mellé bekerültek az alacsony jövedelmezőségű vállalatok és a laza fiskális politikát követő államok is. A világ pedig elhitte, hogy visszatért a növekedés, mikor nulla kamat mellett sikerült a GDP-t 1-2%-kal növelni. És most ezt sírjuk vissza.

“Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor!”

Diktál a beteg. Mivel ezt a válságot nem közvetlenül gazdasági esemény váltotta ki hanem egy külső hatás, a vezetők minden gond nélkül előadják, hogy eltekintve a szükségszerű leállástól, minden a lehető legnagyobb rendben van. És ha a múltkor ilyen jól bevált a pénzbőség, akkor most is ezt kell csinálni, csak még sokkal-sokkal nagyobb léptékben. Csakhogy, ami most készül, az már nem egyszerű hitelezés, hanem a rendszer szabályainak felülírása.

Éppen kikapcsoljuk a gravitációt

Azzal hogy a fejvesztett kapkodás közben arra bíztatják egymást az országok és a nemzetközi szervezetek, hogy aki csak tud, kezdjen őrült mennyiségben pénzt nyomtatni, azzal a modern közgazdaságtan néhány legfontosabb törvényszerűségét teszik zárójelbe. Azzal hogy a saját devizával rendelkező országok jegybankjai korlátlanul kezdik hitelezni saját gazdaságukat (az eurozóna tagjai pedig egy bonyolult mechanizmuson keresztül közösen), az két dolgot eredményez:

1., hatalmas inflációs nyomást, amit ugyan egyenlőre ellensúlyoz az álló gazdaság és a visszaesett fogyasztás, de az élet első jeleire képes elszabadulni.

2., a piaci kamatmozgások értelmezhetetlenségét. Azzal, hogy a jegybankok nem csak saját állampapírjaikat vásárolják, gyakorlatilag felszámolják a hagyományos kötvénypiacot, politikai elhatározásból oda húzzák a hozamgörbét ahova akarják.

Ennek a két dolognak az a következménye, hogy a devizák egymáshoz viszonyított árfolyamának hagyományos értelmezése megszűnik, az a módszertan, ahogy eddig a piac az országok fizetőeszközeit egymáshoz képest pénzmennyiség és piaci kamatok alapján árazta, nem működik tovább. Új kockázatok jelennek meg, amiknek historikus adatai egy fabatkát sem érnek. Megszűnik ugyanakkor a piac által elfogadott értelmezésben a “kockázatmentes kamatláb” is, amit a többi eszköz értékének kiszámításához használtunk, hiszen ennek értékét mostantól politikusok fogják megüzenni jegybankároknak reggel a wc-n ülve twitterezés közben. Vagy kolbásztöltés közben. Vagy jobb esetben a munkanélküliek panaszát hallgatva. Bármi, akármi.

Ma még úgy gondolják, hogy ezeket a rendkívüli intézkedéseket csak átmenetileg fogják alkalmazni, amíg tart a válság, de senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mikor is van vége, és hogy mindenhol ugyanakkor van, vagy lehet, hogy itt-ott tovább időzik majd? Kiengednek egy szellemet a palackból, de még nincs módszertan arra, hogyan kell majd visszatömködni. Olyan hatalmat adnak éppen politikusok kezébe, amit mindaddig nagyon szeretni fognak majd, amíg egy, a mostaninál sokkal nagyobb gebasz rá nem kényszeríti őket arra, hogy feladják.

A világ alkalmazkodik

Ahogy az űrhajósok megszokják a súlytalanságot, úgy fogja megszokni a tőke az új játékszabályokat. Csakhogy a tőke a saját logikája szerint védekezik, ami nem annyira veszi figyelembe a hétköznapi emberek életét.

Ma még a régi módszertanok alapján készülnek a becslések, kalkulációk, miközben az ismeretlenek száma nem csökken, hanem nő. Nyilván lesznek majd új módszerek is. Addig a piac azt csinálja, amihez a legjobban ért, túlreagál mindenféle dolgokat, hogy aztán néhány hét múlva más bajoktól essen kétségbe vagy eufóriába. Mivel az árak össze vissza mennek, a számítható kockázatok nőnek, annak pedig megint csak ára van.

