Semmi sem számít

Trumpot már megint fementette a szenátus. És akkor mi van? Miért számít, hogy egy bukott elnök végül felelősségre vonható-e vagy sem? Van-e a dolognak jelentősége a szimbolikán és a bosszúvágyon túl? Mint mindennek, ennek az ügynek is két oldala van. Legalább kettő.

csak photoshop

Az első, amiről már korábban is írtam. Teljesen mindegy, hogy Trump mit csinál, jogi értelemben nem felelősségre vonható. Ahogy ő mondta, akár embert is ölhetne, akkor sem ítélhetnék el. Ha a szenátus minősített többsége nem akarja, magyarul, amíg van legalább 34 szenátor, aki nem szavaz a felelősségre vonás mellett, addig az elök bármit megtehet. És mivel a Capitoliumnál történt zavargásban emberek haltak meg, mindez nem annyira átvitt értelemben értendő.

Hát akkor nézzük miért érdekes mindez.

41 millió. Negyvenegy millió ember. Ennyivel képvisel kevesebb embert a szenátus republikánus fele. (Most ugye úgy van többsége a demokratáknak a szenátusban, hogy mindkét pártnak 50-50 szenátora van, de a demokraták adják az alelnököt, akinek a szavazata egyenlőség esetén dönt.) Tehát pont ugyanannyi szenátora van a republikánusoknak, miközben sok-sok millióval kevesebb szavazót képviselnek, mint a demokratáknak. Hát ez hogy lehetséges?

Nos, baromi egyszerűen. A szenátusban ugyanis minden államnak két szenátora van. Mindegyiknek. A majdnem negyvenmilliós Kaliforniának ugyanúgy, mint a kevesebb, mint hatszázezer lakosú Wyomingnak. Ha összeadom az ötven demokrata szenátor által képviselt államok lakosságát, és az ötven republikánusét, a különbség 41 millió. Ha másként fogalmazok a leginkább elkötelezett Trump-hívő államok lakosainak sokkal többet ér a szavazata, mint a libsibolsi kaliforniaiaké vagy new yorkiaké. Csak a példa kedvéért a 762 ezer lakosú Észak Dakotában Trump a szavazatok 65%-át szerezte meg. Tehát az ő mostani felmentésére szavazó republikánus szenátorok fejenként kevesebb mint félmillió lakost képviseltek, ha pedig a republikánus szavazók számát nézem, fejenként kevesebb mint 125 ezret.

Tehát, amikor a szenátusban ülő republikánusok bevédik Trumpot majd szánalmasnak nevezik a demokrata párt próbálkozását, mindezt éppenséggel kisebbségi pozícióból teszik, mindenféle értelemben. Csak hogy értsük a ‘szánalmas’ kifejezés valódi értelmét.

Az elökválasztás kapcsán sokat beszéltek arról, hogy az Egyesült Államokban használatos elektori rendszer mennyire eltér a hagyományos egy polgár egy szavazat eredménytől. Sokan csodálkoztak, mikor Trump úgy lett elnök, hogy több mint hárommillió szazattal kapott kevesebbet, mint Hillary Clinton. Pedig ez nem ritkaság, az USA választásainak történetében az esetek kb. tíz százalékában nem az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja. Mivel az elektori rendszerben két állam kivételével mindenhol az államban többséget szerző jelölt viszi az összes elektori szavazatot, így szoros verseny esetén, különösen a nagy államokban sok szavazat vész el. Floridában és Texasban, ahol a republikánusok éppenhogy csak nyertek (51-52%) összesen több mint tízmillió demokrata szavazat ment a levesbe. (Kaliforniában és Pennsylvaniában meg több mint kilencmillió republikánus szavazat.) Tudják ezt a kampánymenedzserek régóta, nem véletlen, hogy a választási kampányok, a szereplések, az igéretek, a pénzköltés (és az internetes befolyásolás) mind a swing state-nek nevezett államokra koncentrál, ahol néhány tíz- vagy százezer szavazat az egész választás kimenetelét meghatározhatja. Ezt a matematikát elég súlyosan beárnyékolja, hogy bár az elektorok számát legalább valamelyest hozzáigazítják a lakosság eloszlásához, az arányok elég durván torzítanak. A “kb félmilliónként egy elektor”- rendszert úgy kell érteni, hogy a legnépesebb Kaliforniában majdnem hétszázezer lakosra jut egy elektor, a legnéptelenebb Wyomingban meg alig több mint száznyolcvanezerre.

Az egy elektorra eső lakosságszám államonként

Lejt a pálya?

A választási rendszer az Egyesült Államokban tehát finoman szólva nem teljesen egyenlő esélyeket kínál. Régen is így volt, ezért azok, akiknek a rendszer kedvez, érthető okokból nem sürgetik a változtatást. És azok is hajlamosak elnézőek lenni vele, akik mindezt más perspektívából figyelik, hiszen a hagyományos amerikai politikai rendszerben sokszor előfordult már, hogy a játékszabályok változtatása nélkül is gyökeresen megváltozott az irány. Tudjátok hány államot nyert meg (a republikánus) Nixon 72-ben? Ötvenből negyvenkilencet. És ’64-ben (a demokrata) Johnson? Ötvenből negyvennégyet. És a kettő közt ott volt a ’68-as választás, ahol Nixon csak egymillióval szerzett több szavazatot, de az elektori rendszerben 301-191 lett az arány közte és a demokrata jelölt között. (És ez volt az utolsó választás, ahol független jelölt még egyáltalán nyerni tudott néhány államban.) Szóval bölcs öregemberek minden alkalommal, ha kritika éri a rendszert azt hajtogatják, lehet, hogy nem tökéletes a rendszer, de hosszú távon nem kizárt, hogy a másik oldal is nyerni tudjon benne.

Kivéve persze, ha valaki nem ebben a kétosztatú, megkövesedett párthierarchiák uralta rendszerben gondolkodik. Független jelöltnek, ahogy látható, ötven éve nem terem babér, nemhogy országos szinten, de még egyes államok szintjén sem. Ezért indul Bernie Sanders függetlenként a demokrata elnökjelölti pozícióért és ezért indult Trump republikánusként, pedig igazándiból sok köze nem volt a párthoz sohasem. A polpulizmus előretörésével minden kétpárti demokráciában ugyanaz a recept működik, a szélsőségesek, a futóbolondok és konkrét gonosztevők mindenhol megcélozzák a nagy pártokat és megpróbálják bevenni őket. Mivel a mostani sötét időkben a választói aktivitást remekül lehet gerjeszteni fenyegető veszélyek és harcos ideológiák verbuváló erejével, valamint alternatív valóságokban működő alternatív megoldások délibábos ígéreteivel. A populisták többnyire szavazatot hoznak, amiért cserébe pozíciókat kapnak. Mire észbekapnak a nagyfejű pártemberek, már maguk a populisták osztják a pozíciókat. Azt a tévhitet pedig, hogy egy sehonnan jött populista, szervezeti háttér nélkül, kapcsolatok és kipróbált emberek nélkül mindig ki lesz szolgáltatva az őt hatalomba juttató pártnak tökéletesen cáfolta meg Donald Trump. Annyi embere és hátországa sem volt, hogy kormányt tudjon alakítani, a középső és alsó szinteken folyamatosan káderhiánnyal küszködött, de mégis elérte, hogy a republikánus párt nem tudta saját embereivel megtölteni kormányát, sőt az általa megalázott szenátorok és képviselők néhány hónap múlva mind a tenyeréből ettek.

És ez a mostani impeachment eljárás kudarcának lényege

A republikánus párt ugyanis válaszúton van. Ha leegyszerűsítem a kérdést, akkor az látszik, hogy a “hagyományos republikánusok” ugyan sok pénzük van, de erős kisebbségben vannak. Nagyjából nulla esélyük arra, hogy megtartsák a pozíciójukat. Ezzel szemben a Trumpisták, főlek a szavazók, sokan vannak, néhány államban akár többségben is lehetnek, viszont csórók. Trump volt az, aki ezt a két csoportot egyesíteni tudta, és be tudta szedni a szavazatokat is, és a hagyományos tőke támogatását is. Azzal, hogy veszített, sőt a republikánusok minden nekik lejtő pálya ellenére kisebbségbe kerültek a szenátusban, új helyzet állt elő. A szenátusi szavazás ezt reprezentálta.

Mindenki mindenki ellen

Az egyszerű eset, az igazi trumpisták, akik igazán és átélten hisznek Donald dicsőséges visszatérésében. Ők már abban is igazán és átélten hittek, hogy néhányan készek lesznek fegyverrel kikényszeríteni, hogy Az Egyetlen Igazi Elnöknek ne kelljen távozni a hatalomból. Nem igazán van saját politikai erejük, pozíciójukat Trumpnak és a helyzetnek köszönhetik, önálló mozgósító erejüket még ki sem próbálták. Az ő “tervük” a Trump2024.

A másik viszonylag egyszerű eset, az “elvszerű republikánus”. (hahaha) Ők a hagyományos republikánus szavazóknak próbálják eljátszani, hogy Trump “átlépett egy határt” és, hogy ők valójában sosem hittek benne, sosem támogatták. Mitt Romney kivételével ezt igazán senki nem tudja jól eljátszani, valójában mindegyikük megszavazott mindent, amit eléjük tettek. Az első impeachmentbeli felmentésétől kezdve, Kavanaugh és Amy Coney Barrett legfelső bírósági megválasztásán át asszisztáltak mindenhez az elmúlt négy évben. Most azzal szembesülnek, hogy régi párttagok és támogatók távoznak, és reménykednek benne, hogy ha lesz republikánus megújulás, valaki majd számít rájuk. Most hét szenátornak volt bátorsága ahhoz, hogy egy hatalmát vesztett elnökkel szemben fellépjen. Sokat elmond a pártról ez az adat.

