Visszaszámlálósdi

A minap írtam egy cikket arról, hogy vajon azért “csinálja-e” Kína a koronavírust, hogy az abból következő válságban jóárasítva felvásárolhassa a világot. A cikk elsődleges mondanivalója az akart volna lenni, hogy egyrészt a világ felvásárlása messze nem olyan egyszerű, mint ahogy azt Móricka elképzeli, másrészt, hogy Kína messze nem olyan stabil bástyája a világgazdaságnak, hogy ezt kockázatok nélkül megtehetné. Ahogy az ilyenkor egyébként lenni szokott, az írás kicsit félreérthetőre sikerült. Az ilyen szakmázós cikkeimet próbálnám rövidre fogni, mert az olvasók egy része hamar elveszti a fonalat a számok és grafikonok közt, így direkt nem került be számos olyan gondolat, ami szerepelt már korábbi írásaimban, és kontextusba helyezte volna a mondanivalót. Meg is kaptam, hogy Kína ellenes propagandát folytatok. Pedig nagyon nem ez volt a cél.

Van még valami, amire szeretnék ügyelni, mikor gazdaságról írok, jelesül az, hogy kerüljem a gazdaságpolitikai intézkedések kapcsán a morális megközelítést. Ezért egy ország gazdaságpolitikai tevékenysége lehet sikeres vagy kudarcos, de “jó” vagy “rossz”, neadjisten “gonosz” biztosan nem. Az ilyen minősítéseket szeretném meghagyni a Trump féle populistáknak.

Miért pont Kína?

Valóban azt gondolom-e, hogy Kína ármánykodása jelenti a legnagyobb veszélyt a világra? – Nem. Egyrészt Kína gazdaságpolitikájának legtöbb jellemzője (ideértve a külföldi vállalatok felvásárlását is) a saját szempontjukból racionális cselekvés – ármánykodásnak nevezni, sanda szándékot feltételezni róla pont a fent emlegetett politikai minősítések kategóriájába tartozik. Másrészről a terjeszkedés és befolyásszerzés éppen Kína kiszolgáltatottságát hivatott csökkenteni, és azt, hogy ne az értéklánc legvégén jelenjenek meg, mint alacsony költségű termelő. Az pedig, hogy ez a nyugati hatalmaknak, akik megszerzett pozícióikat igyekeznek megvédeni, nem tetszik, szintén racionális – részükről.

Másfelől, a “legnagyobb veszély” – ha kiragadjuk az átpolitizált kontextusból, éppenséggel   “legnagyobb kockázat”-ot jelent. Tehát ha precízebben fogalmazunk, a kérdést úgy tesszük fel, hogy Kína jelenti-e a legnagyobb kockázatot a világ gazdaságára nézve?

Mielőtt megválaszolnám a kérdést, kitérnék arra röviden, szerintem mi a baj a világgal, és ebben mekkora a szerepe Kínának.

Baj van az egész világgal

A világ kapitalizmusa érdekes együttállásnak köszönheti transzformációját a kilencvenes évek kezdete óta. Azt hittük Amerika megnyerte a hidegháborút, azt láttuk, hogy a kommunista Kína belépett a világpiacra, és az informatika forradalma megváltoztatta a munka hatékonyságának nagyságrendjét. E három jelenség eredményeképpen a világ a globalizáció útján összement, miközben a tőke a hatékonyság új dimenzióit tárta fel: hatalmas méretű tőkekoncentráció útján globális gigavállalatok és gigabankok jöttek létre, melyek élvezik a területenkívüliség minden előnyét, az adóoptimalizálástól a globális logisztikáig és munkamegosztásig, de mivel túl nagy kárt okozna összeomlásuk, mindig számíthatnak a politika védelmére, ha baj van. Meg néha akkor is, ha nincs. Gyakorlatilag túl sokszor mentesülnek tetteik következményitől, egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy bukni hagyják őket, vagy kimaradjanak bármiből, ami nyereséget hoz. Eközben vezető nyugati országok az értéklánc jövedelmező végén úgy tudták egy főre eső GDP-jüket emelni, hogy közben a saját dolgozóik reálbére alig, vagy egyáltalán nem nőtt, így a jövedelmi különbségek óriásira nőttek. A világ másik végén ugyanekkor az odatelepült termelés emberek százmillióinak adott lehetőséget a mélyszegénységből való kiemelkedésre és a kapitalizmus feltétlen híveinek hivatkozási alapot a rendszer globális igazságosztására.

