Mi a baj a populizmussal?

Manapság mindenki a populistákat utálja, és közben a ezek az utált alakok egyre másra nyerik a választásokat, vezetik a népszerűségi listákat. Tegye fel a kezét, aki ebben nem lát ellentmondást!

trump

a Donald

Az ellentmondást persze nagyon egyszerűen is feloldhatjuk, hiszen a populisták hívei nem populistának látják bálványaikat, hanem vezetőnek, hősnek, megváltónak, igazmondónak, papucs orrán pamutbojtnak, bárminek, csak éppen alávaló féregnek nem, mint mindenki más. Magyarul legalább kétféle mindenki létezik.

Természetesen le lehet hülyézni emberek százmillióit szerte a világon, de ha már ezt tesszük, nézzük meg egy kicsit alaposabban, miért gondolják ők rólunk ugyanezt, hátha sikerül meghaladni ezt a szintet.

Elvileg a populista politikus a népakarat maradéktalan megvalósítója, tehát a demokrácia csúcsa. Ha vele baj van, akkor a demokráciával, mint intézménnyel van gond.

Már most szeretném jelezni, hogy itt a vita azonnal két ágra szakad: az egyik amikor azt bizonygatjuk, hogy a populista mást mond és mást cselekszik, azaz amíg elhiteti az emberekkel, hogy az érdekükben él, közben javarészt a saját érdekei mentén lop, csal, hazudik. A másik meg az, amikor a populista valóban az általa elképzelt népakaratot próbálja megvalósítani, csak az éppenséggel nem vezet jóra. A helyzetet mindenképpen bonyolítja, hogy szinte sosem vegytisztán jelentkezik a két véglet, tehát az igazi népboldogítókról is kiderül, hogy azért csak lopnak a köz érdekében, és a legtöbb gengszterpolitikusnál is be-be csúszik egy-egy igazán népszerű intézkedés, vagy a figyelem elterelése végett, vagy csak úgy. Ráadásul igaz a mondás, hogy a hatalom korrumpál, így időben is változhat a lopászati hajlandóság, és ritkán a javulás irányába. (Bár ez utóbbi kitétel nem csak a populistákra igaz.) De ez a poszt nem a korrupcióról szól. Egyrészt nem vagyunk tényfeltárók, tehát aligha írhatnánk olyat, amit más ne közölt volna már, másrészt minket most éppen jobban érdekel az, hogy miként lehetne gátat szabni a populizmusnak, ami reményeink szerint a korrupció visszaszorításában is segíthet. (Ha megszüntetni nem is fogja.)

Ott hagytuk abba tehát, hogy a populizmus a demokrácia csúcsa, mert mindig azt képviseli, ami éppen a legnépszerűbb. Ahhoz, hogy ezt a kijelentést cáfolhassuk, szeretném leírni néhány triviálisnak ható kifejezés értelmét aszerint, ahogy ebben a cikkben használom, hogy ne kellejen utána erről vitatkozni. (Igen, lehet ezeket a szavakat más értelemben használni, és akkor más az írás értelme, de nem érdekel.)

Tehát anélkül, hogy ezer oldalas politikatörténeti tanulmányt írnék, néhány alapgondolat. Először is a politika érdekérvényesítés az elméleti közjó érdekében. A közjó azért elméleti mert mindig viszonylagos és sosem definiált. Másodszor a politika hatalmi játék, amelyben a szereplők politikai céljai érdekében, pozíciójuk kiépítésére/megtartására használják (ki) az általuk képviselt/vezetett/manipulált embereket, akik fölött így vagy úgy hatalmat gyakorolnak. Harmadszor a politikai érdekérvényesítés mindig tartalmaz valamennyi önérdeket, hol többet, hol kevesebbet, annak az embereknek, csoportoknak az érdekét, akik a hatalom gyakorlásában részt vesznek. A legegyszerűbb politikai önérdek a hatalomban maradás érdeke.

A nyugati demokrácia kialakulásának történetében a hatalom megosztása vagy átadása a legritkább esetben sem zajlott valami altruista, önfeladó cselekedetként, azt vagy a kényszer szülte, vagy az a bölcs belátás, hogy a kényszernek amúgy sem tudnának sokáig ellenállni. A király nem jókedvében enged a rendeknek, a rendek nem jókedvükben engednek a polgároknak, a polgárok nem jókedvükben engednek a nőknek, a szegényeknek, a munkásoknak, hanem mert muszáj.

Viszont, és ez egy fontos momentum, minden olyan esetben, ahol a hatalom kiterjesztése, megosztása nem véres forradalmak közepette zajlik, a hatalom birtokosai hosszasan lamentáltak azon, képesek lesznek-e az új hatalomgyakorlók betartani a játékszabályokat, és alkalmazkodni a körülményekhez. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a kérdést, a választójog kiterjesztésekor mindig felmerült, hogyan lesz képes egy tanulatlan gyári munkás, egy egyszerű paraszt, vagy éppenséggel egy nő dönteni világpolitikai kérdésekben, ha még a saját életét sem képes önállóan menedzselni.

