Az újságírók, meg a politikusok ilyen vicces figurák, hogy ilyen mókás neveket adnak komoly és bonyolult dolgoknak, mint például az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból történő kilépése: Brexit. Az új béka a Muppet Showban.
Én amúgy nagyon bírom az angolokat mindenféle idétlen dolgaik ellenére, sőt inkább azokkal együtt, de politikai ügyeiket átlengi valami, amit én súlyos önértékelési zavarnak szoktam gondolni. Kívülről nézve úgy tűnik, mintha még nem dolgozták volna fel a gyarmatbirodalom elvesztését, a híres brit ipar összeomlását, azt, hogy a nemzetközösség államai egyre kevésbé tudják/hajlandó értelmezni a brit korona uralmát és azt, hogy mindezek miatt már nem hogy nincs olyan, hogy nem megy le soha a nap a birodalomban, de van úgy hogy ki se süt napokig.
Az angolok ugye eleve furcsán álltak ehhez az EU projekthez, mindenféle kivételeket kértek és kaptak eleve a szerződésükben, az euro bevezetését már akkor megfúrták, amikor az még jó gondolatnak tűnt, és különállásuk a bővítéskori EU-fóriában meglehetősen egyedinek és indokolatlannak számított. Azóta persze sok minden megváltozott, az Unió viszonylag rosszul viseli a stressz-tesztet, a gyorsan változó körülmények és a menekültválság felszínre hozták az addig is meglévő funkcionális hiányosságokat. Ha vicces volt a brüsszeli bürokraták hosszas bénázását figyelni mondjuk emmentáli sajt lyukméret standardizálás ügyében, messze nem vicces őket nézni, miközben egymillió arab áramlik befelé a közös határon. Eddig egy átlagos brit politikusnak kötelező gyakorlat volt szidni az EU bürokratákat, amikhez képest még a leglepényebb angol is tökös szuperhősnek pozicionálhatta magát. Nem volt ez különösebben kockázatos játék, a választói népléleknek meg jót tett ez a “mi különbek vagyunk” összekacsintás. Tavaly azonban a brit konzervatívok úgy érezték van vesztenivalójuk, ezért Cameron komolyra fordította a szót és beígért egy népszavazást a tagságról.
Van abban valami különös báj, hogy a skót függetlenségi népszavazáskor azzal félemlítették meg a skótokat, hogy ha kilépnek nem maradhatnak automatikusan benn az EU-ban sem. Most viszont lehet, hogy simán kiviszik a skótokat az EU-ból akik lehet, hogy részben emiatt a fenyegetés miatt nem hagyták őket faképnél 2014-ben.
De miért érdekes mindez? Nos nem véletlen, hogy Cameron Budapestre jött néhány hete. Magyarország az az ország, ahol az euroszkepszis a legmagasabb szinten képviselteti magát a hivatalos politikában, ahol adott esetben támogatást tud szerezni a legújabb kompromisszumos megoldásához, mert Cameron valójában nem igazán szeretné ezt az exitet, de szeretne felmutatni egy eredményt Brüsszelel szemben, amit el tud adni érte cserébe otthon.
Azért is érdekes, mert a brit népszavazási rendszer sajátsága jól megvilágítja az egyre terjedő EU ellenesség sajátságait. Itt ugyanis az “igen” és a “nem” kampányt is egy-egy szervezet képviselheti, ennek a szervezetnek a vezetői kapják a tévévitákban és egyéb médiafelületekeken az ingyenreklámot. Az EU párti oldal viszonylag egységes, a “nem” pártiak viszont most éppen egymást savazzák időnként meglehetősen szórakotató módon. Mert kilépés párti csoportja van szinte minden lényeges politikai erőnek, a konzervatívoknak (Vote Leave), a UKIP-nek (Leave.eu), de még a Munkáspártnak is (Labour Leave), meg van még egy ilyen bázisdemokrata kezdeményezés is (Grassroots Out). És ez itt a lényeg, hogy túl a személyes ambícókon és PR hadviselésen az EU-n kívüli életről szóló elképzeléseik nem is különözhetnének jobban. Van marketingszöveg bőven arról, mennyit lehetne megtakarítani, ha nem kéne befizetni az EU-nak, milyen jó lenne, ha minden szabályt maguk hozhatnának meg, és milyen jó lenne, ha az EU-ból nem mehetnének oda a migránsok számolatlanul. (Például tőlünk.) De arról úgy általában nagyon vázlatosak az elképzelések, hogy milyen lenne Nagy Brittannia, ha kilépne az EU-ból. A Leave.EU szerint inkább tradícionális, elzárkózó, büszke szuverén ország, ami nagy volt, tehát nagy is lesz, míg a Vote Leave szerint a világgazdaság bajnoka, a technológia, az innováció és a tőke hazája, a prosperitás földje, amit most is csak Brüsszel tart vissza attól, hogy a siker útját járja. Az egyik szerint nyitott, opportunista, innovatív, a másik szerint tradicionális, zárt és büszke. Ezt a két nézetet elég nehéz egységes vízióvá gyúrni, még akkor is, ha abbahagyják a kampányolók a személyeskedést.