Mielőtt beleborulunk a “kizsákmányoló tőkés – kizsákmányoló állam” parttalan vitájába, próbáljuk ezt a folyamatot fenntarthatósági és kockázati szempontból megítélni.

A növekedés forrása a fogyasztás, amely nagyon leegyszerűsítve két csatornán történik: az extenzíven növekvő országokban (fejlődő régiók) nagyon sok ember csatlakozik be a globális termelés világába, alacsony bázisról gyorsan növekvő jövedelmük “felzárkózó fogyasztást” finanszíroz, több élelem, lakás,  műszaki cikkek, megtakarítások. Mire néhány százmillióan eljutnak a késő középkorból a huszadik század végére néhány évtized alatt, kumulált fogyasztásuk jelentősen megemeli a globális GDP-t. A világ másik végén, a fejlett nyugaton ilyen tömeges életszínvonal emelkedés nincs. A reáljövedelmek stagnálnak, a mezőgazdaság és az ipar leépít, a jövedelem túlnyomó többsége a szolgáltató szektorban keletkezik. A kieső jövedelem emelkedést növekvő hitelállomány és az iparcikkek relatíve csökkenő árszínvonala kompenzálja átmenetileg, de ez a látszólagos gazdagodás a hagyományos és a közösségi médiában erősen túl van dimenzionálva, ezért hihetőnek tűnik.

A világ eközben hozzászokik a békéhez és a folyamatos növekedés illúziójához.

Fenntartható-e a végtelenségig ez az expanzió?

A logikus válasz nyilván az, hogy nem, hiszen semmi nem tartható fenn a végtelenségig. Csakhogy a modern kapitalizmus, amely a részvényesi értéknövekedésre koncentrál, és emiatt negyedéves gyorsjelentések időtávjában gondolkodik, képtelen és alkalmatlan arra, hogy közölje, mikor és hol van a növekedés észszerű határa. A rövidtávú és egyszempontú szemlélet egymás után rendeli maga alá az egyéb tényezőket az egészséges környezettől, az egészséges társadalomig.

A világ válasza egy kompromisszumos kifejezés, a fenntartható növekedés, és az illúzió, hogy mindez valahogy működőképes lehet.

A problémát azonban az okozza, hogy nem csak a vállalatok képtelenek hosszú időtávokban gondolkodni, de az emberek maguk sem tudnak és szeretnek saját életük belátható részén túl tervezni. Ráadásul évek kitartó munkájával kulturálisan is felerősítették, hogy a szerzés és a fogyasztás az érvényesülés – szép magyar szó – fokmérője. Így az emberi társadalom békéje azon az illúzión alapszik, hogy mindenkinek (vagy legalábbis a döntő többségnek) folyamatosan egyre jobb lesz az élete, azaz egyre többet tud fogyasztani. Ennek messzemenő politikai következményével már több írásban is foglalkoztam.

Az orvosság méreg

Az, hogy a világ nem akar szembesülni a növekedés korlátaival, viszonylag egyszerűen belátható. Miért akarna? Az nyilvánvaló is, hogy a növekedési paradigma fogságában olyan megoldást alkalmaz a probléma eltakarására, ami képes lehet a bajt sokszorosára növelni.