És ez egy jó kérdés, bármennyire felháborítóan is hangzik.

Anélkül, hogy hosszasan illusztrálgatnám egynémely szavazópolgár affinitását mondjuk a transzatlanti kereskedelmi szerződés vagy a génmódosított szójabab kérdésében, maradjunk a konkrét válasznál: sehogy. És ez nem jelenti, hogy minden proletár, paraszt, vagy nő alkalmatlan, hanem úgy általában a nagyon sokból nagyon kevés alkalmas. És nem azért mert mindnek hiányzik az IQ-ja, hanem mert nem ez a dolga, nem tanulta, nincs ideje rá, nem érdekli.

Amikor tehát a választójog kiterjesztésére sor került, mindig komolyan felvetődött, hogy mi lesz, ha ez a sok tudatlan, tájékozatlan szavazó pillanatnyi érdekei mentén szétkúrja a gondosan összerakott szakpolitikai kérdéseket.

A válasz pedig az volt, hogy nem lesz baj, ha okosan csináljuk. És létrehoztak egy bonyolult soklépcsős intézményrendszert, bevédték az alkotmánnyal, törvényekkel, szokásjoggal. Lettek benne pártszervezetek, hivatalok, bizottságok, előterjesztések, határozati javaslatok, meghallgatások, általános és részletes viták, alsóház, felsőház, kontra, rekontra, szubkontra fedáksári. Ez a bonyolult struktúra egyfelől domesztikálta az új politikai erőket, mert ellátta őket is pozíciókkal, részfeladatokkal, felelősségekkel, címekkel és jövedelmekkel, másfelől biztosított egyfajta stabilitást és ellenállást a leghülyébb javaslatok özönében. Ezt nevezzük ma establishmentnek. Olyan hivatali rendszer ez, mely a legtöbb párt kiépített magának, plusz van egy közös is, az államapparátus, amely kis, apró önérdekei mentén üzemelteti a végrehajtást. Nem új ügymenet ez, a Római Birodalmat évszázadokig üzemeltette egy ilyen rendszer, miközben őrült, alkalmatlan és halott császárok váltották egymást a trónon.

Viszont minden alkalommal, hogy ha az ország, a világ sorsa épp rosszra fordul, ha az uralkodó osztályok éppen képtelenek kezelni a soron következő válságot, vagy úgy látszik, hogy elvesztették a kapcsolatot a való világgal, megjelennek a populisták. Ők azok, akik azt mondják, hogy a meglévő hatalmi struktúra szereplői pártállástól függetlenül egyformák, korruptak, tehetségtelenek, alkalmatlanok, gonoszak, idegen hatalmak eszközei. Mindezért a változtatásnak nem arról kell szólnia, hogy mit kellene csinálni, hanem arról, hogy hogyan. Ki kell iktatni az establishmentet, ki kell iktatni az intézményrendszert, csökkenteni az intézményes kontrollt, leszámolni a hivatalokkal, a szakértőkkel, a bizottságokkal. Valakinek, aki tudja, hogy mit csinál, több hatalmat kell adni, levenni a béklyót a kezéről, és hagyni, hogy a hivatalnokok helyett végre magát a népet szolgálja.

Ismerős?

Itt azonban nem áll meg a menet. Ahogy ugyanis az addigi hibákért az establishment, az előző kormányok a felelősek, úgy a jelenlegi helyzet hiányosságaiért is mindig ők, a mások, és sosem mi vagyunk a felelősek. Könnyen értelmezhető, erős ellenségképekre van szükség és folyamatosan fenntartott harci helyzetre.

Sorolhatnánk tovább, de felesleges. Ahhoz túl közeli az élmény.

Ahogy korábban is írtuk, a populizmus csillaga világszerte emelkedőben van. Ennek okaát elsősorban abban látom, hogy a hagyományos pártstruktúrák egy félig meddig letűnt kor társadalmi képére lettek kitalálva és jelenleg nem tűnik úgy, hogy maguktól hajlanának az innovációra. Ettől nem teljesen függetlenül a gazdaság szerkezete megváltozott és ez nem mellesleg jelentős feszültségeket teremtett, amelyek megoldására nincs képlet. De bármit mondjanak, nincs képlet a populistáknál sem. Egy igazi populista a jelenségekkel, a hatásokkal foglalkozik sohasem az összefüggésekkel és az okokkal. Ráadásul a populisták ugyanis retorikájuk ellenére vagy a hagyományos, ortodox módszereket viszik tovább, vagy valami lejárt fasiszta/kommunista lemezt tesznek föl. Leegyszerűsített világképben nincs helye a bonyolult kérdéseknek, pláne a bonyolult válaszoknak. Olyan komplex ügyekben, mint például a globalizáció, migráció, környezetvédelem, egymondatos válaszokkal “nyújt megoldást”. A globalizáció rossz, háttérhatalmak törnek életünkre, a migránsok dögöljenek meg, de lehetőleg máshol. És ehhez képest mellékes csak, hogy legalább ugyanolyan vehemenciával lopnak, mint elődeik. Azért mellékes, mert például Venezuelát az sem tartaná vissza a teljes államcsődtől és összeomlástól, ha visszakerülne Chávez ellopott néhány milliárd dollárja a költségvetésbe.

