Amatőr villanyszerelők is tudják, hogy áram alatt elektromos hálózatban piszkálni nem egy életbiztosítás. Hozzáérek a fázishoz és egyből megcsap az áram. Ha túlélem, megtanulom, hogy ilyesmit inkább nem csinálok, legközelebb elballagok a az előszobáig és lekapcsolom a kismegszakítót szerelés előtt. Nagyjából ilyen egyszerű. De mi lenne, ha az áram nem így működne? Megfognám véletlenül a drótot, nem történne semmi, ezért nem is venném észre, hogy áram alatt van, aztán három hónap múlva egy reggel, a fürdőszobában csak úgy a semmiből agyonverne az áram, mikor épp a gyereket kéne vinni az iskolába. Ha az áramütés három hónapos késéssel jönne, sokkal-sokkal több lenne az áramütés világon.

Na, kábé így vagyunk a vírus okozta gazdasági válság hatásaival is. Mostanra a hozzám hasonló súlyosan mizantróp emberek kivételével már többnyire mindenkinek elege van a bezártságból, meg, hogy zárva van a kedvenc helyünk, nem lehet flangálni a városban se, és nincs színház, mozi, az üdülés is bizonytalan, idős szülőket látogatni sem egyszerű, viszont örülünk, hogy legalább nem töltünk órákat a dugóban naponta, kicsit kiszakadunk a taposómalomból. Ha van fizetés, kimondottan jól jöhet az extra szabadidő, ha nincs, akkor azért nem annyira. Viszont azt, hogy a világ leállítása mennyibe kerül, csak hónapok múlva tudjuk majd meg, amikor már késő lesz bármit is máshogy csinálni vagy gondolni.  Ma még csak gondoljuk, hogy biztos nem lesz kellemes, de az igazán cudar időket nehéz elképzelni. Mint a semmiből jövő áramütést.

Azt gondolhatnánk, hogy a XXI. században, mikor minden az új technológiák villámgyors terjedéséről, az informatika hatékonyságnövelő hatásáról és a haszon érdekében szőtt globális hálózatok győzedelmeskedéséről szól, az emberiség legalább egy dolgot megtanult. Azt hihetnénk megtanultunk problémákat racionálisan és hatékonyan kezelni.

Mert szerintem az emberi racionalitás diadala, hogy történelmi mércével mérve elképzelhetetlenül rövid időn belül, mindössze harminc-negyven év alatt a semmiből csináltunk globális gazdaságot. Tényleg, jó harminc éve még alig használtunk számítógépeket, a bankok a nemzetközi tranzakciókat is telexen konfirmálták, az értékpapírok papírból voltak és haza lehetett őket vinni, a világban adni-venni bonyolult, sokszor kimerítően bürokratikus feladat volt. Nem úgy mint most, amikor bárki bármit megvesz az alibabán néhány kattintással. Az eltelt harminc évben a világ áruforgalma a hétszeresére, a GDP-je több mint négyszeresére nőtt, de a légi utazások száma is majdnem ötszöröződött, és még sorolhatnám áldásosnak látszó hatásait annak, hogy a világ úgy döntött, a haszon a leghasznosabb dolog a világon.

Hogy jön ez ide?

Hát úgy, hogy ha valamiben óriási haszon lehetősége van, akkor olyan nincs, hogy egy probléma megoldhatatlan, hogy egy feladat nem megszervezhető. A világ tele lett problémamegoldókkal. Jogászokkal, akik kitalálták, hogyan legyenek működőképes törvények és szabályok, ezek alapján pedig használható szerződések. Mérnökökkel, akik megoldották, hogy ha a világ másik végén történik valami, akkor itt azonnal pittyenjen valami, vagy villanjon, hogy a termékek minősége kiszámíthatóbb legyen, mint valaha. Logisztikusokkal, akik kitalálták, hogy minden mindig mozgásban legyen, de oda is érjen idejében bárhova a Föld kerekén, mert a raktárakban, boltokban, polcon álló áru veszteség. És még hosszan sorolhatnám. Mindenre mindig lett megoldás, amin valahol valaki keresni tudott. Eközben az informatika behálózza a világot és műholdak segítenek megtalálni bárkinek a legközelebbi ATM-et a vagy kávézót világ bármelyik pontján.

Egy harminc évvel ezelőtti sci-fiben élünk.

Úgy tűnt a világon mindent, de mindent ilyen problémamegoldók szerveznek kegyetlen hatékonysággal. A kínai webáruházból rendelt bluetoothos napszemüveg házhozszállításától, a befolyásolt szavazók által megbillentett választásokig.

Majd pont egy nyomor kis vírus fog rajtuk kifogni?

Hogy lehet az, hogy az emberiség, mely elképesztő energiákat ölt abba, hogy mindent a létező leghatékonyabb módon oldjon meg, ilyen elképesztő bénázásba kezdjen egy járvány miatt?

Miért mondom, hogy bénázunk?

Őszintén szólva a világ teljes leállítása, a mindenkire kiterjedő de rendkívül laza karantén és social distancing elképesztően pazarló megoldási próbálkozás egy problémára. Mint amikor a műholdas irányítású drónok és lézervezérelt speciális bombák korában karddal és lándzsával indulnánk háborúba és a haditechnikai hiányosságokat sok-sok ember feláldozásával szeretnénk ledolgozni.

Tegyük fel, hogy nem a médiahiszti és behülyített Facebook felhasználók értelmi szintjén próbáljuk megközelíteni a kérdést, hanem mondjuk járványügyi szakemberek, kockázatelemzők, egészségügyi intézményvezetők és ellátásszervezők és gazdasági szakemberek szintjén.

Én, a semmihez nem értő, úgy képzelem, hogy

A megközelítés kockázati szempontból két irányból indulna. Az egyik, a fertőzés esetén legnagyobb veszélyben lévők csoportjainak meghatározása és rájuk különleges védelmi intézkedések bevezetése. Nem elég a látogatási tilalom, ha az idősotthonok és kórházak  teljes személyzete védőfelszerelés nélkül dolgozik és amúgy bármikor fertőzöttekkel keveredhet. Nem elég a kórházi ágyak megléte, ha a fertőzésveszélyt intézményen belül sem lehet kizárni. A svéd modell is ott bukott meg, hogy miközben a a védendő közösséget jól határozták meg, a kiszolgáló személyzet védelmével nem foglalkoztak, így maga védelem hatástalan maradt, miközben a külső kockázat eleve magasabb volt.

A másik irány a fertőzöttek ide értve a potenciális vírushordozók beazonosítása és elkülönítése. Ez rengeteg, akár ismétlődő tesztet jelent, a fertőzöttek teljes kapcsolati hálójának és tevékenységének feltárását és a potenciális fertőzési útvonalak azonosítását és  minden kontakt ellenőrzését jelenti. A kínai és dél koreai mintában lehetnek használható elemek, ha azt a mértékű fegyelmet a polgárok máshol is képesek lennének produkálni, illetve ha máshol is olyan könnyedén lehetne a személyiségi jogokat kurtítani.

Fő cél lenne, hogy azoknak akik, akár ezen vagy azon oknál fogva karanténbe kerülnek, ez valódi izolációt jelentsen, ahol a fertőzés ki- vagy bejutásának esélye töredékszázalékos. Az a karantén, mely milliókat érint de akárhogy kijátszató, így a fertőzés terjedését csak valamelyest csökkenti, de nem eliminálja egyszerűen gazdasági szempontból elképesztően pazarló, járványügyi szempontból meg keveset ér.

Amikor az egészségügyi ellátórendszeren, a személyzet védelmén, a protokollok szigorításán spórolunk, és azt mondjuk, hogy a megfelelő járványkórházak, izolációs terek, védőfelszerelések beszerzése és fenntartása iszonyatosan megdrágít egy egyszerű orvos-beteg kapcsolatot vagy kezelést egy közepesen veszélyes betegség esetében, egyszerűen rossz vetítési alapot használunk. Azt mondjuk, hogy egy hasonló mortalitással rendelkező betegség kezeléséhez ez a csinnadratta túl drága, miközben az ország leállítása naponta viszi el a teljes egészségügyi rendszer fenntartásának költségét, úgy, hogy a betegség megfékezésében sokkal rosszabb eredményeket tudhat felmutatni. Mondjuk úgy, ez messze túl van az ésszerűség határain.

