Ma minden az ukrán háborúról szól. A hírek, az álhírek, a cáfolatok, a vélemények, és a propaganda. És persze a kommentek, ahogy egy nap alatt minden botcsinálta immunológus és vakcinológus hirtelen biztonságpolitikai szakértővé vált. Ez nem nagy kunszt nálunk egyébként, itt az átlagos tévés biztonságpolitikai megmondóember nem ért ahhoz, amiről beszél, így semmi sem akadályozza abban, hogy propagandát vagy összeesküvés elméleteket terjesszen.

A háború azonban, mint egy éles fénycsóva, nagyon sok mindent megvilágít, egyértelművé tesz. Megszűnik az ingadozás lehetősége, nincs helye mellébeszélésnek, amikor egy repülőről lőnek rád nem dumálod ki magad. Amikor az oroszok sokszoros túlerőben bevonulnak egy másik országba és lőnek mindenre, ami mozog, az nem önvédelem, nem békefenntartás, hanem támadás. Ha ezt nem ítéled el, ha ez szerinted nem aggresszió, akkor te nem az ukránok pártján vagy, de nem is a béke pártján, te az orosz propagandát nyomod. Mint az a sokszázezer trollprofil a világhálón, amelyik most turbófokozatban kommentel minden ukrán hír alá, és mindig ugyanazt. Ukrajna nem is külön ország. Ukránok nincsenek, csak megtévesztett oroszok vannak fura tájszólással. Az ukránok, provokáltak. A nyugat provokált. Az ukránok fasiszták és irtják a saját népüket.

Hosszú évek munkája van ebben a propagandában. Nem csak a trollfarmok és a hamis profilok millióinak felépítésében, hanem a fokozatos agymosásban, amivel valódi embereket tettek az orosz hibrid hadviselés katonáivá. Ahogyan elérték, hogy a hírek többé ne számítsanak hírnek, a feketéről bármikor lehessen azt mondani, hogy fehér. Mágia, hogy egy miniszterelnök, aki azzal kérkedik, hogy saját kezével rakta ki innen a szovjet csapatokat, aki milliárdokat öl az ötvenhatos forradalom misztériumjátékába (főszerepben Dózsa László 1942 – ) nem csak simán odaáll az oroszok mellé eddig minden disznóságban, de ezt a híveinek is el tudja adni. Ráadásul nagyon sok pénzért. Nem érik fel ésszel, hogy ha Ukrajna szuverenitása megkérdőjelezhető (ahogy ma megkérdőjelezték Finnországét és Svédországét is) akkor Magyarország mégis mire számít?

A háború éles fényében mindez immár színről színre látható, és a látvány rémisztő.

De miért van most háború?

Ellentétben az orosz propaganda sugallta világképpel, miszerint az ukrán háborút a nyugati erőszakos nyomulása váltotta ki, a helyzet az, hogy ezt a háborút a nyugat elbizonytalanodása és megosztottsága, pontosabban megoszthatósága okozta. Az a képtelen, és korábban elképzelhetetlen helyzet, hogy az oroszok képesek NATO tagállamok felső vezetését beszervezni, sőt akár egy amerikai elnököt is befolyás alá vonni. Ezek egyértelmű jelek arra, hogy a nyugat nem, hogy pozíciókat nem tud szerezni, hanem épp ellenkezőleg, még meglévő pozícióit sem képes megvédeni.

Az orosz narratíva szerint az EU és a NATO el akarta venni tőlük Ukrajnát. Ha ez megtörtént volna, vagy ezügyben komoly szándék lett volna, akkor ma Ukrajna nem állna egyedül a sokszoros túlerővel szemben. Ehhez képest a közeledés hol haladt, hol nem, leginkább nem, se pénz nem érkezett Ukrajnába, se más, Eiközben az oroszok elzárták a gázcsapot, majd kizárták Ukrajnát a gáztranzitból, elfoglalták a donbaszt és annektálták Krímet. Igen, volt nyugati befolyásszerzési kísérlet 2014-ben is, de aztán visszatáncoltak, egy lépés előre, kettő hátra, aztán jött Donald Trump és a Brexit, és Ukrajna sokadik lett a fontossági listán, miközben a magyar miniszterelnök hasznos ügynökként fúrta Ukrajna EU társulását, orosz érdekek mentén kavarta a szart a balkánon, a németek építették az Északi Áramlatot.