Mitt Romney (AP Photo/Manuel Balce Ceneta)

Az igazi kérdőjel a pártban kavaró nagy machinátorok. Vannak ugyebár a régi kavarógépek, mint Mitch McConnell, aki a szenátusi kisebbség vezetője, aki először leszavazta az eljárást, majd szép hosszú beszédében elmondta, hogy Trump bűnös minden ellene felhozott vádban, de sajnos alkotmányosan nem felelősségre vonható, mert mire az eljárás elindult, már nem volt hivatalban. Hogy pont azért indult késve az eljárás, mert januárban még többségi vezetőként nem hívta össze a szenátust, nehogy elindulhasson idejében az eljárás… hát ez kimaradt a beszédből. Ez a fickó politikai karrierje nagy részében nem csinált mást, mint szervezte a párt finanszírozását, a lobbisták érdekeinek megfelelő szavazásokat és a demokraták minden kezdeményezésének mindenáron történő elkaszálását. Évekig gyűlölte Trumpot és ellenzett mindent, amit az elnök csinált, de mindezt hatalmas önmegtartóztatással és csendben, viszont mindig megszavazott mindent, s mindig biztosította a kiélezett helyzetben a frakciófegyelmet, hogy az elnök akarata érvényesülhessen. Ő a régi republikánusok és a nagytőke embere, akinek legnagyobb fájdalma az elvesztett szenátusi többség és egyetlen reménye a 2022-es időközi választás. Bármi áron. Sokat elmond róla és a szándékairól, hogy állítólag azt kérte a demokratáktól az impeachment támogatásáért cserébe, hogy a törvényhozás tartsa életben a filibuster-nek nevezett obstrukció lehetőségét. Ez az utóbbi években a republikánusok kedvenc fegyvere volt, főleg Obama elnök idején, ezzel lehetetlenítve el a demokraták szinte minden törvényhozási kezdeményezését. Természetesen nem kapta meg.

Mitch McConnell (Photo By Tom Williams/CQ-Roll Call, Inc via Getty Images/)

Nála érdekesebbek viszont a trumpista kavarógépek. Az ő politikai karrierjük felívelt, mikor Trump hatalomba került, de ők megpróbálják ezt saját hasznukra fordítani. Próbáltak úgy kavarni az elnök mellett, hogy saját nevük, saját pozíciójuk az új hatalmi bázis körében ismert legyen. Az ő helyzetük a legfurább, hiszen sokat nyertek volna azzal, ha a szenátus elkaszálja Trumpot, hiszen akkor ő nem indulhatna 2024-ben, de az ezzel kapcsolatos felháborodás rengeteg publicitást eredményezett volna nekik, és eséllyel indulhattak volna egy Trump nélküli Trump-szárny vezetői szerepéért. Ted Cruz és barátai szivesen leszavazták volna Trumpot, hogy a helyébe kerülhessenek, ha ezt inkognitóban tehették volna, de nem tehették. Szerepük szerint lojálisnak és mindenre elszántnak kell látszaniuk és nem riadhatnak vissza a legnagyobb ostobaságok szajkózásától, ha ez a hard-core Trump szavazónak tetszik. Ők abban reménykednek, hogy ha az ő embereikkel lesz meg a szenátusi többség 2022-ben, akkor átvehetik a fontos pozíciókat a párton belül.

Ted Cruz (AP Photo/Jose Luis Magana, File)

A republikánusok tehát még évekig Trump hosszú árnyékában élnek és az határozza meg viselkedésüket, mit remélhetnek tőle. Vagy az emlékétől. Vagy a szavazóitól. Ha Trump új pártot alapítana, a jelenlegi rendszerben nem tudna választást nyerni, de megakadályozná, hogy a republikánusok akárcsak a hatalom közelébe is kerüljenek. Ha a párton belül kavar, és visszatérést tervez 2024-ben, azzal a párton belül erősíti meg hívei pozícióját, és a hagyományos republikánusok, ha nem tudnak nyerő jelöltet állítani vele szemben, hosszú időre kiszoríthatják magukat a politikából. Márpedig a jelenlegi rendszerben nem látszik olyan republikánus jelölt, aki eséllyel vehetné fel a harcot az elnökjelölti pozícióért Trumppal, és ez önmagában jelentős zsarolási potenciált ad az exelnök kezébe. Mindaddig, míg valamilyen üggyel nem diszkvalifikálja magát. Remek alkalom lett volna az impeachment, de leleplezte volna a párton belüli ellenzékét. Hátha valamelyik folyamatban lévő, de eddig kevés nyilvánosságot kapott polgári vagy büntetőügyben elkaszálják. Igen, talán az lenne a republikánusoknak a legjobb, ha fejére esne egy tégla. De ha lehet, valamelyik demokrata házáról essen rá, lehetőleg olyankor, mikor ők épp máshol vannak.

Trumpot jelenleg az elnöki pozíciónál jobban érdekli a pénz, és mostanában az, hogy börtönt megússza. A következő lépéseit, a republikánusok belharcainak befolyásolását és távlati terveit ez határozza meg, mert elvei, távlatos politikai céljai eddig se voltak.



Kategóriák:külvilág

Címkék:, , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: