Becsületgyilkosság

Úgy gondolom, hogy az olvasóim jó része tisztában van azzal, hogy mit nevezünk becsületgyilkosságnak: amikor valaki vét a közösség bevett erkölcsi normái ellen, és ezért mások, jellemzően rokonok, de legtöbbször maga a szülő halálra ítéli őt, és akár részt is vesz az elpusztításában. Amikor ilyen sztorikat hallunk, általában a gyerek nem a megfelelő embert szerette, más vallásút, más társadalmi osztályút, más kasztba valót, esetleg saját neméhez tartozót, vagy azzal hozott szégyent a családjára, hogy megerőszakolták. (Áldozathibáztatás kimaxolva). Mifelénk sokszor azonosítják a becsületgyilkosságokat az iszlámmal, mert hozzánk jellemzően ilyen hírek jutnak el, de ez rendkívül felületes megítélés, hiszen vannak muszlim országok, ahol ilyesmi alig vagy egyáltalán nem fordul elő, és sem a Korán sem az iszlám törvénykezés nem engedélyezi az ilyen gyilkosságokat, de ez nem akadályoz meg muszlimokat abban, hogy csinálják, ugyanakkor ilyesmi gyakran megtörténik például India nem muszlim közösségeiben is. Ha közös jellemzőt akarunk keresni, a becsületgyilkosságok szoros, elzárkózó, törzsi alapon szerveződő közösségekben gyakoriak, ahol az elkövető a csoport szemében nemhogy nem válik bűnössé, de ő az, aki helyreállítja a család becsületét.

Ha le akarom egyszerűsíteni, olyan élethelyzet ez, ahol választani kell a közösség szabályai és a saját gyermek élete között. És általában nem az életet választják.

Így átolvasva a fentieket, európaiként, szülőként, emberként szinte elképzelhetetlen hogyan kényszeríthet egy közösség valakit olyan helyzetbe, hogy elpusztítsa a legdrágábbat a világon, a saját gyermekét. Azt gondoljuk a mi társadalmunk már rég meghaladta ezt a szintet. Ennél fogva a fent leírtak olyanok, mint valami ismeretterjesztő munka bevezetője, mindjárt jönnek a hivatkozások, a statisztikák, a jogrend és a bűnüldözés viszonya a jelenséggel, vagy ha bulvárosra akarom venni, pár horrorsztori, gyönyörű halott gyermekek fényképei, gonosz rokonok, vér.

De ez nem az a blog.

Szerintünk az a elképzelhetetlenül szörnyű élethelyzet, amikor a szülő a társadalmi elvárást választja a gyermeke élete helyett az emberi gonoszság és korlátoltság meghaladhatatlan foka.

Pedig a dolog egyáltalán nem olyan távoli, sem térben sem időben.

Talán négy-öt kilométerre attól, ahol most ülök, és néhány napja csupán megszületett egy gyalázatos törvény, amely a homoszexualitást megbélyegzi, az erről való beszédet korlátozza, bemutatását propagandának minősíti.

Igen, el lehet mondani, hogy a törvény célja az ellenzék megosztása, az indulatok keltése, a figyelem elterelése, de ez a fajta beszéd a politikai számítgatás, a haszonelv, az érzéketlenítés nyelve. Az a nyelv, amely tökéletesen megfelel a törvény szellemének és a problémáról a figyelmet a haszonhúzókra és a kampánymenedzserekre tereli. Pedig ennek a dolognak van egy rendkívül egyszerű és szabad szemmel is jól látható vetülete, az áldozatoké. És nem, nem a Jobbikra, meg az ellenzéki összefogásra gondolok, hanem azokra akik nemi identitásuk és/vagy orientációjuk miatt (ezek ma még Magyarországon rokonértelmű kifejezések) elbújni, rejtőzködni kénytelenek. Az iskolában, a munkahelyen, a lakóhelyen, különösen kistelepülésen, mindenhol, ahol puszta létezésük sérti a közösség hangadóinak úgynevezett érzékenységét.

Ahol ezeknek az embereknek bujkálni, aggódni kell, sőt félni saját szüleiktől, akikről feltételezhető, hogy a közösségi normát választják saját gyönyörű gyermekeikkel szemben. Még akkor is, ha igazi gyilkosságra ritkán kerül is sor.

