“Nincs kényszer a vallásban”

Korán 2.256

A csapból is az iszlámmal kapcsolatos viták folynak, és ezek a viták az elmúlt évek eseményeinek fényében egyre hangosabbak, és egyre több érzelemtől fűtöttek, ebből következően egyre kevésbé racionálisak. Sajnos az is elmondható, hogy ezek a viták súlyos érdekek által átszőttek, ezért a tematizálás, a médiamegjelenítés legtöbbször erősen manipulatív, így kellő felkészültség nélkül ember legyen a talpán, aki képes tisztán látni benne.

Ez a blogposzt nem is fogja megoldani a problémát, mindössze felvillant néhány szempontot. Ráadásul szubjektív is.

1., Nem állítom, hogy a fejlett nyugat és az iszlám szembenállása csak egy félreértés. Azt viszont biztosan kijelentem, hogy az iszlámmal kapcsolatosan olyan kevés a valódi ismeret és olyan sok az előítélet, hogy a félreértések vagy félrevezetés sokkal könnyebb, mint a párbeszéd vagy a gondolkodás.

A félreértések és a félrevezetés legfontosabb forrása, hogy “az iszlám” nem létezik. Nincs “muszlim pápa”, aki megmondja, mi iszlám és mi nem. De ha lenne, az is csak a kívülállóknak lenne jó valamire, hiszen a római pápa sem jogforrás az összes keresztény számára, mivel még a magukat katolikusnak tartók egy része sem tekinti annak mindennapi élete során. Tehát adott egy vallás, ahol a hívek közösségének viszonylagos szabadsága van, és a helyi vallási közösségek vezetőinek meg jelentős befolyása saját közösségükre, meg azokra, akik őket tekintélynek fogadják el. Így muszlimnak tekinthetők a saját közösségükön belül békés életet élő hívek milliói, és az Iszlám Állam katonái is, bár egymásról már nem ezt gondolják. A legmarkánsabb, a síita-szunnita ellentét majdnem egyidős magával a vallással és mindjárt a kezdetek kezdetén nagyon véres és kegyetlen volt. Ezért hiába tesznek nyilvánvalóan a Korán egyes parancsaival ellentétes dolgokat az IÁ harcosai, az egyiptomi vagy szaudi főmufti hiába mondja, hogy az nem iszlám, ennek nincs hatása az al Baghdadi által feltüzelt dzsihádikra.

2., Az iszlám legfőbb célkitűzéseit tekintve kudarcot vallott. Bár a muszlimok még ma is a Próféta szavaiból, tetteiből és az általa közvetített kinyilatkozásból vezetik le iránymutatásaikat, a legfontosabb célok; a hívek egységes közössége, a törzsi kötelékeken,  nem muszlim hagyományokon és erőpolitikán túlmutató, isteni rend szerint kormányzott földi világ szinte a Prófétával szállt a sírba.

Ez el is vezet ahhoz a kettősséghez, ami a muszlim-probléma gyökerét adja. Mohamed olyan közösséget szeretett volna teremteni, ami az isteni törvények szerint él, igazságos, méltányos, és magasztos. Ennek érdekében a politikát, a közösség ügyeinek irányítását a vallás központi elemévé tette, emiatt az iszlám nem szekularizálható. Viszont azáltal, hogy a muszlim közösség világhatalmi pozícióba kerülve ugyanolyan érdekvezérelt politikai egység lett, mint bármelyik másik, a vallás vált a politizálás legfőbb és elválaszthatatlan eszközévé.

Ráadásul sok földrajzi területen tovább élnek az iszlám korát megelőző törzsi hagyományok, a vérbosszútól a nők megcsonkításáig és a becsületgyilkosságig, ezért külső és tudatlan szemlélő ezeket is mind muszlim hagyománynak tekinti, mert a helyiek sem gondolnak rá máshogy.

3., Az iszlám, hatását tekintve ma a legsikeresebb vallás. Hogyan lehet valami sikeres, ha egyszer kudarcot vallott? Hát, jó darabig a kereszténység is sikeres volt, bár Jézus arra se nagyon ismert volna rá. Ma viszont a kereszténységgel szemben az iszlám tud mondani valami vonzót és főleg érthetőt, ami terjed is, mint a nátha.

Oldschool keresztény körökben gyakorta szokás a felvilágosodást meg a szekularizációt okolni azért, mert az egyház(-ak) befolyása csökken. Nyilván könnyebb dolog az istenteleneket okolni, mint belátni, hogy az avítt módszerek és kiüresedő  formák reménytelenek, az őket képviselő aggastyánok jelentős részével együtt. Az iszlám ezzel szemben kellően sokoldalú és rugalmas tud lenni, hogy fiatalok jelentős tömegeit szólíthassa meg, főleg hátrányos helyzetű csoportokban.

4., Az iszlám a béke vallása. Vagy a háborúé. Az iszlámról folytatott vitákban gyakran elhangzik mérsékelt körökből, hogy az erőszakos, terrorista cselekmények nem az “igazi iszlám” és, hogy a békés muszlimokat, mennyire megviseli, hogy bombaöves pszichopatákkal azonosítják őket.

“Kűzdjetek Allah útján azokkal, kik véletek hadakoznak, de ne kezdeményezzetek ellenségeskedést. Íme! Allah nem szereti az ellenségeskedőket.”

Korán 2.190

Lehet, hogy Isten/Allah teremtette a világot, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy a vallások és egyházak emberi termékek. Ha úgy tetszik, civilizációs ártalmak. Ennek megfelelően a szent szövegek értelmezése, szerkesztése, fordítása, magyarázata számos lehetőséget biztosít a megfelelő ideológiai alap megteremtéséhez. Már a Bibliánál is feltűnő Isten “személyiségfejlődése” a háborúba beavatkozó, városokat vagy épp az egész világot elpusztító ősi Isten és az egyfiát a világ bűneiért adó Isten között, de a Korán még erre is rátesz egy lapáttal. Ráadásul úgy, hogy utóbbi “egy közvetítőn keresztül” érkezett, szemben a több száz éven át hegesztett előbbivel. Azonban pont ezek, a keletkezés körülményei azok, amik magyarázatot adnak a kettősségre. A Korán verseit a Próféta több részletben kapta isteni kinyilatkoztatásként. Legtöbbször olyankor, mikor személyes hitével, vagy még inkább a közösség előtt álló nehézségek ügyében fordult hozzá. Ebből adódóan a versek néha olyan hétköznapi kérdésekben is eligazítást nyújtanak, mint a házasélet havi vérzés idején, vagy az örökösödés. A kezdeti mekkai időkben, míg a muszlimok apró, hóbortos csoportnak tűntek, a versek leginkább a hit alapkérdéseivel foglalkoztak, Allah egyedülvalóságával, a végítélettel, a rászorulók segítésével, ezért a mekkai szúrák többsége a békés iszlám csodálatos forrása. Amikor aztán a mekkai hatalmasságok létükben kezdték fenyegetni a muszlimokat, akik végső kétségbeesésükben Medinába menekültek, majd ott is élet-halál harcot kellett vívniuk, megérkeztek az útmutatók a harchoz is. Az agresszív iszlám ezért elsősorban a medinai szúrákból merít, ha háborúba küld valakit a hit védelmében vagy a hitetlenek ellen. (A dolog nem ennyire fekete-fehér, de azért nem is légből kapott.) Ugyanígy találunk a zsidókkal, keresztényekkel szemben méltányosságra intő sorokat és a (konkrétan áruló medinai) zsidók elleni harcról szólót is, mely utóbbi kiváló alapanyag az Izrael elleni isteni küldetéshez. Az már csak hab a baklaván, hogy a dzsihád is eredetileg önmagunk lekűzdését jelentette, nem a rock koncerten csápolók halomra lövését.

Addig, amíg a muszlimok azzal zárják le a belső ideológiai vitáikat, hogy a másik álláspontot egyszerűen “nem igazi iszlám”-nak nevezik, addig egyfelől nem fognak egy tapodtat sem előre haladni, másfelől állandó megbélyegzésben lesz részük és könnyen felhasználhatóak maradnak minden béke és szabadság ellenes manipulációban.

5., Az iszlám csodálatos kulturális hagyománnyal rendelkezik. Volt idő, mikor a világ legkifinomultabb, legműveltebb, legtoleránsabb helye a kalifátus volt. Több száz éve ennek.