Ha a polgárok jövedelme nem nő eléggé, hitelt kell nekik adni, hogy tovább fogyaszthassanak. Ha vállalat saját jövedelmeiből nem tud elég gyorsan nőni, vegyen fel hitelt, bővítsen abból. Ha az állam befolyó bevételeiből nem tudja finanszírozni folyó kiadásait, adósodjon el.

Nem állítom, hogy a hitel minden körülmények között rossz lenne. Vannak helyzetek amikben, és vannak olyan mértékek, melyek mellett teljesen elfogadható eszköz lehet. A kérdés az, hogy mi az a helyzet, és mi az ésszerű mérték?

Stabil vagy stabilan növekvő jövedelmek mellett bizonyos mértékű eladósodás vállalható kockázat. Azt, hogy háztartások esetében mekkora az ésszerű mérték, egyéni elbírálás kérdése, de összességében nézve egy országban, ahol a reáljövedelmek nem nőnek, az eladósodottság növekedése alapból aggályosnak tekinthető lenne szerintem. A vállalati és állami szektor esetében még ennél is közvetlenebb a kapcsolat a GDP növekedése és az adósság szintje között. Az állítás, hogy ezeket az adóssághegyeket sohasem kell visszafizetni, csak időről időre megújítani és ki kell őket növekedni, a közgazdasági ortodoxia részévé vált.

Hogy egy testközeli példával illusztráljuk, itt van a magyar kormány büszkesége, a magyar államadósság GDP-hez viszonyított mértéke, mely tíz év alatt 80,6%-ról 66,3%-ra csökkent. Ha valaki azt a téves következtetést vonná le belőle, hogy az államadósság csökkent volna ez idő alatt, a másik grafikonon láthatja, hogy ugyanezen időszak alatt az 20.000 milliárd forintról nagyjából 30.000 milliárdra nőtt. (Ebben még nincs benne a Budapest-Belgrád vasút hitele és a paksi hitel fel nem vett része)

Screenshot 2020-04-29 at 12.16.38

Screenshot 2020-04-29 at 12.18.46

Ez viszonylag szemléletesen mutatja, hogy a GDP növekedés leállása mellett is viszonylag hamar sikerülne a sikerszériát visszafordítani, a válság kapcsán viszont már régen nem stagnálásról, hanem legalább 3-4%-os GDP csökkenésről beszélgetünk, hitelállomány növekedés mellett, azaz minden különösebb rosszindulat nélkül állítható, hogy a GDP arányos eladósodottság hamar visszakúszik 80% fölé.

Ez csak az államadósság. Ha ehhez hozzávesszük a vállalati szektort, a bankokat és a lakosságot is, akkor összes adósságunk most kb. a GDP 180%-a. Sok? Sok. De mihez képest?

A világ úszik az adósságban

Csak 2019-ben 10 ezer milliárd dollárral nőtt a világ adósságállománya 255 ezer milliárd dollárra. 2008-óta a növekedés összesen 40%-os. És igen, ezzel a teljes adósságállomány eléri a világ GDP-jének 322%-át. 

Miközben a köztudatban van egy olyan elképzelés, hogy a szegény országok adóssága a világ fő problémája, valójában az ő hitelállományuk sem abszolút értékben, sem saját GDP-jükhöz képest nem nagy, a világ teljes állományához képest meg igazán kicsi. Az más kérdés, hogy zömében igen drága hiteleket vesznek fel és sokuk azt is nagyon rossz hatékonyággal használja fel, így fajlagosan még többe kerül nekik. De nem az ő fizetésképtelenségük az, ami a világ pénzügyi rendszereinek működését igazán fenyegeti, mégis ők lesznek azok, akik leghamarabb és legjobban megsínylik a válságot.

Ezzel szemben a fejlett világ vezető országainak teljes eladósodottsága nagyjából saját GDP-jükhöz képest 250-400% között szóródik.

Screenshot 2020-05-01 at 15.26.38

2018-as eladósodottsági adatok (Forrás IMF)

Ahogy azt fentebb írtam, ennek az adóssághegynek jelentős része az elmúlt tíz évben keletkezett, amikor a válság kezelésére a mértéktelen hitelkibocsátást, az alacsony kamatokat és a korlátlan likviditást gondolták gyógyírnak. Miközben a világ GDP-je tíz év alatt nagyjából 25%-ot nőtt összesen (éves átagos 2,4%-os növekedés), addig az eladósodottság 40%-ot, így a GDP arányos eladósodottság felment 280%-ról 320%-ra.

A hitelből növekedésnek az őskori elmélet szerint akkor van értelme, ha a hitelfelvétel által elérhető növekedés nagyobb, mint a hitelbővülés mértéke és a hitel költsége. Az elmúlt tíz év őrületes hitelexpanzióját részben magyarázza, hogy a válság hatásainak enyhítésére, a gazdaság pörgetésére az ortodoxia jegyében a monetáris politika az alacsony kamatokat tartotta az egyik legjobb módszernek. Ez viszont azt eredményezte, hogy olyan tevékenységeket is megérte hitelből növeszteni, amiket normál gazdasági körülmények között nem lehetett volna.

A monetáris politika másik fegyvere a gazdaság élénkítésére a mennyiségi lazítás volt, ami azt jelenti, hogy a jegybankok és az Európai Központi Bank saját mérlegfőösszegük növelése mellett dollár ezermilliárdokért vásároltak értékpapírokat, így növelve a gazdaságban forgó készpénzmennyiséget.

Az elmúlt tíz évben tehát a világgazdaság fürdött az olcsón elérhető pénzben és így volt képes éves átlagban 2,4% növekedést produkálni. Szerintem ez szánalmas.

Most a koronavírus által ránk hozott új krízisben az új válságmenedzselési terv az, hogy a most meglévő hitel- és készpénzállomány tetejére rádobunk egy, az előzőnél is nagyobb mértékű ingyenhitel és likviditásnövelő csomagot, hogy vissza tudjunk mászni ugyanerre a szánalmas szintre. Az eddig bejelentett programok szerint az USA március 16-án vitte nullára az irányadó kamatlábat és egy hónap alatt több részletben több mint 3000 milliárd dolláros eszközvásárlási programot, valamint 2300 milliárd dolláros hitelkeretet hirdetett, ami már most több mint a teljes 2008-2009-es válságmentési csomag. Az EKB még keresi az eurozóna finanszírozásának forrását, és kamatot se nagyon tud vágni, mert nem nagyon van miből, de likviditásbővítésre már rászántak 750 milliárd eurót. Ezek a döntések még úgy születtek meg, hogy a valódi gazdasági visszaesés mértékéről még csak közelítő adatok sem álltak rendelkezésre, azaz ezek messze nem végleges számok, ma még becslésekre, jóslatokra és várakozásokra lövünk.

Komámasszony, hol a stukker? – avagy hova ment a rengeteg pénz?

Screenshot 2020-05-01 at 16.24.40 Minél közelebbről nézzük a számokat, annál jobban látszik a hitelnövekedés hiábavalósága. A hitelnövekedés két fő forrása (országonként eltérő mértékben) az államadósság és a vállalati szektor eladósodása. (A háztartások jellemzően sokkal óvatosabbak voltak.)

Screenshot 2020-05-01 at 16.25.05

Az azért feltűnő így első ránézésre is, hogy Kína a növekedés ütemét tekintve élen járt mindkét szektorban, és a vállalati hitelbővülés még összegében is kiugró. Persze lehet mondani, hogy Kína GDP növekedési üteme messze meghaladta a világátlagot, de nagyon mélyen kell a fejünket a homokba dugni ahhoz, hogy ne lássuk, a kínai növekedés ez idő alatt folyamatosan csökkenő ütemű volt, és ezt is úgy érte el, hogy számos mesterséges beavatkozás segítette. Ez a vállalati hitelállomány önmagában a GDP 153%-ára rúg, és összetételével, minőségével kapcsolatban rengeteg kérdés marad megválaszolatlan.

kínai hitelboom

a vállalati hitelállomány növekedése országonként

Az ellenpontnak gondolt Amerikában, ahol a vállalati szektor adósságállománya a GDP 75%-a körül van, komoly aggályok fogalmazódnak meg már eddig is a hitelállomány kockázataival kapcsolatban. Az a tény, hogy ott a teljes vállalati állomány harmada kis- és középvállalatokat finanszíroz, melyeknél az eszközarányos megtérülés alacsony, és likviditás jellemzően nem bőséges, kimondottan rossz előjel válság idején. Általánosságban elmondható, hogy ezen hitelek jelentős részének fenntarthatósága csak a rendkívül alacsony kamatszintnek köszönhető, de ezek, és a “befektetésre ajánlott” kategóriánál gyengébb minősítésű hitelek és kötvények növekvő aránya előrevetíthet egy komoly csődhullámot. Ezt jelzi egyrészt, hogy például a JPMorgan április végével ötszörösére emelte céltartalékjait, illetve, hogy a legfrissebb előrejelzések alapján a nem teljesítő hitelek aránya már most elszállni látszik:

moodys default wave teaser

Oké, mondhatjátok, hogy “de az Amerikai tőzsde már mutatja a visszatérés jeleit”. Persze, mondom én, az analfabétáknak azt mutatja. Ha ugyanis kiveszed az indexből a technológiai papírokat, a Google-t, az Amazont, az Apple-t, a Facebook-ot, a Netflix-et, és a többieket, akik most éppen jól keresnek a felpörgő internetes forgalmon, azt látod, hogy a hagyományos iparágak messze vannak a visszapattanástól és még mindig 20%-ot meghaladó mínuszban vannak. És tegyük hozzá, mindezt úgy, hogy a FED éppen belefullasztja a piacot a likviditásba.

Amerika tehát elkezdett izgulni azon, hogy a hitelekkel mesterségesen felpumpált növekedés válság idején durván visszaüt.

Akkor miért Kína?

Mert miért lenne más a helyzet Kínában? Ott a GDP arányos vállalati hitelállomány több mint kétszerese az amerikainak. Náluk a kisvállalatok jelentette kockázatok mellett ott vannak azok a zombinak nevezett vállalatok, melyek állami projekteket valósítanak meg közvetlen vagy közvetett állami irányítás alatt és amiket csak az állami finanszírozás tart életben. Ezek a cégek eleve nem jövedelmezőségükről vagy hatékonyságukról voltak híresek, sokuk pont azért létesült, hogy “bármi áron” fenntartsák a növekedést vagy annak látszatát, kapacitásokat kössenek le, embereket foglalkoztassanak, enyhítsék a világgazdasági válság hatásait. Van egy másik, sajátosan kínai vonás, ami árnyékot vet a vállalati hitelállományra. Ha megnézzük Kína összes adósságát, azt látjuk, hogy a kínai államadósság meglehetősen alacsony (kb. a GDP 50%-a), miközben a vállalati hitelállomány ennek több, mint háromszorosa. Ebbe a vállalati hitelállományba azonban beleszámít az az árnyékhitelezésnek is nevezett jelenség, hogy a helyi és tartományi hatóságok, amelyeknek a kínai törvények korlátozták a hitelfelvételi lehetőségeit, speciálisan erre a célra létrehozott társaságokon (LGFV) keresztül vettek fel hiteleket projektjeik megvalósítására. A kínai kormányzat ezt a tevékenységüket, különösen a 2008-as válság óta látványosan elnézi, bár ez az elnézés még jogi értelemben nem jelent állami garanciát ezen vállalatok által kibocsátott kötvényekre.

capex olló

2008-óta szétnyílt az olló a beruházásokat finanszírozó saját források és hitelek között

Amikor kínai sajátosságokról beszélünk, az aggodalmakat jellemzően azzal szokták lerázni, hogy a kínai hitelállományt a hatalmas kínai megtakarítások finanszírozzák. Ez részben igaz, bár azt hozzá kell tenni, hogy éppen az elmúlt években ez a megtakarítási ráta jelentős csökkenést mutatott. Amíg a kínai növekedés a mainál még jóval erősebb volt, a vállalatok beruházási tevékenységének finanszírozásában is sokkal jelentősebb részt képviseltek a saját források, de részben a jövedelmezőség csökkenésével és a növekedési kényszer hatására ezek helyét fokozatosan vették át a hitelek. Mostanra a beruházások saját forrás aránya nemzetközi összehasonlításban a legalacsonyabb lett, miközben maga a beruházási ráta továbbra is a legmagasabb.

Én hozzátennék még valamit, amiről szokás megfeledkezni. Kínában nincs a miénkhez hasonlatos állami nyugdíjrendszer, nincs államilag garantált nyugdíj, így a lakossági megtakarítások egyik prominens célja az öngondoskodás. Részben ez is okozza, hogy a lakossági megtakarítási ráta világviszonylatban kiugróan magas (kb. 36%). Ez egyfelől nagyon hasznos, mivel a kínai hitelállomány finanszírozásának hazai forrása van, ez csökkenti a kitettséget a külföldi finanszírozók és a devizaárfolyamok változása felé. Másfelől viszont egy pénzügyi válságnak közvetlen és azonnali kihatása van a kínai lakosság létbiztonságára. Ez megmagyarázza, hogy a Kínai Kommunista Párt miért tekinti a gazdasági növekedést kiemelt fontosságúnak és miért igyekszik a rosszminőségű, nem teljesítő hitelek fenntartására bírni a bankokat, a laza szabályzással elodázni jelentős számú kereskedelmi bank összeomlását.

Meglátásom szerint nem arról van tehát szó esetükben, hogy a gazdasági növekedés magas üteme lehetővé tette számukra Kína eladósodottságának határtalan növelését, ahogyan azt eddig a propaganda bizonygatta, hanem pont fordítva, folyamatosan romló jövedelmezőségi mutatók mellett az olcsó forrásokat kihasználva mesterséges növekedésbe hajszolták az országot, hogy fenntartsanak egy, a társadalmi béke megtartásához elengedhetetlenül szükségesnek tartott növekedést. Ez nem teszi őket kivétellé, éppenhogy illusztrálja azt a folyamatot, amit a világ többi országa is követett, amikor úgy döntött, a gazdasági válságot, annak kellemetlen következményeit nem megoldja, hanem hitelből áthidalja. Én pedig nem azért emeltem őket ki, mert azt gondolom, hogy rosszabbak vagy butábbak, mint a többiek. Azt viszont gondolom, hogy akár kényszerpályának gondolták az eladósodást, akár jó lehetőségnek arra, hogy a fejlett államokhoz képest fennálló lemaradásukat behozzák, méretükből adódóan óriási kockázatot jelentenek.

exp-2020-05-02_11_35_48

Így kell gyorsított tempóban utolérni a fejlett világot?

Konklúzió

A hétköznapi ember szemszögéből nézve a fenti számoknak a világon semmi értelme. Mi az, hogy GDP? Mennyi az ötszáz százalék? Miért baj, hogy más országok el vannak adósodva? Miért kéne izgulnunk nekünk azért, mert Kínában hitelből építenek gyárakat meg repülőtereket? Nem mindegy miből van a pénz, amíg van munkánk, fizetésünk, és el tudunk menni nyaralni? Van értelme azzal foglalkozni, hogy miért lesz válság, amikor úgysem tehetünk ellene semmit? Filozofikus kérdések ezek.

