Donald Trump, ex-elnök, még hivatalban volt, mikor hopp, egyszercsak elvesztette social media hozzáféréseit. Ment a levesbe a sok tízezer eddigi tweet, nem tud bejelentkezni a Facebookra, oda a YouTube, szerencsétlen pária lett, kénytelen lett volna összehívni egy nemzetközi sajtótájékoztatót, vagy magához hívni egy tévéstábot, ha azt szerette volna, hogy mindenki megtudja, megint mi jutott az eszébe. Majdnem megsajnáltam.

Trump letiltása kapcsán viszont annyi mindenki kezdett össze-vissza beszélni a szólásszabadságról, hogy gondoltam, összeterelem szétkószáló gondolataimat és ahelyett, hogy mindenhova odakommentelnék, megpróbálom hosszabban kifejteni mi mindent gondolok a témában.

Szólásszabadság vagy véleményszabadság?

Az első dolog, amit tisztázni szükséges, hogy mi az, ami egy demokratikus országban széleskörű védelmet kell, hogy élvezzen? Nos, a XXI. századi közbeszéd – hála a social mediának – már nagyon sok szereplős. Gyakorlatilag bárkiből lehet hozzászóló, a legtöbb helyen ehhez még azonosítani sem kell magát, “Kakimatyi23” névvel és egy netről lopott David Hasselhoff fotóval ugyanúgy mondhatja valaki a frankót, mintha névvel-címmel tenné. (Nagyon messzire nem kell menni, elég ha megnézed ennek a blognak a fejlécét) Önmagában ez persze nem baj, vannak akik eleve nem adnak hitelt az ilyen névtelen véleményeknek, míg másokat egyáltalán nem feszélyez, hogy fogalmuk sincs, kinek a szavait olvassák. A nagyobb gond az, hogy a rengeteg beszélő közt jócskán akadnak mostanra olyanok is, akik elemi szinten sincsenek tisztában a közlések fajtáival, és főként fogalmuk sincs arról, hogy mi a különbség tényközlés és vélemény között. Ez akkor is probléma, ha olvasóként nem tudják értelmezni, amit látnak, de még nagyobb baj, hogy amikor továbbadják, vagy reagálnak rá, akkor sem érzik, hogy különbség van aközött, ami valóban megtörtént és amit erről valaki más gondol.

Vegyünk néhány tankönyvi példát, hogy egyszerűbb legyen követni.

Az, hogy a holocaust megtörtént, tény. Történelmi tény, dokumentált, bizonyított esemény. Vele kapcsolatban bárkinek lehet véleménye. Még olyan rémes dolgokat is lehet gondolni, vagy mondani, hogy “a holocaust nem volt rossz dolog” vagy “megérte”. Ezek mocskos szemét dolgok, de azt minősítik, aki ilyesmit gondol. Az viszont, hogy a holocaust nem történt meg, nem vélemény. Akkor sem, ha valaki elémondja, hogy “szerintem”. Tényállítás, amit bizonyítani szükséges, mondjuk úgy, hogy hova lett az a rengeteg ember, akit “szerinte” nem pusztítottak el. Ha valaki olyasmit állít tényként, amit nem lehet bizonyítani, akkor valótlanságot állít. Ami szerencsés esetben tévedés, kevésbé szerencsés esetben hazugság. Nagyjából ugyanez a helyzet azzal is, hogy a Föld lapos-e vagy geoid alakú. Ez nem vélemény, hanem ténykérdés. És a földre tett barkácsbolti vízmérték földgömbölyűségi szempontból nem bizonyít semmit. Az evolúció sem egy vélemény, szemben például a vallásos hittel, de ezen most nem akarok rugózni, épp csak jelzem, hogy a két dolog nem összehasonlítható.

így támadták meg a japánok Pearl Harbourt 1941-ben. Már ha a Föld akkor is lapos volt, és nem csak azóta lett az.

De a hazugságot is megilleti ugyanaz a védelem, ami a véleményt?

Nem egészen. Ahogy az előbb mondtam, valótlanságot tévedésből is lehet mondani. Van aztán egy csomó eset, főleg az irodalomban, amikor a szöveg eleve fikció, és mint ilyen nem kérhető tényszerűen számon. De ott van az olyan határozottan sikamlós határterület, mint az irónia vagy szarkazmus, ahol a vicc, vagy az érzelmi hatás kedvéért valaki nyilvánvalóan az ellenkezőjét állítja annak, amit gondol, amit tud, vagy ami közismert. Amíg az olvasó vagy hallgató tudja, hogy  mi az, amit olvas vagy hall, addig nincs is baj…

Amikor tehát tényközlést vizsgálunk nem ússzuk meg, hogy a közlő célját, motivációját, a környezetet, illetve a közlés által kiváltott hatást megvizsgáljuk. Rossz hír az egyszerűen gondolkodóknak és az algoritmusoknak, de nem minden tény egyenlő és nem minden hazugság bűn. De ez nem jeleni azt, hogy semelyik sem az. Érdekes módon a legtöbb embernek nem okoz problémát, hogy megítéljen egy szöveget, amelyben valaki azt állítja, hogy az általa forgalmazott konzervált lepkefing gyógyítja a rákot, és arra kéri a betegeket, hogy ahelyett, hogy kórházi kezelésre járnának, tőle vásároljanak. Nem találunk kivetnivalót abban, ha ilyesmiért valakit megbüntetnek és eltiltják attól, hogy újra próbálkozzon, és tudtommal nem is szokás az ilyesmit a szólásszabadság védelmével mentegetni. És ha a például nyugdíjasok diktafonnal járnának termékbemutatókra, sokkal több gazember kerülhetne rács mögé – jogosan. Ugyanakkor senkit nem fognak bíróság elé vinni vagy letiltani az internetről, mert azt mondta a gyerekének, hogy a karácsonyi ajándékot a télapó vagy a jézuska hozta, a kisbabát meg a gólya, holott semmivel sincs bennük több igazság, mint a többszázezer forintért eladott csodakütyük és csodaszerek promóciójában vagy egy mesés nigériai olajvagyon kimentéséről szóló e-mailben. Valótlanságot állítani tehát úgy általában nem tilos, de nem is szent és sérthetetlen jog, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartania.

Oké, tételezzük fel, hogy tudunk különbséget tenni tény és vélemény közé. És mondjuk azt is ki, hogy a vélemény legyen teljesen szabad, bárkinek bármiről bármilyen véleménye lehet, azt el is mondhatja ha akarja, legfeljebb nem értünk majd egyet vele. De mi legyen a tényállításokkal? Mi alapján döntsük el, hogy igazak, tévesek, vagy hazugok? Mi legyen azokkal, amik részben igazak? Nem célom morálfilozófiai értekezést írni, sem útmutatót az élet minden szeletéhez, úgyhogy hagyjuk a magánéleti és büntetőjogi eseteket, koncentráljunk a közbeszédre és a politikára. Vagyis nézzük meg, hogy ha valaki politikusként árul konzervált lepkefingot, azt szabad?

Egy ideális világban a demokratikus társadalom egészséges fejlődésének kulcsa az elképzelések és vélemények folyamatos versenye, amelyhez elengedhetetlen a vélemények szabadsága. Ebben az ideális világban, ahol a tények mindenki számára megismerhetőek, a vélemények sokszínűsége leképezi a társadalom egyes csoportjainak vagy egyéneinek sokféle értékítéletét. Ugyanarról a tényről ugyanis lehet több embernek többféle véleménye. Példának okáért napi 100 halott egy járványban sok vagy kevés? A száz, az adat. Az, hogy szerinted ez sok vagy kevés, a vélemény. Aztán ez tovább árnyalható, hogy ki a felelős azért, hogy ez ennyi? Vélemény lehet az, hogy ez nagyon sok, és erről a kormány tehet, az is, hogy a kormánynak hála csak száz, de mennyivel rosszabb lenne a helyzet, ha az ellenzék lenne kormányon, és az is, hogy a száz nagyon sok, de ez nem a kormány hibája. Egy szabad országban egy ilyen kérdés megvitatása a normál diskurzus része. Persze lehet, további adatokat bedobni a vitába, hogy alátámasszák vagy cáfolják egyik vagy másik következtetést, mennyi a teszt, hányan kerülnek kórházba, satöbbi. Ad abszurdum lehet az adatokat úgy válogatni is, hogy saját álláspontunkat alátámassza, és megfeledkezni azokról, melyek a mi szempontunkból nem annyira kedvezőek, és így befolyásolni a véleményeket. Ha minden fél hozzáférhet az adatokhoz, akkor ez a vitában akár ki is egyenlítődhet. De mi van akkor, ha a vita egyik érintetje elérhetetlenné tesz bizonyos lényeges információkat? Esetleg hamis adatokat közöl? Netalán olyan rendszert épít ki, ami biztosítja, hogy a közvéleményt befolyásoló adatok egy része sose kerülhessen nyilvánosságra? Lehet-e nem létező vagy valótlan adatokból jó következtetéseket levonni? Nyilván nem, hiszen pont ez az értelme az adatok manipulálásának, a közvélemény befolyásolása.

Mi az, ami igazol egy véleményt, és mi az, ami igazol egy tényállítást?

A véleményt igazolhatja a népszerűsége. Ha sokan értenek velem egyet abban, hogy a torta finom, akkor az hamar el fog fogyni, és a szülinapi buli résztvevői nyugodtan mondhatják, hogy igazam van, pedig csak véleményemet közöltem. Ha sokan értenek az ellenzékkel abban, hogy a kormány rosszul kezeli a helyzetet, sokan fognak rájuk szavazni a kormánypárt helyett. A hazugságot azonban nem igazolja a népszerűsége. Mindegy mennyien hiszik, hogy a Föld lapos, ettől nem lesz az. Mindegy hányan hiszik el nekem, hogy tudnak repülni, aki kiugrik a tizedikről, akárhogy csapkod a karjaival, le fog esni.

Ebben az értelemben mégis asszimetrikus a “szólás szabadsága”, mert védi a közlést tartalmától függetlenül, azaz nem szűri vagy szankcionálja a hazugságot önmagában. Az idealista alapelv szerint ugyanis, ha a tényközlés szabad, akár a hamis tények közlése is, akkor nem csak a vélemények versenghetnek egymással, hanem az azokat megalapozó információk is, azaz bárki leleplezheti a hazugságot azzal, hogy az igazságot nyilvánosságra hozza. Ezzel ez a felfogás támogatja azt, hogy a egy tényközlés, legyen bár ordító hazugság, ugyanolyan védelmet élvez, mint egy népszerűtlen vélemény.

Alternatív tények

Talán még emlékeztek Trump tanácsadójára, Kellyanne Conwayre, aki azzal találta mentegetni főnökét, hogy “az elnök nem hazudott, csak alternatív tényeket mondott”. A hazugság protagonistái szerint, a tényként kezelt állítások is egyenrangúak, akárcsak a vélemények. “Ez az én tényem, az a tied, de nekem többen hisznek.” Ez ártatlannak tűnő hülyeség lenne, ha a közbeszédet, a politikai diskurzust egységes platformnak tekintenénk, melyben vélemények versenyeznek véleményekkel, és igazságok lepleznének le hazugságokat, de ez nagyon nincs így. És ezt a körülményt a mérlegeléskor nagyon nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Szokás a social mediát hibáztatni azért, hogy mindenkit bezár a saját “véleménybuborékjába” olyan környezetet épít, melyben az internethasználó elsősorban saját világnézetének megfelelő véleményekkel találkozik, de a helyzet az, hogy ez a folyamat offline már réges-régen megkezdődött. Ne menjünk messzire, elég visszaemlékezni a magyar 90-es évekre, a médiaháborúra, és arra, ami abból lett. Politikai műsor, melyben kormánypárti és ellenzéki megmondóemberek vitatkoznak méltányos körülmények között, egymással? Miniszterelnök-jelölti vita? Szakértők szakpolitikai vitája? Mára ezek elképzelhetetlen távolságba kerültek tőlünk, elmagyarázni sem tudnám a Pető-Kónya vitát a fiamnak, és az, hogy a jelenlegi kormánypárt korlátlan anyagi erőforrások birtokában mindenhonnan kiszorítja az ellenzéket és az ellenzéki véleményt a médiafogyasztók jelentős része csak kormánypárti tálalásban ismerheti meg, nem csak a véleményversenyt teszi lehetetlenné, hanem hozzájárul az alternatív univerzumok létrejöttéhez, melyek közt nincs átjárás. Az egyik univerzumban található “tények” nem összevethetők az alternatívájukkal, a hazugságot nincs ami leleplezze, az üzenet pedig az, hogy nincs, és nem is lehet más valóság. A “szegény ember Twitterje”, azaz Orbán péntek reggeli rádiós evangelizációja a kezdetektől ebben a szellemben készült.

Ugyan ennek a szellemi kondícionálásnak az eleme, hogy a nem meghódított médiafelületeket egységesen hazugozzák le. A “fakenews”, mint jolly joker azonban nem csak azt a célt szolgálja, hogy az ellenfelet hiteltelenítse, hanem azt is, hogy a világ kettéosztását végigvigye. Megszüntesse a független hírforrás kategóriáját és mindenkivel elhitesse, hogy aki nem a mi mantránkat mondja, az az ellenségét terjeszti. És ez nem csak az általa ismertetett alternatív véleményekre igaz, de fokozottan igaz a tényekre is, melyek ezáltal jelentéktelenné válnak.

Ennek a folyamatnak már erősen érezhető a hatása. Lehet, hogy soha az életben sem volt esélyegyenlőség a vélemények versenyében, de az utóbbi húsz évben folyamatosan és őrült sebességgel távolodunk a ettől a céltól az idealista felfogás változatlansága mellett. Azt gondolom, a leírásból kikövetkeztethető, hogy hol tér el az idealista társadalomfelfogás az általam érzékelhető valóságtól:

• a társadalom jó része nem tud különbséget tenni tény és vélemény között,
• az információ, attól még, hogy szabadon hozzáférhető, nem egyforma eséllyel jut el azokhoz, akiknek mérlegelniük kellene. Nem ugyanazzal az eséllyel indul egy minden hírcsatornán közölt hazugság és egy kutatással  megszerezhető adat.
• a társadalom jó része nem képes adatokat értelmezni, mert hiányzik az ehhez szükséges tudása, nem is tudja ezeket honnan kellene megszerezni, nem is érzi szükségét, annak viszont minden korábbinál inkább szükségét érzi, hogy olyan dolgokról is véleményt mondjon, amit nem ért,
• sőt, a társadalom egy része eleve nem racionális alapon hozza meg döntéseit, szigorúbban fogalmazva nem érdeklik a tények és adatok, a tények a véleményvezérek által befolyásolt és elfogadott álláspont szerint kerülnek mérlegelésre és nem fordítva,
• az ember nem szeret szembesülni saját hülyeségével, ezért korábbi irracionális döntései igazolására a legképtelenebb magyarázatokat is képes elfogadni, ha azok az ő felelősségét csökkentik, vagy elkötelezettségét erősítik,
• összefoglalóan, a társadalom jelentős részét nem érdekli eléggé az igazság ahhoz, az alapján cselekedjen, különösen, ha úgy érzi, hátránya származik belőle.

A politika mindig is igyekezett a fenti tényezőket figyelembe venni és saját céljai szolgálatába állítani. A populizmus csak annyi újdonságot hozott ebbe, hogy kereste a lehetőséget, hogy a szavazóbázist “lefelé bővítse” azaz relatíve növelje az érzelmi alapon motiválható, amúgy tájékozatlan szavazók részvételét. És azt, hogy maximálisan kihasználta az internet és a social media minden technológia-adta lehetőségét ebben a mozgósításban, sok esetben olyan, észrevehetetlen befolyásolási eszközt alkalmazva, melyek a célközönség számára rejtettek maradtak. Ezek alapján joggal értelmezhette azt a befolyásolt személy, hogy objektíven, az általa érzékelt valóságban megjelenő igazi adatok alapján hozza meg döntéseit.

Ki dönthet?

Azzal, hogy a Twitter letiltotta az Egyesült Államok (még) hivatalban lévő elnökét természetesen azonnali vitát robbantott ki arról, szabad-e ilyesmit csinálni. Kedvenceim azok a politikusok, akik ennek kapcsán azt mondják, ez a dolog “aggályos”. Ez mégis mit jelent? Azt, hogy nem szeretnéd, hogy ha veled is előfordulna, vagy azt, hogy Donald Trumpnak alkotmányos joga lázadást szítani?