Részben ezért gondolom, hogy ha lesz a vírusnak újabb hulláma, akkor az országok megpróbálnak a teljes lockdown helyett ebbe az irányba mozdulni.

Akkor a járványügyisek hülyék?

Nem. Egyszerűen azzal kénytelenek dolgozni, amilyük van. Illetve nincs. Nem létező járványkórházakkal, alacsony védőfelszerelés-készletekkel, alulfizetett személyzettel és rendkívül fegyelmezetlen de nagyon öntudatos népességgel és politikusokkal, akik szeretnének a megmentő szerepében tetszelegni.

Viszont a világ bezárását ősszel már mindenki ellenezni fogja, tehát addigra a politikusok sem fogják szeretni, és hajlanak rá, hogy esetleg okosabb eszközök irányába mozduljanak.

De miért lesz ez sikertelen?

Azért lesz sikertelen, mert ahhoz, hogy működjön alapvető feltételek hiányoznak:

Adatok. Potenciális fertőzöttek mozgásának, kontaktjainak feltérképezése rettenetes mennyiségű érzékeny személyi adat feldolgozását feltételezi, melyeket az érintettek és a jogszabályok védenek. Ezen felül az adatok gyűjtése és feldolgozása speciális infrastruktúrát igényel, melynek kiépítésére még kísérlet sem történik. Legalábbis nem tudunk róla. Állampolgárokat csak úgy megfigyelni, ez Európában és Amerikában annyira nem egyszerű. Legalábbis szabályosan.

Eszközök, emberek. A szigorú karantén nagy felkészültséget, speciális eszközöket és speciálisan (is) képzett szakemberek ezreit jelenti. Nem csak a ma még nem is létező járványkórházakban, hanem a szociális szférában is, az ellátórendszer többi területén is, és a járványügyi monitorozásban, adatfeldolgozásban is. Olyan területeken, amiktől eddig azért spóroltuk el a pénzt, mert tipikusan improduktívnak gondoljuk. Valahogy abszurdnak érezzük egy olyan arzenál fenntartását és tartalékban tartását, melyre csak ritkán van szükség. (Érdekes módon hadseregek, valódi arzenálok esetében ez a kérdés kicsit ritkábban vetődik fel.)

Hozzáállás. Azt gondolom a fenti gondolatokkal a szakemberek alapvetően egyetértenének, ha tehetnék. Két okból nem tudunk erről. Az egyik az idióta közvélemény, amelyik össze-vissza csapong a szélsőséges álláspontok között, hol egyetlen ember elvesztését is elfogadhatatlannak tartja és semmilyen árat nem tart kifizethetetlennek mindenki megmentéséért, hol pedig szarik az egészre, saját pillanatnyi érdekei mentén bírálja felül az előírásokat. És a járványügyet nem szakemberek irányítják, hanem politikusok, akik úgymond dönteni hivatottak holmi választások okán, és akik éppen ezért szakmai szempontok helyett népszerűségi adatok alapján döntenek, majd a balhét meg elvitetik a szakemberekkel. A világban, ami képtelen bővített mondatokat értelmezni, amiben minden fekete vagy fehér, esetleg ami tegnap fekete volt, ma fehér, és ahol ezeket a primitív véleményeket fénysebességgel közvetíti a média, mely az olvasottságból és nem a megértésből él, eleve reménytelen próbálkozás komplex szakmai programot hirdetni.

Hitelesség. Azért reménytelen komplex szakmai programot hirdetni, mert hiányzik hozzá a hatalom hitelessége. A nyugati ember alapélménye, hogy néhány destruktív protest szavazás kivételével szinte semmit nem tud tenni, hogy befolyásolja a politikát, a társadalomban zajló folyamatokat. Ez a kirekesztettség viszont azt eredményezi, hogy utolsó mentsvárként a szkepszist és a cinizmust élteti, mintha az összemérhető lenne a konstruktív kritikával. Azt látja, hogy a járvány ellenes harcban a politikusok egymáshoz képest pozícionálgatják magukat, azt keresik, hogyan tudnák ellenfeleiket inkompetensnek, magukat pedig cselekvőnek bemutatni, amikor össze kellene dolgozniuk, akkor érthető reakció, hogy a politikát egyszerre tekintsük varázslónak és sarlatánnak. Csak kompetensnek nem.

Persze a politika sincs egyszerű helyzetben, hiszen egy ellentmondásos helyzetben kellene magát fényeznie, de bármilyen eredményre szeretne büszke lenni, részben hiteltelensége miatt, részben az egymással szöges ellentétben álló elvárások miatt, ezt nehezen tudja megtenni. A relatív eredmények mindig nehezen védhetők. “Sokkal többen is meghalhattak volna, de hála nekünk, csak ennyien haltak meg. Sokkal nagyobb baj is lehetne a gazdaságban, de hála nekünk, csak ekkora a válság.” – Csak a hard core hívők veszik be ezeket a dumákat.

Mi a megoldás?

Sajnos a megoldás nem lesz szép, és nem lesz jó, és a járvány terjedéséhez képest viszonylag lassan is alakul ki. Kell hozzá, hogy feketén fehéren kiderüljön, hogy hány ezermilliárd dollár veszteséget könyvel el a világ a járványhelyzet ilyen középkorias kezelésével. Kell az, hogy lehessen látni, hogy egy jó járványügyi rendszer ugyan x milliárdba kerül, de nagyon sok x milliárd eredményt termel (illetve ennyi veszteségtől óv meg). Kell az, hogy az emberek a saját bőrükön érezzék, hogy amikor ekkora gazdasági válság van, akkor az nem azt jelenti, hogy pár milliárdos sok virtuális pénzt veszít, hanem azt, hogy a kisember életlehetőségei kerülnek veszélybe. Nem csak a harmadik világban, hanem mindenhol.

A technológia meglenne rá. Ami nincs, néhány hónap alatt összeállítható.

Ami hiányzik, és hiányozni is fog, az az, hogy az emberek elhiggyék, hogy megfigyelésük, szabadságuk korlátozása a közjót szolgálja és nem valamilyen homályos, sanda politikai célt.

Vajon képes lesz-e az óriási anyagi érdek rávenni az embereket, hogy feladják sokszor csak képzelt szabadságukat életük és relatív anyagi biztonságuk érdekében? Könnyű rávágni, hogy nem, de azért vegyük figyelembe, hogy ugyanez az érdek néhány évtized alatt konzumidiótát, protest szavazót faragott emberek százmillióiból. Csak az kell, hogy az emberek azt lássák, hogy egy egészségügyi terület tényleg működik, profin, gyorsan, mellébeszélés nélkül, és az egyik felük már meg is van győzve. És ha egy működő egészségügy mellett nem áll le az élet, a másik felének a nagy része is meggyőzhető. És tényleg van az a pénz, amiért ezt megéri megcsinálni.

Nagyon nem lesz jó a közeljövőben egyéni szabadságjogok hívőjének, esetleg jogvédőnek lenni. Mert nem csak az egészségügyi és kapcsolati hálód személyes adatai felett veszíted el végleg a kontrollt, de oda lehet a legtöbb vívmány ami az elmúlt évtizedekben a nők, a hátrányos helyzetűek, a másmilyenek emancipációjával kapcsolatban keletkezett. Miért? Mert a nyáj akkor érzi magát erősnek, ha egyformának lát minden birkát. Ezért másmilyennek lenni sem lesz jó.

De hogyan lehet rávenni egy társadalmat, hogy elfogadja a rendkívüli helyzetet?