Nem fenyegetést látott Putyin az ukrán helyzetben, hanem lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy az elvesztett hidegháború után revansot vegyen, visszaépítse kelet európai pozícióit és ebben komoly támogatója akadt Kína személyében, aki az amerikai elbizonytalanodást Taiwan megszerzésére és a Csendes óceáni dominancia építésére kívánja felhasználni. Számukra ez rendkívül éles teszt, ami bizonyítja, hogy kellő erővel és határozottsággal, valamint erős propagandával bármit el lehet venni, ami korábban a nyugati érdekszférába tartozott. Most nagyon figyelnek, és tanulnak az orosz példából.

Közel Kelet – a legértékesebb leckék

Az a téves elképzelés, hogy Amerika megnyerte a hidegháborút és egyedüli szuperhatalomként bármit megtehet bárhol a világon, súlyos következményekkel járt, és fontos tanulságokat hozott.

Az iraki lecke: demokráciát nem lehet exportálni oda, ahol erre nincs kereslet. Ma már nem szívesen emlékszik rá senki, de akkor tényleg sokan elhitték, hogy Szaddam Husszein megdöntésével Irak egy csapásra nyugati demokráciává válik, a törzsi és felekezeti konfliktusok átalakulnak parlamenti párbeszéddé és Irán nem épít pozíciót a síiták körében. Tévedtek. Vagy tényleg csak az olajért mentek?

A szír lecke: az ellenségem ellensége nem a barátom és a káosznál még egy rossz központi hatalom is kezelhetőbb. Az arab tavasz illúziója, hogy az arab országokat uraló (részben orosz-barát) diktatúrák helyébe Amerika barát demokráciák kerülnek szinte maguktól, hamar megdőlt, és a tucatnyi, változó összetételű és egymással is ádáz harcot vívó felkelő csoport nem volt képes kiizzadni egy győzni és kormányozni képes politikai megoldást, így aztán az oroszok megmentették Asszadot a bukástól és Szíria nyugati fele maradt a kezükön. Miért tartják fenn a CIA-t egyáltalán?

A kurd lecke: Amerika ígérete semmit nem ér.  Egy hősies nép vérét áldozza azért, hogy megállítsa a fanatikus iszlám terroristákat, annak reményében, hogy végül elnyerheti országát, de a piszkos munka elvégezte után azonnal odadobják őket korábbi elnyomóiknak, akik átgázolnak rajtuk. Ki akar ezek után szövetségre lépni az amerikaiakkal?

A török lecke: A katonai szövetség, amit a tagjai sem vesznek komolyan. A NATO oszlopos tagja, második legnagyobb hadserege és atomfegyvereket őrző bázisok házigazdája regionális hatalomra tör, ezért összefog az oroszokkal Szíriában, összebalhézik Izraellel és Görögországgal, keresztbe kavar Líbiában, a balkánon, és halomra lövi volt szövetségeseinket, a kurdokat. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, Törökország évekig zsarolja pénzért az EU-t és kelt politikai zavart a szír menekültek Európára szabadításával. És ezt a NATO képtelen kontrollálni, sőt még jó pofát is vág hozzá. Van-e félnivaló egy ilyen katonai szövetségtől?

Az afgán lecke: ne kezdj háborút, ha nem tudod mit akarsz elérni. Odamentek, hogy megbüntessék Afganisztánt, megdöntsék a tálibokat, de halvány gőzük nem volt arról, hogy utána mihez kezdenek ott. Miután futni hagyták a tálibokat, akik így újra tudtak szerveződni, az amerikaiak belekerültek egy drága, hosszú és vesztes háborúba. Mire megy a világ legdrágább hadserege, ha nincs célja és stratégiája?

Ezeket a tanulságokat az ellenfelek megértették, és felhasználják. Donald Trump elnöksége ezeket a hibákat nem okozta, de a napnál is világosabbá tette. És ugyan az EU rájött, hogy sem Amerika, sem a NATO nem fogja az ő érdekeit megvédeni, odáig nem jutott el, hogy érdemben megkezdje saját izomzatának megerősítését.

