A közkeletű értelmezése a törökök viselkedésének Szíriában az, hogy elsődleges céljuk a független kurd állam létrejöttének megakadályozása. Nagyjából ez így is van, legalábbis én is ezt hiszem. De csak nagyon nagyjából.

Mert Szíriára fokozottan igaz, hogy az ellenségem ellensége a legkedvesebb ellenségem. Tehát, miközben a török hadsereg egyrészről aktívan lőtte és bombázta a kurd állásokat, vagy kárörvendve figyelte, ahogy az IÁ gyilkolászta őket… És miközben a kurd etnikum létezését is hivatalosan tagadta (v.ö. “kurdok nem léteznek, azok hegyi törökök”), és most pénteken tartóztattak le legalább 15 török tudóst amiért petícióban tiltakoztak a kurdok elleni jogsértő katonai akciók ellen. Ez utóbbit a nemrégiben megalkotott “a törökség megsértése” és “terrorista propaganda ellenes” törvények meglehetősen szabados értelmezése alapján.

Szóval miközben teljesen nyílt kártyákkal megy a török támadás a kurd állások ellen, a török legfelsőbb vezetés ide értve Erdogant és Davutoglut, államfőnek kijáró tisztelettel fogadja Barzanit, az iraki kurdisztán kormányának vezetőjét mindezt Kurdisztán zászlajának felvonása mellett.

Barzani és Erdogan

Akkor most mi van?

Hát először is, a kurdok erősen megosztottak, ha nagyon finoman akarok fogalmazni, ami rossz a PKK-nak, nem biztos, hogy nem jön éppen jól az YPG-nek vagy a KDP-nek. Mikor hogy. Másfelől zajlik a háttérben egy másik játszma, és ez per pillanat sokkal fontosabb.

Az iráni-szaudi ellentétek felerősödése és általános síita-szunnita vallási konfliktussá konvertálása közben “felmerült az igény” a saját tervekkel rendelkező kurdok bevonására. Ez ügyben mindhárom nagy játékos, Rijád, Ankara és Teherán is aktívan folytatja az aknamunkát. A többségében szunnita kurdok esetében a szaudiaknak és a törököknek vannak jobb esélyei, Barzanin és a KDP-n kersztül be is vetnek mindent. (Rijádban a királyi család fogadta), míg Irán a kurd belső ellenzéket a PUK-t próbálja izzítani.

Száz szónak is egy a vége, a nagyjából harmincmilliós kurd etnikum soha nem volt ennyire közel ahhoz, hogy önálló államra tegyen szert. Szíria és Irak újrafelosztása nagyban zajlik, és bennem egyre erősebb a gyanú, hogy a háborús krízis katonai része, ide értve az Iszlám Állam szétverését is, viszonylag gyorsan rendezhető lenne, akár a nyár előtt is. Ennek legfőbb akadálya ma már nem a terroristák katonai ereje, vagy az Iraki reguláris hadsereg bénasága, hanem a terület felett osztozkodók alkudozása. Az új koncepció, a vallásilag és etnikailag többé kevésbé tiszta kis enklávék vagy államok létrehozása szemben a mesterségesen alkotott és erővel összetartott országokkal, akár szimpatikus is lehet. Nyilván ez sem tökéletes megoldás, de amennyiben csökkenti a feszültséget és viszonylagos békéhez vezet, akár elfogadható is lehetne a külső szemlélőknek. Ebből a szempontból teljesen logikus és egyszersmind nagyon sajnálatos a síita-szunnita ellentét szándékos gerjesztése.

És ahogy a nagy stratégiai küzdelmeknél az szokásos, nem csak azért jár pont, ami valakinek jó, hanem azért is, ami az ellenfelének rossz.

A kurdok dilemmája jelentősnek mondható, a független Kurdisztán igéretével csábítja őket mindenki, de ott a veszély, hogy eszközként használják őket és ha kedvezőtlenül alakul a nemzetközi helyzet, kollektív büntetés lehet a részük. Ez utóbbi ügyben a helyi erők nem igényelnek különösebb képzést.

Kategóriák:külvilág

Címkék:háború, menekült, Szíria, világpolitika