Minden háború

“Békeidőben semmi úgy nem illik
A férfihoz, mint csend, s szerény alázat.
De ha a harc orkánja fú fülünkbe
Tigrist utánozz cselekvésiben,
Feszítsd inadat, szítsd a vért föl; álcázd
Bősz dühvel a szelíd természetet,
Szörnyű tekintetet adjál a szemnek”
(William Shakespeare V. Henrik. f. Németh László)

Értjük miért akarják a vírushelyzetet és az ellene folytatott küzdelmet háborúként kezelni, hát kinek nem imponál ha egy vezető bősz tigrisként tör a nép ellenségére? De nem csak a dolgok optikája számít, hanem az a lehetőség, hogy a háború per definitionem különleges jogi helyzetet teremt, és még ott is felfüggeszti a civil kontrollt a hatalom felett, ahol ilyen egyébként van. Ráadásul az általam vizionált megoldás tényleg kívánja is, hogy újraértelmezzék az egyéni jogok és a közösség védelmének kérdését, hát mi sem egyszerűbb, mint kihirdetni a hadiállapotot.

Innen a háborús retorika és innen az igény, hogy a hatalom újraszabhassa a polgári szabadságjogokat, akár úgy is, hogy ennek magához a vírushelyzethez semmi köze. Ha Magyarországra gondolunk, a felhatalmazási törvény sem egészségügyi reformot, sem új kórházakat, jobb infrastruktúrát nem jelentett, éjjelente beadott és sürgősségel elfogadott törvényjavaslatok nem az egészségügyben vagy szociális szektorban dolgozók helyzetét javítják, hanem ellenzéki önkormányzatokat csinálnak ki, akadályozzák a transzneműek nemváltását, az isztambuli egyezmény ratifikálását pedig ostoba műindokokra való hivatkozással meszeli el, és büntetni rendeli rémhírterjesztést, aminek alapján kritikus facebook posztok alapján rabosítanak embereket.

A továbblépés azonban sajnos nem ennyire egyértelmű, mert nagy különbség van aközött, hogy valaki szeret katonásdit meg parancsnokosdit játszani, és aközött, hogy valakinek működő hadsereg áll rendelkezésre. Attól még, hogy operatív törzsnek nevezzük a beszélő fejeket, és térképen tilitolizzuk a színes figurákat, mint a háborús filmekben, nem lesz tábornok senkiből és a lefingott kórházakból nem lesz tigris tank.

Persze ettől még a lakosság jó része elhiszi, amit lát, és elégedett a védelmi erőfeszítéssel.

Eközben máshol

A világban felértékelődnek azok a kockázatkezelési eljárások, amelyek számolnak a világméretű zavarokkal, legyenek ezek természeti csapások, járványok, vagy a klímaváltozás mellékhatásai. Az üzletmenet folytonossági vizsgálatok és eljárási rendek értéke megnő, a biztonságosabb eljárások magasabb ára pedig beépül az áruk és szolgáltatások árába.

Azok az országok, melyek nem akarnak lemaradni, komoly összegeket fektetnek a közeljövőben olyan védekezési mechanizmusok kifejlesztésébe, melyek a mainál jobban megvédik a működőképességet. Miközben Magyarország vállalatokat einstandol és semmihez sem értő egyenruhásokat vezényel ki magáncégekhez, hogy úgy nézzen ki, mintha attól folyna víz a csapból, hogy azt mostantól parancsba adták, addig máshol már dolgoznak az igazi problémamegoldók.

Sajnos ebben a háborúban is, mint általában mindegyikben, veszíteni fogunk. Nem csak embereket, de elveszítjük az emberiesség és a szabadság fontos vívmányait is.

Azok pedig, akik a világot fekete-fehérden látják, és így is szeretnék láttatni, két részre osztanak majd minket. Szabadságban meghalni akaró hülyékre és biztonságért rabságot vállalni kész hülyékre.

Aztán egymásnak ugrasztanak minket.

Kategóriák:egy kis hazai, Háttértár

Címkék:alkotmány, koronavírus, nép, politika, Tudomány, vírus