A jelenlegi üzenet mindössze annyi, “legyünk kint, bármi lesz is, jobb lesz az alkupozíciónk”. Nem derül ki, mi az ami a briteknek van, ami annyira nagyszerű, hogy önmagában garantálná a nagyságot, ha végre megszabadulhatnának az EU-tól.
És mi még itt sem tartunk. A mi kis magyar EU szkepszisünk még ehhez képest is silány. Nem véletlen persze, Orbán nem fog leszállni a pénzes vonatról amíg azon egy huncut garas is marad, amit… ő… izé… meg lehet pályázni. A “Nem leszünk gyarmat!” kampány tényleg csak a sötét lyukban élő fanatikusoknak szól, akik mélyen meg vannak győződve bármiről, amit Orbán Viktor üzen nekik. Ha az üzenet az, hogy Brüsszel kizsákmányol minket, nem kérdezik meg, hogy az elmúlt években nettó mennyi pénzt kaptunk onnan (és főleg nem, hogy hova lett), hanem skandálják, hogy elég volt! Ők nem látnak összefüggést a teljes hétéves támogatási keret 2018-ig történő elköltése és a következő választások időpontja között. Ha nekik azt mondják, az oroszok sosem ártottak nekünk, azt is simán elhiszik.
Ezen túlmenően nincs érdemi vita arról, mi lenne akkor, ha kinn lennénk az EU-ból, de nem csak a Fidesz törzsszavazóival, senki mással sem. De miért lenne? A jelenlegi hatalomnak jól is jön, hogy van valaki, akire – akár ordas hazugságok árán is – rá lehet kenni, ha valami nem oké, például ahogy épp lenyúlják az energetikai hatékonyságnövelésre szóló támogatásokat, és ezt a brüsszeli szabályok “teszik kötelezővé”. Máshol is volt ilyen, csak sokkal diszkrétebben ment, az ostoba demagógiát meghagyták az ellenzéknek és a Putyin által kilóra megvett mozgalmaknak.
Igaz, kormánypártot máshol nem tudott még megvenni Putyin.
Pedig talán nem ártana, ha nem kezelnénk tabuként a témát, mert akkor esetleg kisebb lenne a meglepetés ha egy napon kinn találnánk magunkat, esetleg nem is önszántunkból. Mert ne gondoljuk, hogy csak nekünk tűnik fel, hogy Orbán az EU pénzén tartja fenn ezt a műsort, és egyre nehezebb eladni a német, a francia és az angol adófizetőnek, hogy az ő adója pont erre kell. Mert Magyarország – kinntről nézve – egyre inkább teher, részben gazdaságilag, de nagy részben politikailag. És ha valamiért lesz kisebb EU, kisebb schengeni övezet, mert éppen úgy alakul, nem lesz kérdés, kit hagyjanak ki a buliból.
Ne legyenek illúzióink, ha lesz Huxit, nem nekik lesz rosszabb. Szóval mit adtak nekünk a rómaiak?
Az EU kétségtelenül reformra szorul sok tekintetben, de nem vicces azt nézni, hogy lassan minden európai politikus leszámítva a német meg a francia kormányt, azt játssza, hogy van az Unió és ettől külön létezik Európa. Mintha nem az európaiak csinálták volna az uniót, és főleg, mintha nem az európaiak dolga lenne kijavítani benne, ami nem működik. Ha ekkora az egyetértés a kritikában, vajon miért nem állnak oda Brüsszelben ezek a politikusok, és kezdik meg a reformot? Kezdhetnék például azzal, hogy nem másodvonalbeli politikusokat meg parkolópályára szánt riválisokat küldenek Brüsszelbe, hogy zsíros fizetésért lapítsanak, hanem esetleg érdemi javaslatokkal állnak elő. Igaz, ez igényelne némi együttgondolkodást, ami otthon kevésbé lenne népszerű, meg hát megvan a kockázata is, hogy meg kell valósítani. De azt még mindig nem bizonyította be senki, hogy a világgazdasági versenyben hogyan kerül majd jobb pozícióba a szétesett EU mind a huszonnégy tagállama, sem azt, hogy a magyar gazdasági csoda hogyan szuperál majd még jobban, ha majd nem leszünk gyarmat.
Kategóriák:külvilág
egyharmad 
Briliáns