Az esetet állatorvosi ló mivoltában használva vegyük sorra az érveket:

az alternatív tények is látszanak az ábrán, az állatorvosi ló két hátsó lába közt

Hazudozott-e a Twitteren Donald Trump? – A Twitteren is. Gyakorlatilag folyamatosan. Nem csak tévedett, nem csak unszimpatikus véleményeket mondott, hanem konkrét valótlanságokat közölt haszonszerzési céllal. November óta a legfőbb üzenete is egy hazugság volt, a választást ugyanis nem ő nyerte, egyetlen jogorvoslati fórumon sem tudta sem ezt, sem a kiterjedt választási csalásról szóló kijelentéseit igazolni, még annyira sem, hogy komolyanvehető kételyt ébresszen az eljárást vizsgáló hatóságoknál és bíróságokon.

A nyilvánosság értesülhetett-e arról, hogy az elnök valótlanságokat állított? – Igen, számos médiafelület évek óta folyamatosan vezette a nyilvántartást arról, melyik nap hányszor hazudott, miket, és állításait szembeállította a valós tényekkel. A választás hivatalos eredménye is mindenki számára elérhető volt. Az ideális társadalom ennyi hazugság után sem tett igazságot, pontosan azért, amint fentebb részleteztem, messziről nézve sem ideális társadalom. Nem tudnak és nam is akarnak tényeket számba venni, az ellenőrizetlen tényekre alapozva elfogadnak bármilyen magyarázatot, amit az elnök kínál, érzelmi döntésüket igazolandó teljesen irracionális világmagyarázatokat (QAnon) is hajlandóak magukévá tenni, mert az kevésbé kellemetlen, mint beismerni, hogy tévedtek vagy rosszul döntöttek. Az elnök hatalmával visszaélve folyamatosan támogatta ezt. Folyamatosan ásta alá hírek és adatok jelentőségét, a médiát nem egyszerűen elfogult véleményformálónak, hanem hazugsággyárnak állította be, és azokat a köztisztviselőket, akik kiálltak az igazság mellett, megbüntette. (Emlékeztek a kirugatott főmeteorológusra, aki nem volt hajlandó a nevét adni a Trump által filctollal meghamisított hurrikán-térképhez?) 

Győzedelmeskedett-e az igazság a hazugsággal szemben? Azaz teljesült-e a szólásszabadság idealista megközelítése? Az én véleményem szerint nem. Bár tény, hogy Trump elvesztette a választást választói nem pártoltak el tőle, sőt összességében 11 millió plusz szavazót szerzett négy év alatt. Ennyivel nőtt azok száma, kik a tények ellenére is őt támogatták. Ez szerintem aggasztóbb dolog, mint az, hogy Bidennek sikerült tizenötmillió plusz szavazót hozni azok közül, akiknek ez nem tetszett. Ezzel együtt az amerikai szavazók 54%-a(!) szerint az Egyesült Államokra a legnagyobb veszélyt a másik párt és annak hívei jelentik. 

Hozzájárult-e az elnök kommunikációja a lázadás kirobbanásához? Igen. Nem képletesen fogalmazott az elnök, mikor híveit a Capitoliumhoz irányította, nem ítélte el a lázongókat, amikor már tudható volt, hogy az erőszaknak áldozatai vannak, ő ugyanis még ekkor is azt mondta az épületfoglalókra, hogy nagyon különleges emberek és ő nagyon szereti őket.

Innentől két kérdés maradt, és egyikre sincs könnyű válasz:

1. Hol van az a határ, amikor egy politikus hazugságaiért már nem csak elvontan és “politikai értelemben” felel, hanem konkrétan is. Akár úgy is, hogy emiatt krolátozzák a kommunikációját? Hány haláleset kell hozzá? Kell-e sérülnie a demokratikus intézményrendszernek?
2. Ki teheti ezt meg? Bíróság? Törvényhozás? Hatóság? Médiafelület?

Kezdjük onnan, hogy nem közönséges emberről beszélünk. (Persze bizonyos értelemben nagyon is közönséges, de pont őt választották meg az Amerikai Egyesült Államok elnökének.) Ez két okból lényeges. Mert kivételezett helyzetben van, elvben ugyan nem áll a törvények felett, gyakorlatilag azonban mégis, hiszen vele szemben jogi eljárás is nehezen lefolytatható, másrészt tudható volt, hogy a világ leghatalmasabb embere nem átallja hatalmát bosszúból vagy saját politikai céljai érdekében visszaélésszerűen használni. Ha Hétköznapi Jánost holnap letiltja a Twitter, abból soha nem lesz hír, nem is lesz következménye a dolognak a Twitterre nézve sem. Számos profilt, köztük ismert személyekét is törölt már a Twitter korábban, akik többnyire lényegesen kevesebb kárt tudtak okozni, mint az elnök, de mégis, Donald Trump esetében ez még Angela Merkelt is arra indítja, hogy az esetet aggályosnak nevezze, a Twitter részvénye meg a bejelentésre 10%-ot esett.

Az első kérdés tehát merőben szónoki. Nincs szabály arra, hogy egy politikus pontosan mit mondhat, mit tehet és mit nem. Illetve rengeteg szabály van, főleg íratlanok, de a Trump kormányzat volt az eleven élő példa, hogy szinte mindegyik büntetlenül figyelmen kívül hagyható. Viszont ha nincs általános szabály, akkor mindig feltehető a kérdés, jogosan korlátozza-e őt bárki is, bármiben.

Ha viszont minden szabály mérlegelés kérdése, a felelősség jó része csak politikai, ami szintén vélemény és népszerűség kérdése, de ha esetleg rosszul is alakul, az csak napokkal, hetekkel, hónapokkal utóbb derül majd ki, ami aligha fogja le a kezét, annak aki tudatosan szabályt szeg, főleg ha úgy érzi, a hatalma megmentheti a következményektől. Ha Trump bármit komolyan gondolt a január 6.-i eseményekre készülve, az az lehetett, hogy a lázadókat hatalmas tömegek követik, és mire a rendszer észbe kap, a politikai realitás az lesz, hogy ő elnök marad, az utcára vonuló nép támogatása által. Nem nevezném se jó tervnek, se túl átgondoltnak, de ezzel amúgy sem lóg ki a Trump tervek sorából.

Ebből viszont az következik, hogy a azon filózni, hogy volt-e joga a Twitternek felfüggeszteni Trumpot nem közjogi kérdés, hanem politikai, amennyiben mindenki a maga politikai álláspontját fényesíti, vagy a másikét csákányozza.

Leegyszerűsítve két megoldás van: a politika eldönti, hol van a határa a szólás szabadságának, nem átvitt értelemben, nem az ideák világában, hanem a mai realitások talaján. A másik megoldásban alternatív valóságok jelölik ki saját játékszabályaikat és tovább folyik ezen valóságok meghódítása, gyarmatosítása, vagy éppen adásvétele politikai aktorok által. Az, hogy melyiket tartjuk kevésbé kockázatosnak, az nagyban függ a politika hitelétől és az adott ország politikai kultúrájától. Példának okáért a magyar kormány, mely online és offline egy évtizede minden követ megmozgat saját alternatív valóságának kiépítéséért, más valóságok hiteltelenítéséért, és ebben bizonyítottan használja a hazugság és hírhamisítás eszközét, nehezen vehető komolyan, mint a szólásszabadság őrzője. És ez nem jelenti, hogy egy üzleti vállalkozás – bármelyik – biztosan jobban őrzi az igazságot, mint egy politikai testület.

Elméleti kérdésnek tűnik, amiről éveket lehet vitatkozni.

Mennyit vitatkozzunk róla? Öt évet? Tizet? Csak közben nézzük meg, mennyit romlott a helyzet az elmúlt öt-tíz évben. A megosztásra épülő politika érdeke, hogy a megosztás fenntartható legyen, ezért minden olyan magatartás, ami nem konkrétan tesz a tisztességesebb politikai diskurzus érdekében, akár ideákra hivatkozik, akár partikuláris érdekekre, az valójában ront a helyzeten. Még akkor is, vagy éppen különösen akkor, mikor olyan embereknek garantálja a szólás szabadságát, akik e szabadság leépítésén dolgoznak.

De miért?

Amióta az emberi társadalom túllépett a családi kereteken és nagyobb közösségeket szervez, folyamatosan ideológiai kereteket keres, hogy a közösség érdekeinek érdekében rávegye tagjait egyéni érdekeik háttérbe szorítására. Ezek az ideológiai keretek lehetnek törzsiek, vallásiak vagy nemzetiek. Mind elvont fogalmak, de mind arra építenek, hogy a közösség több tud lenni tagjainak összességénél egy magasabb cél érdekében. Számos esetben bizonyította már a történelem, hogy ezek az összekovácsoló erők képesek nagyszerű és borzalmas dolgokra is egyaránt. Ezekkel egyidős dolog a politika, és az igény, hogy a hatalom ezeket az erőket használja, befolyásolja. A politika számára az ideális körülmény a társadalmi homogenitás, azaz, mikor minden egyén ugyanabban hisz, ugyanúgy él, ugyanazért dolgozik. Könnyen vezethető erő, mely kevés veszélyt jelent irányítóira. A helyzet azonban az, hogy ilyen idilli állapot szinte soha sincsen.

A társadalom sokfélesége, nézzük akár etnikai, vallási, politikai, gazdasági, vagy sokkal személyesebb szinteken, a valódi realitás. A nagy kérdés, hogy ezzel a diverzitással mit kezdhetünk? Az egyik álláspont szerint, a diverzitás baj, megszüntetendő, meghaladható állapot. Meggyőzéssel, térítéssel, kirekesztéssel, jogfosztással, kitelepítéssel, elüldözéssel, esetleg egy kis népirtással kezelhető. A másik nézőpont szerint, a diverzitás adottság, amit akár szeretjük a másmilyeneket, akár nem, használni szükséges, szerencsés esetben úgy, hogy az eredeti cél, a teljes közösség összjóléte növekedhessen. A tolerancia nem az, hogy másmilyeneket kedvelek, mint a többség, hanem, hogy azt is hagyom élni, dolgozni, boldogulni, akit nem kedvelek, mert ettől mind jobban érezzük magunkat, mindaddig, amíg ezzelnem élnek vissza és nem okoznak másnak kárt. Az intolerancia ezzel szemben azt jelenti, hogy elhiszem, a többség boldogulásának útjában mindig a másmilyenek állnak, akik ha kellően korlátozzuk őket, majd több teret, lehetőséget, kellemesebb utcaképet jelentenek a többieknek. Ez utóbbi gondolatnak nem csak az az értelme, hogy a hatalom homogén tömegekhez juthat általa, hanem az is, hogy a társadalomban meglévő, homogenitásra, mint védőburokra vágyó tömegek díjazzák, ha valaki meg akarja őket védeni a félelmetes ismeretlentől. Ez politikailag mindig is kifizetődő üzletnek látszott.

Hogy jön ez a szólásszabadsághoz?

Hát pontosan úgy, hogy ha nincs egészséges társadalmi vita, a különböző vélemények nem mérhetik össze magukat, akkor fennmarad a másoktól való félelem, mert ismeretlenek leszünk egymásnak, az ismeretlentől meg félni kell, vagy meg kell vetni, vagy ki kell közösíteni. Csakhogy az, hogy ennek ellenszere a nyílt párbeszéd, nem magától értetődő, nincs belénk kódolva, nem is tanuljuk, és főleg nem ismerjük fel pozitív hatásait. Ha a nagymenő politikusok komolyan aggódnának a szólás szabadságáért, és nem csak pillanatnyi helyzetekre reagálnának vagy saját pecsenyéiket sütögetnék, többet tennének a jól működő nyilvánosság működéséért. A jól működő nyilvánosság elsődleges feltételei,

• a tények és a tudományos eredmények tisztelete,
• az ismeretterjesztés és a vitakultúra szintjének emelése,
• az elhatárolt alternatív valóságok közti határok lebontása,
• az intolerancia megbélyegzése

Mi legyen az internettel?

Az első és legfontosabb, hogy a valódi helyzetet vizsgáljuk és ne azt, hogy az ideák világában hogyan működnek a dolgok. Mert az ideák már csak olyanok, hogy sosem valósulnak meg, és az álomban minden tök kafán működik, mert még a gravitáció is kikapcsolható. A valóságban, legyen az internet bármilyen sokszínű és demokratikus, valójában oligopol piac, néhány baromi nagy szereplővel, akik saját kényükre kedvükre írják a szabályokat. Ráadásul a szabályok nem nyilvánosak, nem ellenőrizhetők, bármikor megváltoztathatók, a felhasználók által nem érzékeltethetők. Mondhatja Mark Zuckerberg, hogy ő nem politizál, de valójában mégiscsak politizál. Nem azzal, hogy megvonja a szót Varga Judittól, hanem azzal, hogy üzletet csinál belőle. Meg belőlem is, meg belőled is. És ha az üzletnek az tesz jót, hogy felerősíti a negatív dolgok hatását, vagy az, ha az embereket bezárja a saját véleménybuborékukba a róluk alkotott profil alapján, majd ezeket képernyőidőre váltja, akkor ez lesz.