Akár tudomást veszünk róla, akár nem, évtizedek óta a gazdasági növekedés mozgatja az életünket. Nem tudjuk, mi az a GDP, de látjuk, hogy amikor “növekedés” van, új dolgok épülnek, van munka, megy a bolt. Amikor meg “válság” van, akkor meg szegénység van, akkor is, ha lövésünk nincs arról, hogy mi az a “LIBOR” vagy “vásárlóerő paritás”. Így nem látjuk, nem érzékeljük, hogy mit jelent, ha a világ összes GDP-jének több mint háromszorosáig el van adósodva. Agyunk nem képes trilliárd dollárokat értelmezni. Pedig mindössze annyi történt, hogy elhittük, hogy a növekedés sohasem ér véget, és azt gondoltuk, megelőlegezzük magunknak ennek a jövőbeni növekedésnek a hasznát. Kölcsönvettük hát a pénzt, amit a gyerekeink termeltek volna meg, és kifizettük magunknak. A “jobbak” osztalékban, a “többiek” munkabérben, nyugdíjban, “ingyenes” szolgáltatásokban vitték haza a meg nem termelt jövedelmet. Mivel úgy tűnik, a gyerekeink sem tudják kifizetni a számlánkat, most arra készülünk, hogy unokáinktól és dédunokáinktól is elvesszük a jövedelmet, csak azért, hogy azt hazudhassuk magunknak, jól élünk. Ez az a dolog, amit nem vagyunk hajlandóak bevallani magunknak, elhinni, megemészteni, felvállalni.

 

on-TimebombEgy hatalmas bombán ücsörgünk évek óta. A koronavírus meggyújtotta a gyújtózsinórt, bölcs vezetőink pedig úgy akarnak megóvni bennünket a robbanástól, hogy kétszer-háromszor annyi dinamitot próbálnak még gyorsan alánktuszkolni. Mi lesz ennek a következménye? A fejlett országok (és Kína) megpróbálják megint hitelből átvészelni a következő válságot, újabb 40-50%-kal megnövelik eladósodottságukat, miközben a GDP erősen visszaesik. Ez eredményezheti, hogy hosszabb-rövidebb ideig az eladósodottság/GDP arány akár 4-500% százalék is lehet. Milyen növekedésre számít az, aki szerint ez belefér? És miből jön majd az a növekedés? Ha sikerül “visszapattanni” a válság előtti szintre és újra elérjük az éves 2-3%-os növekedést, amire most sokan vágyakoznak, mire lesz az elég ekkora adósság mellett?

 

 

Az egyik lehetséges válasz az, hogy kidobjuk a közgazdasági tankönyveket a francba. Ekkora adóssághegy mellett soha nem térünk vissza a hagyományos közgazdaságtan világába. Nem lesznek többé igazi piaci kamatok, mert normál kamatkörnyezetben az adósságszolgálat akkora teher lenne, amit sem államok, sem vállalatok nem tudnak kitermelni, különösen nem, ha fenn szeretnénk tartani, hogy a fejlett világ fogyaszt, a többi meg vagy termel vagy vegetál. Nyilván lehet próbálkozni ideig óráig a trükközéssel, és jegybankok mérlegfőösszegébe rejtegetni a hitelkibocsátást, a pénzteremtést, de ez megint ugyanazt jelenti: a kapitalizmus végetér, néhány politikai szervezet dönt árfolyamokról, kamatokról, pénzmennyiségről, termelési volumenekről – azaz végső soron a jövedelmekről. A világ átlép egyfajta államkapitalizmusba, csak éppen az állam szerepét átveszik bizonyos szupranacionális szereplők. Nem véletlen, hogy populisták mindenhol a nacionalizmust nyomják, megpróbálják megtartani azt a szemétdombot, amin maguk kapirgálhatnak.

