Ha ezt az írást nem most, 2018 nyarának legvégén olvasod, jó eséllyel nem érted, miről beszélek. A távolabbi jövőből olvasónak nehéz elmagyarázni a következő híreket:

• Augusztus 20.-án (új kenyér ünnepe) a magyar állam megakadályozott egy papot abban, hogy az államilag éheztetett menedékkérőknek enni adjon.
• Egy magyar önkormányzat hivatalos pecsétes levélben szólította fel a viccpártot, hogy bontson le egy engedély nélkül épített buszmegállót és törjön fel néhány betömött kátyút. Eközben az állami vasúttársaság kb. tízmillióért akadályozza biztonsági őrökkel, hogy ugyanez a viccpárt befejezzen egy bicikliutat a saját egymillió forintján.
• A miniszterelnök lánya egy bulvárosra sikerült fotóriport szerint szaros pelenkát hagyott egy horvát autópályaparkolóban a földön, majd sietősen távozott.

Miért lehetnek érthetetlenek ezek a hírek a jövőből érkező olvasónak?

Mert ez egy átmeneti kor

Már felszámoltuk a polgári demokráciát, már nincs igazi fék a hatalmon, de még nem véres a diktatúra. Még van valamennyi nyilvánosság, még megjelenhetnek ezek a hírek, de már az égvilágon semmi hatásuk nincs. Értsd jól: ha bármi veszélyt jelentenének a hatalomra, tűzzel-vassal irtanák ezt a tartalmat és komoly veszélybe kerülne, aki terjesztené. (Mondjuk ma a “példakép” Törökországban ennél kevesebbért is hosszú évekre börtönbe kerülhetsz.)

Én meg azt gondolom, hogy ez azért átmeneti kor, mert sokáig így nem maradhat. Vagy történik valami előreláthatatlan drámai változás és visszademokratizálódunk, vagy csúszunk tovább bele az önkényuralom egyre sötétebb és erőszakosabb örvényébe. Ha az előbbi következik be, és az orbanizálódás elmúlik, nehéz lesz felidézni azokat a közállapotokat, ahol ez az abnormalitás hétköznapi jelenségnek számított. Ha pedig szigorodik az önkény – most ez látszik valószerűbbnek – az is csoda lesz, ha ez a poszt fennmarad a világháló valamelyik csücskében.

Miért?

Ó igen! Ahogyan a természet irtózik az ürességtől, úgy irtózik a társadalom az ismeretlentől, utálja a forradalmat, a lázítókat, akik bajt hoznak, és ezért hajlandó kis lépésekben úgynevezett biztonságra cserélni úgynevezett szabadságát. Inkább választja az ismert rosszat, mint az ismeretlent, amiről készséggel elhiszi, hogy még rosszabb, csak ne kelljen kipróbálni.

Ki dönt és ki választ?

A mostani rendszer támogatói, kiszolgálói, kedvezményezettjei sokszor azzal álltatják magukat, hogy mindez az emberek akaratának megfelelően zajlik, hiszen a választásokon egymás után többször is erre szavazott a többség.

Nem akarom egy lendületből felmenteni az összes Fidesz szavazót, de lássuk be, az, hogy ők így szavaztak, nem az ő döntéseiken múlott.

Nem a Fidesz szavazók döntöttek úgy, hogy meg kell szüntetni a demokratikus kontrollt a végrehajtó hatalom felett, bár jóváhagyták mikor így lett. Nem a Fidesz szavazók döntöttek úgy, hogy ki kell kapcsolni az igazságszolgáltatást, ha a végrehajtó hatalom aktuális kedvezményezettjeiről van szó, hogy a vádhatóság védhatósággá alakuljon, de elfogadták a kialakult helyzetet, mert megnyugtatta őket, hogy korrupció helyett csak korrupcióról szóló hírek vannak. Nem a Fidesz szavazók döntöttek úgy, hogy a köztévé és a privát tulajdonban levő médiafelület kilencven százaléka kormányközeli propagandacsatornává változzon, hogy a gyorsan gazdagodó pártelit visszautasíthatatlan ajánlatokkal kivásároljon bárkit bármiből. Tudomásul vették.

Döntéseket ebben az országban már jó ideje csak Orbán Viktor hoz. És ő úgy döntött, hogy korlátozás nélkül szeretné a hatalmat. Elérte, hogy minden alternatíva rosszabbnak, veszélyesebbnek, kockázatosabbnak, erkölcstelenebbnek tűnjön, és ezzel elérte, hogy döntéseinek ne legyen igazi alternatívája.

Nem akarom méltatni, de nem volt egyszerű. Főleg eleinte.

Neki voltak alternatívái, ő nagyon sokféleképpen dönthetett volna, de miután a cél a korlátlan hatalom lett, a feladatok már adták magukat, és ő keveset hibázott. Mára kiépített egy rendszert, amit személyével meghatároz. Viszont a rendszer logikája egyirányú utca. Semmilyen részterületen sem lehet engedni, visszacsinálni, nagyvonalúnak lenni. Nem azért mert ő személy szerint ilyen kisszerű, önkényeskedő alak (az), hanem mert a kontrollvesztés bármely területen együtt jár a kohézió megszűnésével. Ha a törvényhozó hatalmi ág nem szavazógép lenne, hanem teljesítené feladatát, ha rendőrség, az ügyészség komolyan venné a dolgát, és nyomozni kezdene, ha a számvevőszék, a NAV, nem a sakkban tartás eszköze lenne, ha a személyi függés rendszerét hirtelen felülírná valamilyen szakmai vagy minőségi kritérium rendszer, ha ezekből egy is megtörténhetne, az az egész rendszer összeomlásához vezethetne. Tehát a rendszer nem lehet elnéző. És ahogy haladunk előre az időben, ahogy szaporodnak a megbízhatósági alapon kinevezettek, úgy szaporodnak a kis hatalmaskodások. És a rendszer megvédi őket, mert meg kell védenie őket, és ezért egyre önkényesebb, egyre aggresszívebb és egyre tolakodóbb lesz.