Ma a feszültséggócokban az iszlám jellemzően fiatal, műveletlen, kilátástalan helyzetű tömegekből toborozza a dzsihádistákat vagy olyan lázadó nyugatiakból, akiknek ez az egy esélyük, hogy valami nagy dolog részesei legyenek. Lehet, hogy vannak köztük intelligens, de romlott elmék, és pszichopaták, de a bázis mégis a fanatizálható ostobák sokasága. Márpedig ha a vallás társadalmi termék, akkor adaptálódik a környezethez és az igényekhez. Ez teremti meg a harcos iszlámot megint, és nem a harcos iszlám teremti meg azt a sötét anyagot, ami világunkat magába akarja szippantani. A hitszónokok által mp3 fájlokban (20 éve magnókazettán) terjesztett vallás a diktátorok, a zavarosban halászók, a fegyverkereskedők, és a nemzetközi machinátorok által folyamatosan üzemben tartott gyűlöletbiznisz alapanyaga. Inkább okozat, mint ok, de olyan kiszámíthatatlan, irányíthatatlan belső dinamikával bír, ami igazán csak a “minél rosszabb, annál jobb” politikáját tudja támogatni.

6., Az iszlám nem integrálható.

Hát hogy a bánatba lehetne integrálható, ha egyszer nincs! Ha valami egyszer ilyen, másszor olyan, azt nehéz keretek közé fogni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a muszlimok nem integrálhatók. Mindez azonban, az eddigi módszerekkel nem fog menni. A nyugati integráció eddig bűzlött az önhittségtől. Abból indult ki, hogy eleve magasabbrendű a keleti kultúránál, így magától beszippantja és megemészti a bevándorlókat, akik hálásan adják majd fel identitásukat. Aki járt már külvárosi gettóban, az tudja, hogy ott vajmi kevés magasabbrendű dolog terem, ellentétben a lenézéssel, megkülönböztetéssel és előítélettel. Ezek pedig jó eséllyel termelik a kölcsönös elutasítást. Jöjjön a bevándorló bármilyen szörnyű helyről, egyszerűen nem fog magára sötét bunkóként tekinteni csak azért mert így másoknak kényelmesebb lenne. Sőt, minél kilátástalanabb helyzetbe kerül, annál több muníciót és perspektívát talál az iszlámban.

Szekularizálni tehát az iszlámot nem lehet, de a muszlimokat igen. Az általam ismert, sikeresen integrálódott muszlimok elsősorban orvosok vagy bankárok, vagy mérnökök, vagy kereskedők és csak másodsorban muszlimok. Megtartanak bizonyos szokásokat, többnyire nem isznak alkoholt, nem esznek sertést, de ettől még lehet velük együtt vacsorázni, üzleti megbeszélésekre járni, sztorizgatni. Boldogulnak az életben és nem gondolják, hogy jobb lenne az életük, ha körülöttük mindenki muszlim lenne. Vagy halott.

A menekültek tömegeivel ennél nehezebb a helyzet. Részint nagyon sokan vannak, másrészt jelentős részük nem teljesen önszántából jött, inkább csak a kisebbik rosszat választotta. Ebből az is következik, hogy fogalma sincs arról, hova csöppent, és nem készült arra, hogy neki milyen feladatai vannak ezzel a helyzettel. Milyen alapon várjuk el tőle, hogy ha átbújik a szögesdrót alatt egyből tisztában lesz a női egyenjogúsággal, a viselkedési szabályokkal, amikor ezek a tulajdonságok még a magyar parlamentben sem egyértelműek? Úgy értem magától. Otthon nem ezt látta, a szülei nem erre nevelték, az ügynökök a menekülttáborban nem erre készítették fel.

A helyzetet lehet tagadni, lehet érte másokat okolni, és lehet felelősséghárító tiltásokba menekülni, de ezektől megoldódni nem fog. És ha valaki neki is áll megoldani, sok munkát kell beletenni és nem lesz 100% siker. Ez akkor is így van, ha emellett nem lenne egy csomó olyan erő, aki aktívan dolgozik a kudarcért. A kérdés ezek után az, hogy az a bátor, aki munkához lát, vagy az, aki hősi kiállással szabotál, és ezzel a biztosra fogad.

Márpedig egy olyan globális probléma megoldásánál, mint az iszlám radikalizmus, a menekültkérdés kezelése az egyik legnehezebb részfeladat. És igen, nagyon kockázatos. De megint csak oda tudok kilyukadni, hogy egy globális világban nem csak világméretű profit és dominancia létezik, hanem ezzel összefüggésben világméretű felelősség is, ezért globális megoldásokban kell gondolkodni, amihez partnerekre és ismeretekre van először szükség. Ebben a kontextusban pedig a tagadás, a problémának történő hátat fordítás hosszú távon sokkal nagyobb kockázatokat rejt.

Kategóriák:külvilág

Címkék:EU, Európa, háború, menekült, politika, USA, világpolitika