duterteA fő gondom tehát a populizmussal az, hogy szétbombázza a meglévő rendszereket, miközben nem látszik, hogy képes lenne önmagán túlmutató megoldások bevezetésére. Ha ez nem elég, mint egy mellékesen ellenségeket gyárt, emeli vagy magasan tartja az előítéletek és az ellenségeskedés szintjét, kiirtja a felelősség fogalmát és erőszakot szül. Esetleg olvasgassák miket mond Rodrigo Duterte, a Fülöp Szigetek megválasztott elnöke, aki szerint az őt kritizáló újságíró megérdemelte a halált (ismeretlenek lőtték le a nyílt utcán), mert egy újságíró sem írhat akármit vagy, hogy a lakosság fegyverrel rendelkező tagjai nyugodtan megölhetik azokat, akik szerintük drogdílerek, büntetés helyett ő majd kitünteti őket. Extrém? Facebook like-ért bíróság elé állítani valakit nem az? És ahhoz még csak utazni sem kell annyit.

A demokrácia eddig kiérlelt formája arról szólt, hogy ismert játékszabályok mellett, egymással versengő, de a keretrendszert elfogadó politikai alakulatok váltották egymást, ha politikai céljaikat nem tudták hitelesen a közjó szolgálatába állítani. Ez jelentette számukra a hatalmi kontrollt, valamint az, hogy az apparátust, minden lassúsága és nyűgje ellenére hagyták dolgozni. A rendszer sohasem működött hibátlanul, de a lehetőségek és kockázatok tekintetében belátható volt. Az, hogy a politikai elitek ebbe a helyzetbe belekényelmesedve, uralmukat végtelennek tekintették, szükség szerűen eredményezte, hogy  céljaik és megoldásaik egyre hasonlóbbakká váltak és a társadalmi elégedetlenség emelkedésével együtt váltak feleslegessé.

A mérsékelt, józan politikai erők egyenlőre képtelenek felvenni a kesztyűt a populizmussal szemben. A világ gazdasági válság felé sodródik, az előző pénzügyi válságra adott válaszok kódolták, hogy a következő sokk nagyobb is lesz, és ötletük sincs a kivédésére. Eddigi legjobb ötletük az volt, hogy megpróbáltak időnként versenyre kelni a demagógokkal a hülyeségben, meglévő pártjaikat vitték a szélsőségek irányába, hogy kifogják a szelet a vitorlájukból, de a populistát a saját pályáján megverni nem nagyon lehet, ha közben cél, hogy a rendszer is működőképes maradjon. A populisták mennyiségében, minőségében és dinamikájában teljesen új médiát üzemeltetnek a közvélemény uralására, ahol a tájékozódási lehetőségek dacára rengeteg műveletlen de indulatos embert érnek el, akik jelentős részének valódi és jogos sérelmeik vannak. Emellett a populisták nem teszik meg azt a szivességet, hogy maguktól megszelídüljenek, a közönségük nem fogékony a korrupciójukról, ostobaságukról, kártékonyságukról szóló hírekre, mert a populisták követése nem racionális, hanem hitelességi- és hitkérdés. A felfokozott nemzetközi feszültségek, a migráció, az új hidegháború, a szélsőségesek pedig tálcán szállítják a populistáknak a muníciót.

Visszatérve a definícióimra, ha a politika érdekérvényesítés, a populista politikai is az. A fő bajom vele az, hogy egyfelől a legostobább, leggonoszabb népi igényt is hajlandó kiszolgálni, ha ezáltal hatalmát maximalizálhatja, másfelől kiiktat szinte minden ellenőrzési mechanizmust, ami hatalomgyakorlásában korlátozhatná. Innen nézve szinte mindegy is, hogy balról jön, vagy jobbról, sikere vagy kudarca egyaránt óriási károkat okozhat, miközben nem látni, hogy hogyan lesz képes a valódi problémákra megoldást találni, ha a népszerűsége élteti. És a népszerűség, bár fontos dolog, nem mentség. Mao is népszerű volt, Sztálin is, Hitler is, ahogy népszerű ez a Fülöp szigeteki faszkalap is, hogy Donald Trumpról már ne is beszéljek. Ezért mondtam, hogy a közjó, aminek megvalósításáról a politikának szólnia kellene, elméleti és viszonylagos, de ettől még nem egyenlő a népszerűséggel.

Ha visszatérünk egy leegyszerűsített gondolat erejéig a demokratikus játszmához, ott elvileg olyan szereplők közül kellene választani, akik mind képviselnek valamit. Célt, értékrendet. Amelyikkel leginkább tudok azonosulni, azt választom, és ha nem jön be, lesz legközelebb. Ehhez képest a populistának jelszavai vannak, és azt igéri, mindig azt fogja képviselni, amit én majd akkor éppen akarok. Jó megoldás egy életre, ha sohasem szeretném tudni, mi lesz holnap.

Reklámok

2 replies

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s