Az S&P500 elmúlt háromhavi teljesítménye

A tőzsdék például jó nagyot zuhantak márciusban, az értékpapírok nagyjából elvesztették értékük harmadát, aztán a veszteség felét nagyjából visszanyerték áprilisban, pedig még csak most kezdenek szivárogni az első előzetes adatok a gazdasági visszaesés mértékéről, az USÁ-ban pedig még csak most kezd igazán tombolni a fertőzés.

A Brookings Institution és a Financial Times különböző gazdasági indikátorokból és várakozásokból kalkulált komplex gazdasági teljesítménymutatója márciusi állás szerint

Ami józan paraszti ésszel is kikövetkeztethető, az az, hogy sok vállalat túlélheti a közvetlen válságot és a leállást, még a nemzetközi beszerzési és értékesítési láncolataikat is úgy-ahogy helyreállíthatják, de a kereslet ettől még nem fog helyreállni. Emberek válnak munkanélkülivé, égetik fel tartalékaikat, vesztik el kilátásaikat. Ha néhány hónap nélkülözés után újra munkájuk lesz is, józan belátással nem fognak ugyanúgy fogyasztani, mint eddig.

Tényleg azt tervezi-e a világ, hogy addig nyomja a frissen nyomtatott “ingyenpénzt” a gazdaságba, míg az emberek megőrülnek és újra pazarló fogyasztásba kezdenek? Tényleg azt gondoljuk, hogy az így minden határon túl adósodott országok nem gerjesztenek inflációt? Tényleg azt gondoljuk, hogy az elszabaduló árak mellett nem mennek fel a kamatok? Tényleg azt gondoljuk, hogy a megemelkedő kamatok mellett a keletkezett óriás adóságok költségeit simán bírni fogjuk? Azok az országok, melyek GDP-jük jelentős részét eddig is adósságszolgálatra voltak kénytelenek költeni, nem roppannak össze, ha a mostani alacsony kamatok megemelkednek?

Jelenleg két megközelítés van a világban: az első szerint a vállalatokat és a bankokat kell megmenteni, ezek megtartják a dolgozóikat, akik fenntartják a fogyasztást és így némi veszteség árán túlélhető a válság. A “némi veszteség” azonban nehezen kalkulálható, és nehezen kordában tartható. A másik megközelítés közvetlenül az emberek jövedelempótlásáról gondoskodna, elkerülendő, hogy elszegényedjenek. Ha az ő fogyasztásuk életben tartható, a vállalati szektor az ő fogyasztásukra épülve újraépítheti magát. Ezek keverednek különböző arányban a különböző országokban, de közös jellemzőjük, hogy egyenlőre beláthatatlan méretű szakadékot próbálnak hitelből áthidalni. Mennyibe fog kerülni ez a híd? Senki sem tudja. Mennyiből fogjuk tudni fenntartani, fizetni az óriási állami kölcsönök kamatát? Senki nem is próbálja kiszámítani.

A gazdaság minden baját, a túltermelést, az óriási jövedelmi egyenlőtlenségeket, a pazarlást, a környezetrombolást és a mindezt fenntartó ésszerűtlen eladósodást szeretnénk fenntartani, és ennek érdekében olyan gyógymódot alkalmazunk, ami a józanságot, fenntarthatóságot mind zárójelbe teszi. Fokozzuk a bajt ahogy csak tudjuk, őrülten emeljük a tétet, és élő vírust fecskendezünk a legyengült szervezetbe.

Így lesz-e? Nyomunk-e egy kövér gázt mielőtt nekimegyünk a falnak, vagy átugorjuk a falat és elhajtunk a naplementébe miközben szól valami szép gitárzene? Mit mond majd az utókor?

Én most arra tippelek, hogy a világ vezetői biztos sokat nézték annak idején Dr Bubót, és onnan tudják a frankót.

“A baj akkor válik jelentéktelenné, ha a beteggel egy nagyobbat is sikerül beszereztetni.”

Kategóriák:Háttértár

Címkék:gazdaság, politika, utópia, válság, vírus