Lehet egy másik forgatókönyv is. Fogjuk, és az adóssághegy jelentős részét átalakítjuk, leírjuk. Új pénzrendszert kellene teremteni, új gazdasági modellt, nagyjából az alapoktól. Momentán épp elképzelni sem tudom, hogy a mostani politikai osztály képes lenne erre a feladatra.

A rövidlátó politikai érdek egyértelmű, fenn kellene tartani azt, ami eddig volt. Mert nem jut jobb eszünkbe. Mert a változás sok közvetlen veszéllyel jár. Mert a változással beismernénk, hogy eddig mindent rosszul csináltunk. Nem csak a “neoliberálisok”, hanem mindenki. Mert a változás átrendezné a hatalmi struktúrákat.

Ha már a filozofikus kérdéseknél járunk, azt hiszem itt az ideje újra elővenni az ősi isten-paradoxont, miszerint ha Isten valóban mindenható lenne, tudna akkora követ teremteni, amit már ő sem tudna felemelni. Nos a globalizált világgazdasággal, az összedrótozott, számítógépek által működtetett, bonyolult szabályok szerint működő nemzetközi pénzpiaccal, saját döntésük alapján leginkább sehova sem adózó, de mindenhol jelenlevő globális vállalatokkal és a mindezt “finanszírozó” gigászi adósságheggyel a magát mindenhatónak képzelő emberiség létrehozott egy akkora követ, amit már rég nem kontrollál.

De ne becsüljük le az emberiséget, ha kell, bármikor tud tovább rontani a helyzetén.

Azt mondjuk, ez már az igazság utáni korszak, amikor az emberek nem tudnak különbséget tenni tények és vélemények között, nem hisznek a tudósaiknak, összeesküvés-elméleteket gyártanak, tagadják a nyilvánvalót, de képesek vérre menni egy rosszul sikerült vicc miatt. Szerintem viszont éppenhogy semmi sem változott. Az ember ugyanúgy nem érti a világot maga körül, mint harmincezer éve, mikor kinézett a barlangból. Most is mítoszokat gyárt és démonokat képzel mindenhova, és elhiszi, hogy ezek a képzeletbeli lények irányítják a sorsát.

És ezek az így teremtett démonok pont nem is szeretnének mást.

 

Ehhez a cikkhez rengeteg forrást használtam, a számokat a tradingeconomics.com, a bloomberg.com, a forbes.com, az imf.org, a cnbc.com oldalairól bányásztam, ők meg a Világbank és a különböző nemzeti adatszolgáltatók számait összesítgetik és teszik emészthető formába. A Kínával kapcsolatos részeknél nagy segítség volt Ma Guonan: China’s high and rising corporate debt (MERICS 2019) tanulmánya. Egyes adatok a különböző forrásokban egymástól eltérően szerepelnek, ennek részben módszertani okai vannak, ez okozhat némi inkonzisztenciát itt is, de az eltérések alapvető megállapításokat nem befolyásolják. A vélemény a sajátom, az nyilván vitatható.

 

Kategóriák:gazdaság

Tagged as: , , , , , , , ,

3 replies

  1. “egy ország gazdaságpolitikai tevékenysége lehet sikeres vagy kudarcos, de “jó” vagy “rossz”, neadjisten “gonosz” biztosan nem. ”

    Az ember tragédiája ott kezdődik, hogy a gazdaság(politika) is emberek műve. Az érdekek mentén pedig mindaddig megjelenik a “gonosz”, amíg részérdeket felülírhatják a közérdeket. Amíg a közlegelők nincsenek definiálja, beárazva.

    Addig az a “perspektíba” marad, hogy fújja mindenki a saját privát lufiját, abban bízva hogy másoké előbb durran ki.

    Kína se kivétel…
    http://concordeblog.hu/2020/07/20/az-52-ezer-milliard-dollaros-kinai-idozitett-bomba/

Hozzászólás a(z) István Varga bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s