Nem, Putyin nem ijedt meg attól, hogy mi történik, ha Ukrajna kéri a felvételét a NATO-ba vagy az EU-ba, hanem rájött, hogy az európai szintéren nincs senki, aki fel tudná őt tartóztatni.

Az erő ugyanis nem a drága haditechnikában van, hanem a jó stratégiában, a céltudatos és konzisztens működésben, a türelemben és a kínálkozó alkalmak határozott kiaknázásában.

A XXI. századi háború

Én azt gondolom, még most is, hogy ebben az évszázadban már meghaladott a hagyományos háború. A modern gazdaság már egyre kevésbé szól a nyersanyagokról és az emberi munkaerőről, mert a termelés vagy ki van szervezve a harmadik világba, vagy robotokkal végzik, olcsóbban, gyorsabban, jobb minőségben, mint bármikor a történelemben. A nyugati piacgazdaság a magas hozzáadott értékről, a befektetésről és a szolgáltatásokról szól, ehhez viszont nem kell területet foglalni országokat leigázni. Ehhez adatokra, infrastruktúrára, magas szintű innovációra és know-how-ra, valamint működő pénzügyi rendszerre van szükség. Ja, és békére.

Oroszország azonban nem nyugati piacgazdaság, és nem is lesz az soha. Innovációja, gyártáskultúrája, szolgáltatásai, termékei a béka segge alatt vannak és az elmúlt harminc év nem hozta közelebb a versenyképességet. Nyersanyagot és energiahordozót exportál, ennek haszna egy szűk kört gazdagít, és a hadiköltségvetést finanszírozza. Ebből következik, hogy az érdekszférájába tartozó országokba nem hoz fejlődést, jólétet, gazdagságot, csak kizsákmányolást és reménytelenséget. Az ő háborúja igazi XX. századi háború, még ha meg is támogatja egy kiberhadsereggel. Pozíciókat épít, folyamatosan gyengíti az ellenfelet, és amit el tud venni, azt el is veszi.

Korábban azt írtam valahol, hogy a globalizáció egyik óriási haszna, hogy a világot átszövő kereskedelmi kapcsolatok megakadályozzák, hogy az országok hagyományos háborúkban egymásnak essenek. Egyszerűen túl keveset nyernek, túl magas áron. Az oroszok esetében ez az elmélet minimum megkérdőjelezhető. Az oroszok ugyanis eddig is stratégiai fegyverként tekintettek az olaj és gázexportra, magasról szartak a haszonra, ha arról volt szó, hogy egy szövetségest megjutalmazzanak vagy megbüntessenek. Lehet jajveszékelni, hogy most oda lesz néhány nyugati cég orosz befektetése, vagy most majd nem jön a gáz egy ideig. Vigasztalásul, az oroszok simán lekapcsolták volna az Északi Áramlatot is, vagy elvették volna a Lada gyárat, ha épp olyanjuk van, mint ahogy ezen a télen a magas ár ellenére is (vagy éppen azért) visszafogták a gázszállítást, hogy így adjanak nyomatékot a szavaiknak. És akkor még nem volt háború.

A helyzet az, hogy az oroszoknak nagyobb szüksége van a világkereskedelemre, mint a világkereskedelemnek az oroszokra, még akkor is, ha ez átmenetileg okoz majd zavarokat. Ők erre valamennyire fel is vannak készülve, mivel tudták, hogy mi jön, nyilván számoltak vele. A világot ez váratlanul érte, kell egy kis idő, míg alkalmazkodunk. Viszont most már senki nem mondhatja, hogy egy ilyen ócska, aljas háború teljesen kizárt. És amikor az oroszok az 1990 előtti állapotok visszaállítását követelik, arra sem illene legyinteni.

Megváltozik a világ. A háború, mint éles fénycsóva nyilvánvalóvá teszi a különbségeket, megmutatja nem lehet következmények nélkül hülyének lenni vagy biztosra venni, hogy a másik fél is úgy gondolkodik, ahogyan mi. A trükközés, a hintapolitizálás, az árulás mostantól komoly kockázatokkal jár.

Remélem még nem késő.

Kategóriák:külvilág

Címkék:EU, Európa, háború, NATO, Oroszország, Ukrajna