Tetszettek volna jobb, fizetős internetet csinálni!

Ugyanezt teszi a Google, a Vkontakte, meg a kínai közösségi platformok és keresők is, és a kütyügyárak az Apple-től a Huaweien át a Samsungig, a zsírt a gépezetbe az online kereskedelem szállítja Amazonnal, Alibabával, Tencenttel. Tetszik vagy nem tetszik, az internet ma már nem egy érdekes játék és sok online pornó, hanem a fizikai világ kiterjesztése. Húsz éve még kezelhető méretű hippivilág volt anonimitással, érdekességekkel, ma viszont már se nem kezelhető, se nem anonim, se nem játék. A rossz hírem Varga Juditnak és minden politikusnak, aki megpróbálja rátenni a kezét, hogy elkéstek. És ami még ennél is rosszabb, hogy ha alapjaiban meg akarnák változtatni a rendszert, akkor fel kellene szabadítaniuk a felhasználókat, nem pedig átvenni felettük az irányítást. Ez utóbbit ugyanis nem fogják hagyni nekik akik ebből élnek, erejük meg nem lesz rá, hogy megtegyék. A jelenlegi felállásban a legtöbb, amit megtehetnek, hogy közpénzből ők is szuperfelhasználóvá válnak, és megpróbálnak ott is ránktelepedni, megvásárolni az adatainkat, a véleményünket. Próbálják is, de sajnos az árcédulát nem tudják befolyásolni. Az egyetlen esélye a szabad világnak a rátelepült online világgal szemben, ha összefogva, világos, transzparens szabályok mellett tenné le a voksát. Sok esélyt nem látok rá. Nem csak azért, mert Orbánnak el kéne fogadnia Brüsszel szabályait, hanem azért sem, mert az sem ér semmit, ha Amerika nem száll be, márpedig ma ők a legnagyobb haszonélvezői a helyzetnek.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a többség milyen jól érzi magát a mátrixban

Sajnos az a helyzet, hogy amikor még fogalmi szinten sem értjük a szólásszabadságot, akkor olyasmisről beszélni, hogy a vita korlátozása nem azt jelenti, hogy vannak “jó” vélemények és a “rossz” vélemények, hanem arról, hogy vannak “káros vélemények” – azaz szándékok, melyek magát a vitát lehetetlenítik el, szinte értelmetlen. A liberális idealista szerint egy tényre, egy véleményre nem lehet azt mondani, hogy káros, mert ez önmagában értékítéletet jelent, a belőlük esetleg következő eseményeknél pedig az ok-okozati összefüggés mindig vitatható. Ez egyfelől nagyon méltányos dolog, hisz maga a vitatás ad esélyt a jogszerű, transzparens eljárásra. Másfelől viszont az eseményeket egymástól elszigetelten nézi és egyáltalán nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy ha megszűnik a demokratikus vita tere, akkor már egy-egy véleményszerű tény, vagy tényszerű vélemény messze túlmutat magán.

Az igazi róka-fogta-csuka esettel állunk szemben. Ahhoz, hogy termékeny, egészséges politikai vita alakulhasson ki, mely képes megvédeni saját tereit, ahhoz elsősorban erre igényes, toleráns polgárokra lenne szükség. Ahhoz, hogy erre igényes polgárok legyenek nagy számban, ahhoz a politikának önmagát és a környezetet szabályoznia és kontrollálnia kell, de ez egyszerre sérti rövid távú érdekeit és gazdasági hatalmát. Globális versenyben pedig az elzárkózás, a nacionalista attitűd még a kevés esélyét is elveszi annak, hogy azonos súlycsoportok alakulhassanak ki.

Jó politika nélkül nincs jó közösség, jó közösség nélkül pedig nincs jó politika. Ahol nem számít az igazság, ott egyik sincs.

Kategóriák:Háttértár

Címkék:alternatív tények, cenzúra, demokrácia, Facebook, Google, internet, Orbán Viktor, politika, social media, szólásszabadság, tények, Twitter, vélemény, véleményszabadság