Megbecsült és mindenki által támogatott iskolaigazgatókat cseréltek politikai káderekre Debrecenben és Vácott, a KLIK pedig bevédi a személyes sértettségből gyereken és családján bosszút álló iskolaigazgatót Szekszárdon. Jövő héten szeptember van, de a CEU ügyében még tart a csicskáztatás, csak azóta felkerül a listára melléjük az összes akadémiai kutatóintézet és az ELTE gender szak is, ez utóbbiak leglább már tudják, hogy mi lett a sorsuk. Csak a hatalom van döntési helyzetben, még akkor is, ha belső logikája szerint olykor kényszerhelyzetbe is hozza magát. A választópolgár jóvágyja a döntéseket és szavaz. Vagy nem szavaz, amit vagy nagyképűen tüntetésnek eufemizál, vagy bevallja, hogy leszarja, mi lesz. És ez így is jó, mert már rég túl vagyunk azon a ponton, amikor ez a hatalom megengedhetné magának, hogy a dolgok más irányt vegyenek és a választásnak valódi tétje legyen.

Amikor Orbán Viktor úgy döntött, hogy nem hajlandó a hatalmat sem megosztani, sem azt alávetni demokratikus játékszabályoknak, akkor ő döntött úgy, hogy ezt  a hatalmat demokratikus úton nem is hajlandó elveszíteni.

Ennek a döntésnek pedig következményei vannak.

Az állampolgár felismerheti magában a Fideszest, és beállhat a sorba. Ha ez valamiért nem megy, tehet úgy, mintha egy sajátos demokráciában élne, ahol elvileg lehetne más az eredmény, de valamiért sosem az, mert az emberek “nem ébrednek fel”. Vagy az attrocitások növekedése láttán rájön, hogy nincs esély demokratikus változásra, menekül, elbújik, ellenáll, vagy kaszát egyenesít.

És ha az ő döntése volt, ő is vállalja érte a felelősséget?

Nem gondolom, hogy a miniszerelnök gyakran nézné meg a Ceausescu házaspár “bírósági tárgyalását” videón. Vagy azt, amikor a narancsos felkelők megtalálták az ukrán elnök aranywc-jét. Nem nézi, ahogy Kadhafit kipszkálták a csatornacsőből, Szaddamot a gödörből. Nem tudni pontosan mit gondol Erdoganról, aki olyan szépen vezette végig a labdát az alapvonaltól és aki pompás gólpasszt adott magának és akinek most “váratlanul” gondjai támadtak az ország lakóira rászakadó gazdasági válsággal. Nekem nem úgy tűnt az elmúlt harminc évben, mintha Orbán bármikor is gondolt volna vesztésre, vagy ha egyszer is megfordult volna a fejében a személyes felelősség. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy amikor úgy döntött, felhagy ezzel a demokratikus maszlaggal, akkor elgondolta, mi lesz, ha a vele szemben állók sem lesznek… lovagiasak. Talán arról is meg van győződve, hogy pont ezért sikeres, mert nem csak képes megtenni bizonyos dolgokat, de hajlandó is, áthágni a szabályokat, amik minket kötnek. Mi méltányosak szeretnénk lenni, igazságosak, tisztakezűek, ő csak győzni akar bármi áron. A pálya lejtése neki kedvez, de félő, hogy mind lecsúszunk rajta a végén. Oda, ahol már nem csak verbális az erőszak.

Ma még csak azon szörnyülködünk, hogy valami fideszes macskajancsi képes volt leírni, hogy áthárítja a viccpártosokra a kátyú újraelőállításának (“helyreállításának”) költségét, de azt látni kell, hogy előbb-utóbb le kell csapniuk a kasza egyenesítőkre is, hogy igazoljanak néhány újabb szabályt és tiltást. És az már nem lesz vicces. Mert már igazából ez sem az.

Lehet azon sopánkodni, hogy az Orbán Ráhelről készült képriport újságírószakmailag kifogásolható. Azt is lehet mondani, hogy ízléstelen. Kábé ugyanolyan ez, mintha azon sopánkodnánk, hogy az kisinas, aki kikiabálta, hogy a császár meztelen nem mosott reggel fogat vagy félregombolta az ingét. Igaz, de ő akkor is kiabált, míg mások arra gondoltak, hogy este a naplójukban megemlékeznek a császár ruházkodási balesetéről.

És ne értsetek félre, mindkét magatartásnak van helye. A precíz naplóbejegyzés erkölcsi és formai igényességének is, meg a mosdatlan szájú kiabálásnak is.

Főleg ha túl is éljük őket.

Azt szeretném, ha ezt a posztot évek múlva is olvasni lehetne. És azt is szertném, hogy ha senki nem értené, miért íródott. Ez egy ilyen palackposta.

Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:Budapest, Fidesz, KLIK, Orbán Viktor, politika, történelem