Amikor a politikai nyerészkedésről megy a szócséplés pro és kontra ezekről az emberekről feledkezünk meg. Az áldozatokról. És a szüleikről, akik emiatt maguk is áldozatai saját világuknak. Mert ha valaki vette a fáradtságot és elolvasta és megpróbálta értelmezni a sok troll, trollhangú szülő, aggódó szülő, az új törvény pártját fogó leendő szülő által leírt dolgokat, akkor a buzizáson kívül a következő dolgokat tudhatta meg:

1., sokan mély meggyőződéssel hiszik, hogy a homoszexualitás egy felvett viselkedési forma (deviancia), amelyre embereket rá lehet beszélni (homoszexuális propagandával, azaz a homoszexualitás pozitív jelenségként bemutatásával), illetve, hogy a homoszexualitástól meg lehet védeni valakit/le lehet róla beszélni, ha azt “normális értékrendnek megfelelően” mutatják be.

2., “ha már valaki homoszexuális, az legyen a magánügye, ne mutogassa magát” – amikor ezt mondják, teljesen és határozottan meg vannak győződve arról, hogy nagyon toleráns, elfogadó álláspontot képviselnek, hiszen úgy gondolják, hogy ha megengedik a létezést, azzal mentesülnek a gyűlölködés és homofóbia vádja alól, hiszen nem kívánják sem kiirtani, sem megtéríteni a melegeket, csak éppen olyan világot szeretnének, ahol nem kell velük szembesülniük soha. Mert őket zavarja. És ők azért mégis szívesen kijelölik a határt minden létformának nagyjából az ő saját komfortzónájuk határainál.

3., ahol ez a gondolkodás elterjedt, ott a szülők attól tartanak, hogy elveszítik a kontrolt gyermekük felett, ami egyrészt azért baj, mert kudarcként élik meg, hogy gyermekük “selejt” lett akaratuk ellenére, másrészt a külvilág, a társadalmi közeg őket is megveti majd, ha gyermekükről kiderül, hogy deviáns, tehát mind saját értékítéletük szerint, mind a környezetük szemében kudarcot vallanak, mert nem tudták rendesen felnevelni a gyereket.

4., azzal, hogy ezeket a szülőket egytől egyig gonosz, buta, erőszakos embereknek állítjuk be, akik szánt szándékkal tönkre akarják tenni gyermekeik életét, semmit sem tettünk az ügy megoldása érdekében. Még akkor sem, ha tényleg vannak köztük gonosz, buta, erőszakos emberek.

Az egyik leggonoszabb trükkje ugyanis a törvénynek és a körülötte keltett kormányzati propagandának pont az, hogy a gyermek “felvilágosítását”, “helyes útra terelését” a szülőknek szignálja ki, egyúttal az ő felelősségükké is teszi, ami csak ráerősít az első pontban megfogalmazott, és Magyarországon (is) rendkívül népszerű tévhitre, hogy minden csak nevelés kérdése. Innentől nem is lehet más a felelős a rossz útra tévedt gyermekért, mint a szülő, aki nem tájékoztatta megfelelően porontyát a homoszexualitás mibenlétéről és annak bűnös voltáról.

Hogyan mondjam el neked?

Tengernyi irodalma és filmművészeti bemutatása van annak a vívódásnak, amit egy LMBTQ fiatalnak át kell élnie, amíg saját szülei elé mer állni, hogy megvallja másságát. Ha egyáltalán eljön ez a pillanat. Azok akik már előbújtak, legyenek híresek vagy csak ismerősök, őket bátorítják vagy éppen vigasztalják, attól függően, hogy milyen reakció várható. (Sokan erről hiszik, hogy ez a meleg propaganda) Amiről azonban sokkal kevesebb szó esik, az az, hogy mit mondhat a szülő? Hogyan nevelje gyermekét, aki nem olyan mint a többi gyerek? Mit mondhat a szülő, aki tudatlan, aki fél, aki félti a gyerekét és aki élete kudarcaként éli meg a coming out-ot? Tényleg minden az ő hibája?

Amiről szó van, és amit kívülről olyan könnyen elintéz az egyszeri kommentelő, valójában a világ legfélelmetesebb labirintusa. Nem tudható, sikerül-e belőle kikeveredni, és ha igen, mi lesz, ami odaát vár? Fognak-e szeretni a szüleim, ha bevallom, hogy mi vagyok? Vagy ellöknek maguktól és árva leszek, idegen nekik? Fogom-e tudni vállalni a világ előtt a másfajta gyerekem? Mit tegyek, ha undorodom a melegektől, és kiderül, hogy akit legjobban szeretek, szintén meleg?

Tételezzük fel

Tételezzük fel, hogy nem egy szokásosan diszfunkcionális családról van szó. Tételezzük fel, hogy nincs a családban despota, aki nem tűr meg más véleményt. Tételezzük fel, hogy nincs amúgy is zűrös kamaszkor, bizalmi válság, válás, hazugságok, erőszak, nincsenek súlyos, mindenkit agyonnyomó családi titkok. Csak az van, hogy valaki meleg.

Még ebben, az amúgy egyáltalán nem gyakori helyzetben sincs könnyű helyzetben senki. Nálunk nincs kultúrája annak, hogy segítséget kérjenek. Nálunk a segítők egy része inkább árt. Nálunk is vannak olyan helyek, ahol az ilyesmit nem tolerálja a külvilág. Nálunk “mindenkinek sokkal jobb” ha ki se derül az ilyesmi. És nálunk ezzel kevesen mernek szembeszállni.

“Azt akartam, hogy megváltozz. Mert tudtam, hogy milyen a világ, és azt, hogy az nem fog megváltozni”

Amikor a szülő kétségbe esik attól, hogy a gyermeke “másmilyen” sokszor pont attól retteg, hogy nem fogja tudni megvédeni őt. Csakhogy ez nem látszik kívülről. Csak a rettegés látszik, és az, hogy valami olyasmitől retteg, amin nem tud változtatni. De ez nem mindig homofóbia.

Ha nem jön be a jóindulatú feltételezés

Van persze olyan is, hogy nem tudjuk a jót feltételezni, ha tudjuk, hogy valami nem oké, vagy éppen semmi nem az, akkor úgy látjuk, hogy ami marad az is egyfajta becsületgyilkosság. Amikor apa egója fontosabb, mint az, hogy mi van a gyerekkel. Amikor a szomszédok véleménye többet számít, mint hogy mi van a gyerekkel. Amikor a suliban, a munkahelyen senki nem állítja le a teli szájjal buzizó kollégát, amikor az osztálytársakat a szüleik bíztatják, hogy közösítsék ki a gyereket. Amikor a szülei megpróbálják a “helyes értékrend szerint” felkészíteni az életre és megutáltatják vele a melegeket. Megutáltatják vele saját magát is. Mert az a helyes, az a normális. Ha gyűlöli magát. A gyerek.

Igaz, megölni nem fogják. Megengedik a létezését, csak ne kerüljön a szemük elé. Maradjon négy fal közt. Azt is máshol, ha lehet.

Ha le akarom egyszerűsíteni, olyan élethelyzetek ezek, ahol választanak a közösség szabályai és a gyermek élete között. És mindenki joggal tart attól, hogy nem a gyereket választják. Hogy a Fradi B-közép véleménye fontosabb, mint a gyerek élete.

Segíteni?

Hogyan lehet békésebb, elfogadóbb társadalmat építeni? Hogyan lehet több életet megmenteni? Erről sokat vitatkozhatnánk. Nekem személy szerint semmi bajom a Pride-dal, ami szerintem tök jó dolog, nem zavarnak a magamutogató vidám emberek sem, de az érzékenyítésnek szerintem több értelme lenne, és a parádézás ezt a célt elég rossz hatékonysággal szolgálja. Több értelme lenne annak is, hogy a jóérzésű emberek fellépjenek az ellen, ha a hatalom, vagy a hatalomba törekvők eszközként használják, felhasználják, kihasználják, aztán eldobják a kiszolgáltatottakat. Ha nem engedik, hogy ostoba szembeállításokkal mozgósítsanak, hogy bárhol felmerülhessen, hogy a szivárvány ellentéte a piros-fehér-zöld. Ha nem csak kontráznak, hanem el is mondják, miért megengedhetetlen a kirekesztés.

Elmondani, hogy nem, egyáltalán nem tolerancia az, ha azt mondja valaki, hogy létezhetnek melegek, csak ne legyenek szem előtt. Hogy “négy fal közé” bezárva létezni, az nem élet. Hogy szégyellve lenni az nem élet. Hogy önmagunkat állandóan szégyellni, megvetni, az nem élet. Hogy az élet viszont nem provokáció.

Ha eljutnánk odáig, hogy egyre többen belássák, nekik semmivel nem lesz jobb attól, ha másoknak rosszabb. És fordítva, senkinek nem lesz attól rosszabb az élete, ha mások is tudnak boldogabban élni. Hogy ez nem egy nulla összegű játék. Hogy van olyan, hogy mindenki nyer. Hogy ettől nem kevesebb lesz a becsület, csak több az élet. Hogy a mi közösségünk nem attól erősebb, hogy meg tud nyomorítani másokat. Hogy a mi közösségünk nem tesz tönkre embereket örökre.



Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:, , , , , ,

1 hozzászólás

  1. Köszönöm ezt a rendkívül sokrétűen feltárt problémát. Sosem gondoltam, hogy MA politikai célra fel lehet használni a másságot. Eddig a homoszexualitásra nem kellett ilyen összefüggésben gondolni. A lakosság pár százalékát érinti és kész. Az itt feltárt összefüggések ördögien megalkotott politikai mocsok. 1937-38-ra emlékeztet, ahol elindult a kisebbségek elleni gyűlölet keltés.

Hozzászólás a(z) Pismányi nyugger bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: